2012.07.13. 09:33 – Dankó János

A megszokott színvonal – Rush-lemezkritika

Rush - Clockwork Angels
(Roadrunner/Magneoton)

Egy újabb Rush-lemez a kritikaíróknak egyenlő egy újabb nagy kihívással. Egy lassan negyven éve változatlan felállásban, változatlan színvonalon, változatlan rajongótáborral (csak kihalással csökkenhet) zenélő, kanadai progresszív rock zenekarról bármit leírhatok, klisének hat. Inkább akkor úgy kezdem, hogy a Rush nekem olyan, hogy képes voltam messze utazni érte, de igazából bármikor hajlandó lennék ugyanezt az utat megtenni. Nem azért, mert rajongó vagyok, hanem mert tudom, hogy mit kaphatok egy Rush-koncerten. Minden kifizetett forintomat visszakapom, élményben.

Ugyanez igaz a lemezekre is, de ma már nem mond annyi újat egy friss album, mint korábban. Ma már csak más árnyalatú dalaik vannak, de gyökeresen nem változnak. Vannak paneljeik, de ők ezen belül, és néha azon túlterpeszkedve olyan minőséget produkálnak, annyi hallgatnivalót pakolnak össze, hogy lehetetlen nem szeretni, most például a Clockwork Angelst.

A kötelező körök közé tartozna felemlíteni, hogy hibátlan a zenészi teljesítmény, de mivel mindhárom tag a maga hangszerén hivatkozási alap, így kár sokat ragozni. Technikai értelemben egyedül Alex Lifeson fölött lehetnek még gitárosok, neki viszont felismerhető a stílusa és a hangulatteremtő képessége példaértékű. Geddy Lee sikoltozó orgánuma maradt a legmegosztóbb elem a képletben, ezt is letudtuk.

Egy Rush-lemezen a mondanivaló frissebb, több újdonságot ad, mint a zene, így igaz ez most is. Neil Peart dobos-szövegíró, egy ismert sci-fi íróval, Kevin J. Andersonnal (többek között Star Wars mellékregényeket is jegyez) közösen ír egy könyvet, amihez szervesen kapcsolódik az új album, de nem azzal az igénnyel, hogy a történet minden elemét elmondja. Inkább amolyan kapocs ez, amihez illik a kissé borongós zenei alap. Nem annyira csörgős, zajos ez a világ, mint mondjuk a Vapor Trailsen, de némelyik dal komoly hullámvasút dinamika szempontjából, mint például a Carnies. Nagyjából ugyanez igaz végig, bár vannak egységes hangulatú számok is. A gyakran feltűnő vonósok, és a szintetizátor tesz róla, hogy legyen homogén struktúra. Az biztos, hogy a lemezt követő turnéra nem véletlenül visz vonósokat is a zenekar.

A lemez hozza hát a színvonalat, és itt jönne az, hogy rányomjam az ötből ötöt, és végül rá is adom, de fenntartásokkal. Biztosan hallgatom majd ezt a lemezt, mint a korábbi albumokat is, de az alapján, hogy az előző Snakes & Arrowst elenyészően kevesebbszer vettem elő, mint mondjuk a Test For Echót vagy a Counterpartsot, azt gondolom, hogy ennél is ugyanúgy megvan az esélye, hogy elfeledkezek róla. Az olyan refrének persze rögzülnek a fejemben, mint ami a The Wreckersben van, és ha zenére figyelve van kedvem hosszan merengeni, Peart szövegeinél keresve sem találnék jobbakat. Szóval alapvetően nem tudnám kritikával illetni ezt a lemezt, de a fanatikus rajongók nem is lennének kíváncsiak rá. A Rush bármit csinálhat, aki egyszer bekerült a bűvkörükbe, onnan csak nagyon nehezen fog szabadulni.

Szerintünk: (5/5)
Szerintetek: (4,3/5)

lemezkritika rock rush ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.