2012.09.23. 22:07 – Németh Marcell

Arra a két hétre leállt a magyar filmgyártás – interjú az 1986-os budapesti Queen-koncertfilm magyar producereivel

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

QUEEN_koncertfilm_jelenetfotok_7.jpgAz állami koncertszervező hallani sem akart róla, Schmitt Pál viszont támogatásáról biztosította a haldokló szocializmus korszakának emblematikussá vált budapesti gigakoncertjét. Az angol együttes teljesíthetetlen igényekkel állt elő, de cserébe megkapták a hazai filmes szakma legjavát, a szervezők pedig a filmgyár összes fellelhető világítóberendezését. Miért nem voltak rendőrök a Népstadionban, és mit keresett a Queen egyik tagja hetekkel a koncert előtt egy vidéki kocsmában? A Hungarian Rhapsody: Live in Budapest című koncertfilm szeptember 21-től digitálisan felújított változatban, 5.1-es hangzással megspékelve forog az Eurocenter–Sony moziban, de szeptember 27-én és 28-án a Corvin moziban is látható lesz. Ebből az alkalomból beszélgettünk a film hazai producereivel, a Queent hazánkba csábító Hegedüs László koncertszervezővel, valamint az InterCom-alapító Mihály Györggyel.

A nyolcvanas években a magyar főváros még nem volt bejáratott név a nemzetközi koncertszervezésben. Hogyan tudták felvenni a kapcsolatot a Queennel?
Hegedüs László: 1982-ben kerestem meg Bill Grahamet, a Rolling Stones turnémenedzserét, mert a bécsi koncertjük után szerettem volna egy budapesti Stones-bulit szervezni. Sajnos az ötletet az együttes biztosítója fúrta meg azzal a kifogással, hogy nem kötnek biztosítást kommunista országra a turné kellős közepén, de Graham megígérte, hogy kárpótlásként elhozza Santanát. A koncertre a gitáros németországi fellépéseit szervező promóter, Fritz Rau és stábja is ellátogatott hozzánk – pusztán azért, mert kíváncsiak voltak, hogy mi fog történni a „vadkeleten”. Rögtön összebarátkoztam vele, és ő hozott össze egy bizonyos Julie Gloverrel, aki a Queen menedzsmentjénél asszisztensként tevékenykedett, de valójában sokkal több volt egyszerű titkárnőnél, mert a szervezési és üzleti kérdésekben ő tartotta kézben a szálakat. 1983 decemberében kaptam tőle egy hívást, hogy Jim Beach, a Queen menedzsere szívesen fogadna engem Londonban. Egy Budapest Sportcsarnokban rendezendő koncertsorozatról tárgyaltunk Jimmel, de csakhamar kiderült, hogy az általunk felajánlható összeg fényévekre állt a Queen költségeitől. Ők már akkoriban tizenhat kamionnyi felszereléssel turnéztak, ami egy elképesztően hatalmas produkciót jelentett, saját színpaddal és gigantikus világítással. Nagyon szerettük volna elhozni őket, de végül nem tudtunk megegyezni.

Mi történt ezután?
HL: Amikor 1985-ben Mark Knopfler és Ed Bicknell, a Dire Straits együttes menedzsere meghívtak a Live Aid koncertre a londoni Wembley stadionba – ahol a szervezők befogtak dolgozni a backstage-ben – a büfében ismét összefutottam Jim Beachcsel és Brian Mayjel, a Queen gitárosával. Euforikus volt a hangulat. Jim azt mondta, ugorj be hozzám, mert lehet, hogy jövőre csinálunk valamit.

Live_in_Budapest_premiere0001.jpg
A film budapesti bemutatója a Kongresszusi Központban. A fotón balról jobbra: Jim Beach (a Queen menedzsere, a film vezető producere), Brian May (a Queen gitárosa), Mihály György (a film producere), Zsombolyai János (a film rendezője), Hegedüs László (a koncert rendezője, a film vezető producere). Fotó: Endrényi Egon

Hogyan sikerült az együttes hatalmas igényeit a szerényebb budapesti lehetőségekhez igazítani?
HL: A Queen a Live Aid-koncert átütő sikere után már csak stadionbulikat akart adni, akkora lett az érdeklődés irántuk. A technikai igényeik ráadásul megduplázódtak azzal, hogy már nem egy arénakoncertben gondolkodtunk, így továbbra is kétségbeejtő szakadék tátongott a feltételeik és az általunk felajánlható lehetőségek között. Végül arra jutottunk, hogy az igényeiknek körülbelül a harmadát tudtuk volna teljesíteni – ráadásul a színpadi technika jó részét még így is az együttes hozta volna magával. Ez messze nem volt elég, és meg is akadtunk a szervezésben. Egy londoni megbeszélésen kellett valamit bedobnunk, amitől vonzóvá válik a dolog a Queen számára is. Először felvetettem, hogy vegyünk fel egy élő albumot is, mire Jim azt felelte, hogy azt egy mobilstúdióval bárhol elkészíthetnék, de egy tévéfelvételt már jobb ötletnek tartott volna. Ekkor teljesen pofátlanul előhozakodtam azzal az érvvel, hogy László Kovács és a többi magyar operatőr találta fel a modern filmes vizualitást, és az általa felvett Szelíd motorosokat kézenfekvő volt példaként felhoznom, mert azt mindenki szerette. Persze mindehhez hozzá kellett tennem azt a lelki bátorítást is, amely ahhoz kellett, hogy higgyenek abban, Magyarországon olyan kiváló filmes szakemberek dolgoznak, ami képes lesz pótolni a technikai hiányosságokat. Szerencsénkre Jim nagy filmrajongó volt, ismerte és szerette a korszak magyar filmjeit. Ekkor jött Gyuri a képbe, mert ő volt a koncertről készült film munkálatainak a motorja.

QUEEN_koncertfilm_jelenetfotok_2.jpg

Volt különbség az önök koncepciója és a között, amit a zenekar szeretett volna a filmvásznon látni?
Mihály György: Jim Beach nagyon jól tudta, hogy a kreatív erőket nem korlátozni, hanem segíteni kell. Azt mondtuk neki, hogy László Kovácsot, Zsigmond Vilmost és Jean Badalt (Badal János világhírű filmoperatőr – a szerk.) ugyanaz a mester, Illés Gyuri bácsi tanította, mi pedig a hazánkban tevékenykedő tanítványai legjavát fogjuk felkérni arra, hogy leforgassák a filmet, mégpedig 35 mm-es nyersanyagra, ami a korabeli elektronikus rögzítéshez képest hatalmas minőségbeli ugrást jelentett.
HL: Tudomásom szerint a Led Zeppelin The Song Remains the Same című alkotása volt addig az egyetlen 35 mm-es alapanyagra rögzített koncertfilm, amely valóban híres is lett.
MGY: Ez valóban újdonság volt, ráadásul eleve tudtuk, hogy Kelet-Európán kívül ezt a filmet csak videokazettán fogják forgalmazni, és 35 mm-es filmen forgatni VHS-re valami elképesztő minőséget jelentett. Rendezőnek rögtön Zsombolyai Jánosra esett a választásunk, aki már korábban is készített zenés filmet – A kenguru című 1975-ös roadmovie-t Gálffi László és Tarján Györgyi főszereplésével –, ráadásul operatőrként kezdte a pályáját, és erre a főként vizualitásra épülő munkára egy operatőr-rendező telitalálatnak tűnt. Zsombolyai beszélt angolul, megnyerő személyiség volt, ezért egyből nagyon jól kijöttek Freddie-vel. Az volt a legfontosabb, hogy ez a két ember megértse egymást. Közben elkezdődtek a tárgyalások is, mert ne felejtsük el, hogy a rendszerváltás előtt magas szintű állami engedélyek voltak szükségesek egy koprodukciós film gyártásához, ráadásul a mi esetünk meglehetősen példa nélküli volt. Marx József, a Mafilm akkori vezérigazgatója állt az engedélyeztetési folyamatok élére, aláírtunk egy koprodukciós szerződést a mi cégünk és a Mafilm között, majd elkezdtük felkutatni az operatőröket. Ragályi Elemért szemeltük ki vezető operatőrnek, mellette pedig ott voltak a tévénél dolgozó akkori fiatalok – például Gulyás Buda, Szabó Gábor és Zentay László –, akik egyik nap focimeccset vagy koncertet közvetítettek, máskor játékfilmet forgattak, így elképesztő rutinnal rendelkeztek azon a téren, hogy miként lehet elkapni egy koncert megfelelő pillanatait.

Voltak ellenséges hangok is az esemény szervezése körül?
HL: Egyetlen cég, illetve személy próbálta fúrni a koncertet, az ORI (Országos Rendező Iroda – a szerk.) igazgatója, aki fölállt az indító megbeszélésen, és azt mondta, ameddig nincs elég devizás gyógyszer a patikákban, addig elítéli, hogy bárkinek kifizessünk ennyi valutát egy koncertért.

QUEEN_koncertfilm_jelenetfotok_3.jpg

Hogyan tudták felkészíteni a Népstadiont, egy alapvetően sportrendezvényekre szakosodott intézményt egy ekkora zenei eseményre?
MGY: Ahhoz, hogy a nézőtér a színpad elképesztő fényerejével szemben is jól látsszon a filmen, föl kellett szerelnünk a Mafilm komplett lámparaktárát. Szó szerint kell érteni, a mécsesektől kezdve az 5 kilowattos lámpákig ott volt minden! Valószínűleg egy nagyobb város átlagos áramfogyasztását produkálhatta aznap a Népstadion. Minden, az országban elérhető 35 mm-es kamera – szám szerint tizenhét darab –, objektív, kameramozgató berendezés és segédoperatőr kint volt abban a két hétben, amikor a film készült, szerintem minden más magyar filmes produkció szünetelt közben. Leállt az élet, kijött Illés Gyuri bácsi is, az ott dolgozó operatőrök professzora. Szerintem annyi filmnyersanyagot használtunk el azon a bulin, mint amennyit az összes magyar filmre abban az évben elforgattak.
HL: Nekem az volt a legfélelmetesebb az egészben, hogy összesen tízpercnyi nyersanyag fér el egy filmkazettában. Attól rettegtem, hogy nehogy kimaradjon pár perc, amikor a tizenhétből egy kamera sem működik, mert éppen mindegyiken kazettát cserélnek.
MGY: Én ott szoktam le a dohányzásról. Elköltöttük a cégünk utolsó filléreit is, miközben nem volt szerződésünk az együttessel, ugyanis az ügyvédek az utolsó napokig dolgoztak rajta. A próbán egyszercsak ráeszméltem, hogy tizenhét operatőr dolgozik körülöttem, és jaj istenem, mi lesz ebből? Rosszul lettem a gondolattól. De Jim Beach és Laci kézfogásának sokkal nagyobb ereje volt, mint bármely papírnak, amelyet alá lehetett volna írni.

Freddie Mercury kifejezetten kultúraéhesnek tűnik azokon a felvételeken, amelyek egy szentendrei galériában készültek, miközben az énekes épp műtárgyakat vásárol magának.
HL: Freddie lelkes artdeco-műgyűjtő volt, több régiségkereskedésbe is elvittük Pesten és Szentendrén. A menetrend mindig az volt, hogy jött a személyi titkára, az élettársa (Mercury a hetvenes évektől kezdve hivatalosan korábbi főiskolai évfolyamtársával, Mary Austinnel élt párkapcsolatban – a szerk.), a barátja, a biztonsági főnök, a sajtófőnök, a tolmács, elöl-hátul négy-négy testőr, valamint az őket szállító sofőrök – ez összesen húsz ember és öt autó. Olyannyira profi módon működött a felhajtás, hogy akárhová léptünk be, mire kijöttünk, már akkora lett a tömeg, hogy rendőrt kellett hívnunk. Szentendrén például kifejezetten gyorsan terjedtek a hírek, az egész város összeszaladt pillanatokon belül, és három-négyszáz ember gyűlt össze a szűk utcákban. Filmes szempontból mindez persze nagyon jól nézett ki.

QUEEN_koncertfilm_jelenetfotok_4.jpg

A pesti rakparton is kisebb tömeg várta a zenekar Bécsből érkező szárnyashajóját. Felkeltette a magyar hatóságok érdeklődését is, hogy egy nyugatról érkezett társaság ennyi embert csődít össze?
MGY: Nem is ott kötöttünk ki, ahová eredetileg terveztük, mert ott már annyian voltak. Amikor kiderült, hogy ezrek várnak a hajóra a fővárosban, elintéztük, hogy a határőrök már Komáromnál beléptessék a bandát az országba, mert mire Budapesten végeztünk volna ezzel a procedúrával, a fél város odasereglett volna.
HL: Segítőkészek voltak a hatóságok, és a politika is nagyon hamar magáévá tette a dolgot. Müllner Jenő, a Népstadion főigazgatója kezdte intézni a koncert engedélyeit a pártközpontban, és a minisztérium is áldását adta a rendezvényre. Schmitt Pál, akit addigra a sportért felelős miniszterhelyettessé neveztek ki, már akkor támogatta egy Népstadionban rendezendő koncert ötletét, amikor még az intézmény élén állt. A társszervezők – Kiss Imre, a Tavaszi Fesztivál igazgatója, valamint Hidasy Eleonóra, az IRI (Ifjúsági Rendező Iroda – a szerk.) művészeti vezetője – is sokat segítettek nekünk. Valószínűleg a szocialista „gőzkiengedési stratégia” része volt a meglepő politikai támogatottságunk, és míg az idősebb nemzedék Hofit nézhette a tévében, a fiataloknak ott voltak a rockkoncertek.
MGY: Azt a kérésünket is rögtön elfogadták, hogy ne küldjenek rendőröket a stadionba. A korábbi koncertek tapasztalatai alapján tudtuk, hogy az egyenruha borzasztóan provokálta a fiatalokat. Megállapodtunk a hatóságokkal, hogy az általunk toborzott és felügyelt sportolókkal és egyetemistákkal biztosítjuk a rendet, de három percre tőlünk, a készenléti rendőrség laktanyájában bevetésre készen áll pár száz rendőr, hogy közbe tudjanak lépni, ha valami borzasztó dolog történne. Nem történt semmi ilyesmi.
HL: Inkább a szervezett rendzavarástól tartottunk. Az 1984-ben tartott szabadtéri Iron Maiden-koncerten egy nagyjából hatszáz fős keletnémet motoros banda – akik úgy döntöttek, hogy inkább sörre fordítják a jegyre szánt pénzt – áttörte a kordonokat, és a negyvenezer engedélyezett nézőn kívül bejutott még isten tudja, hány ember. A tömeg nyomása rendkívül veszélyes a színpad előtt állókra, ezért a Népstadionban szerettük volna szigorúan betartani az engedélyezett nézőszámot.

QUEEN_koncertfilm_jelenetfotok_1.jpg

Volt a zenekar tagjaiban érdeklődés a magyarok iránt?
MGY: A Queen mindig előreküldte az egyik tagját tájékozódás céljából, mielőtt egy számára ismeretlen országban lépett volna fel. Hozzánk Brian May és két kísérője érkezett jó egy hónappal a koncert előtt. Éppen őket vártam az Intercontinentalban – ugyanis az egyik fontos dolog, amiről meg akartak bizonyosodni, hogy a helyi szervezők meg tudják-e védeni az inkognitójukat –, amikor hívást kaptam. Angolul szólt bele egy hang, és elmondta, hogy lerobbant a limuzinjuk, de eljutottak valahogy a legközelebbi falu kocsmájáig. „Merre vannak?” – kérdeztem rémülten. „Valami bájatorbegi a hely neve” – hangzott a válasz. Tehát a biatorbágyi kocsmához kellett hajtanom lóhalálában, miközben lelki szemeim előtt már a falu teljes lakossága rárontott Brian Mayre, és a ruháit tépkedte. Berohantam a helyre, ami egy lepukkant, füstös vidéki kocsma volt, férfiak üldögéltek az asztaloknál a hosszúlépésükkel, szemben pedig egy mindenféle kilöttyintett lőrétől nedves fémpult, amin három, tetőtől talpig bőrruhába öltözött ember könyökölt. És hihetetlenül boldogan vigyorgott! Egy fillér nem volt náluk, csak hitelkártya, a kocsmáros meg vállon veregette és megkínálta őket keverttel, Brian még évekkel később is emlegette, hogy milyen finom volt a kevört. Megvendégelték anélkül, hogy bármi sejtelmük lett volna arról, hogy ő a Queen gitárosa, és ez rendkívüli boldogsággal töltötte el.

Az önök számára mi volt ennek a munkának a legfontosabb tanulsága?
HL: Számomra ez egy kivételes, és sajnos megismételhetetlen élmény volt. Eltökéltség kellett hozzá minden oldalról: a Queen részéről, a magyar szervezők, a Mafilm és a Hungarofilm oldaláról, a devizakeretet biztosító Magyar Nemzeti Bank és az állami szervek részéről is. Egy isteni pillanat volt, mert ennyi jóindulat és szeretet rettenetesen ritkán találkozik.
MGY: Az egyik legizgalmasabb dolog számomra az volt, hogy analóg technikával, perforált filmszalagra dolgozva kellett a tizenhét kamera képét összevágnunk, ami szinte fizikailag lehetetlen kihívást jelentett. Végül Gulyás Buda vagy Szabó Gabi ötlete nyomán a tizenkét legfontosabb kamera felvételét egy videoképre montíroztuk fel, és ez segítette a vágást. A munka másik tanulsága az volt, hogy egy ilyen heterogén, számos operatőrből és más szakemberből álló társaság mindig elő tud állítani valami különlegeset és egyedit. Most, ahogy elkezdtünk róla beszélgetni, kedvem lenne folytatni!


interjú film rock queen hungarian rhapsody live in budapest



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.