Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

„Talán fel sem fogjuk, mennyi mindent” – felelte a Cage-életmű egyik legavatottabb hazai népszerűsítője, az Amadinda ütőegyüttes vezetője arra a kérdésre, hogy mit köszönhet az egyetemes kultúra az idén századik születésnapját ünneplő amerikai avantgárd zeneszerzőnek. Rácz Zoltánnak (a fenti képen jobb szélen, az előtérben) a kilencvenes évek elején alkalma adódott, hogy személyesen is betekintést nyerjen a szerző életébe. Milyen ember volt John Cage? Miket rejtegettek a szerző szekrényei, és vajon miért nincs dobpergés a műveiben? Milyen élőlény dukál Cage zenéjéhez? Annyit elárulunk: nem a gomba. Aki lemaradt volna az Amadinda ütőegyüttes szombat esti, telt házas Cage 100 emlékkoncertjéről a Művészetek Palotájában, olvassa el interjúnkat! (A fekete-fehér képeken John Cage szerepel, a színeseken Rácz Zoltán és az Amadinda.)

Hogyan is történt pontosan, amikor 1992-ben alkalmad volt Cage otthonában eltölteni egy hetet?
Mindennap reggel kilenctől este hatig ott voltam náluk. (Cage a negyvenes évek közepétől kezdve egészen haláláig élt együtt Merce Cunningham táncművésszel – N. M.) 1992-ben már több éve elhatározott szándékunk volt, hogy felvesszük Cage teljes ütőhangszeres életművét az Amadindával, ezt először 1989 novemberében említettem meg neki, amikor felléptünk a huddersfieldi fesztiválon. Onnan már csak egy lépés volt, hogy megkértük arra, hogy komponáljon nekünk. Világossá vált az is, hogy az összkiadás munkálataihoz a lehető legközelebb kell férkőznünk a forrásokhoz, azaz a kéziratokhoz és magához a szerzőhöz, akinek a személyes visszaemlékezései a mai napig felbecsülhetetlen értékűek. Például egyáltalán nem volt világos a számunkra, hogy milyen ütőhangszereket alkalmaztak a negyvenes években. Az Amadindának írt darabját 1991 novemberében küldte el nekünk, és rá másfél hónapra utaztam ki hozzá New Yorkba. Bármilyen szekrényt kinyithattam, bármilyen kéziratot végignézhettem, ő közben komponált és élte az életét, de naponta másfél-két órát mindig szánt arra, hogy legyen alkalmam kérdezgetni, ő pedig türelmesen válaszolt. Ezt a nyolc napot ma már semmiért nem adnám oda, mert Cage pár hónapra rá elhunyt. Szó szerint az utolsó pillanatban látogattam meg. Érdekes volt látni, hogy Cage nem igazán foglalkozott a múlttal, az akkori dolgai érdekelték, bár bizonyos kérdésekkel igencsak fel lehetett kelteni az érdeklődését.

Miket kérdeztél tőle?
Óriási kérdéslistával érkeztem hozzá. Felfedeztem például, hogy Cage ütőhangszeres életművéből hiányzik a tremoló (hétköznapi kifejezéssel dobpergés – N. M.), ami pedig az ütőhangszeres művekben egy rendszeresen használt eszköz. Amikor rákérdeztem az okára, nevetve válaszolt: „nem tudtunk tremolózni”. Pechjükre Carlos Chávez korabeli mexikói kortárs szerző nem tudta ezt, és írt nekik egy olyan darabot, amely tremolóval kezdődik. Cage 1936-os Quartetjének végén azonban találtam erre emlékeztető jelzéseket, és végül ezeknek a hossza segített felfejteni a tétel struktúráját, és meghangszerelni a művet. Ugyanis Cage ezt szándékosan nem tette meg ennél a darabjánál. Azt mondta, ő csupán vicces akart lenni ezekkel a tremolókkal. „Hasznos dolog a humora, John” – válaszoltam neki. Ugyanebben a Quartetben felfedeztünk egy hibát is, amely a struktúra szempontjából biztosan nem illett oda. Amikor megemlítettem neki, úgy felélénkült, mintha darázs csípte volna meg. „Micsoda?!” – meredt rám, a következő pillanatban pedig már együtt néztük a kottát. Elküldött egy galériáshoz, kezemben volt a mű első kézirata, de ez sajnos már az utolsó nála töltött napokban történt. Nem gondoltam arra, hogy akkor beszélek vele utoljára. Örök rejtély marad, hogy ez vajon szándékos hiba volt a perzsaszőnyegben, vagy valóban Cage kompozíciós technikájából adódott az ütem szerkezete. Az ilyen kérdések nagyon érdekelték, mert érezte, hogy nemcsak simogatjuk a darabokat, hanem elmélyedünk bennük.

A hat lemezes Cage-összkiadásotoknak végül 2011-ben jelent meg az utolsó része.
Ha ez ilyen egyszerű lenne! Magyarországon rendszerváltás volt, a Hungaroton pedig megtorpant. Egy ideig az volt a terv, hogy az újonnan alakult Quint fogja kiadni a sorozatot, csakhogy mire végeztünk az első lemez felvételeivel, megszűnt a kiadó. Ezután több évre leállt a dolog, majd 1998-ban újból felkért minket a Hungaroton, és onnantól kezdve a saját tempónkban dolgozhattunk. Tizenhárom év továbbra is hosszú időnek számít, de ennyire volt szükségünk, mire mindent feldolgoztunk és felvételre alkalmasnak találtunk. Ma is jó szívvel vállalom ezt a hat lemezt, és úgy vélem, egyszer hatalmas értéke lesz, hiszen tulajdonképpen Cage személyes bevonásával készültek a felvételek. (A válasz elején említett lemez nem azonos a kérészéletű Quint kiadó által megjelentetett Amadinda Live albummal, amelyen a zenekar élő felvételei hallhatóak, és amelynek hátoldalát a zenekar tagjainak csecsemőkori fotói díszítik. A lemez QUI 103081 katalógusszámmal jelent meg 1991-ben, kizárólag LP-n – N. M.)

Milyen ember volt John Cage?
Pont olyan volt, mint a zenéje: derűs. Ez az egy szó tökéletesen jellemzi őt és a zenéjét is. Egy hihetetlenül jó kedélyű, élénk szellemű és nyílt ember volt, nekem most is nagyon hiányzik.

John Cage 1960-as fellépése a Van egy titkom című tévéshowban

Ha élne még, mi lenne az, amit mindenképpen megkérdeznél tőle?
Azt, hogy a Quartetben az a negyedszünet és a negyedhang biztosan nincsenek-e felcserélve? (nevet) De sok kérdésem lenne még, mert később is találtunk egyet s mást. Mielőtt fölvettük a Four Dances című darabot, nagyon gyanúsnak tűnt nekem a kottája. Elővettük a kéziratot, az sem nyugtatott meg. Végül rájöttünk. Írtam egy levelet az Edition Peters zeneműkiadó alelnökének, Don Gillespie-nek, hogy alapos okunk van feltételezni, hogy John Cage Four Dances című darabjából legalább egy oldal hiányzik – a kiadott változatból és a kezünkben lévő kéziratból is. Az egész világon nem tűnt fel senkinek, hiányosan játszották mindenhol. Na erre felbolydultak, mint egy méhkas, és szerencsére Wilheim András – a lemezfelvételünk zenei rendezője, Cage munkásságának legkiválóbb hazai szakértője – emlékezett arra, hogy egy amerikai zenetudós ebből a korszakból írta a disszertációját. Időközben Gillespie elment a New York Public Librarybe, ellenőrizte a meglévő szólamanyagot, ami alapján már biztosan tudtuk, hogy egész pontosan harmincegy hiányzó ütemet keresünk. Végül sikerült felkutatnunk az akkoriban már más szakmában tevékenykedő zenetudóst, akinek a lakásából előkerült a Four Dances kézirata, benne a harmincegy ütemmel, ami addig az égvilágon senkinek nem hiányzott! Egy nappal a lemezfelvétel előtt érkezett meg faxon a szóban forgó rész, amit rögtön továbbküldtem Kocsis Zolinak, aki a zongoraszólamot játszotta a lemezfelvételen.

Vajon hogy fordulhatott elő, hogy ezt korábban senki nem vette észre?
Két oldal találkozott, és hiányzott egy ütemmutató. Ilyesmi előfordul, viszont itt azt is érezni lehetett, hogy nem passzol egymáshoz a két rész. Egyszerűen nem akartuk elhinni, és addig nézegettük, hogy már nem is a kottafejeket figyeltük, hanem a vizuális nyomokat: gyanús volt, hogy a kottapapír alján lévő Schutzmarke [védjegy] is el volt csúszva, nem a páros oldalakra esett. A felfedezésünkre a mai napig nagyon büszke vagyok, ráadául ezt követően lett nagy a becsületünk az Edition Petersnél is. Amikor az oaklandi Mills College könyvtárában találtak egy addig ismeretlen, töredékes Cage-művet, egyből ránk bízták a rekonstruálását. Hiányos volt a szólamanyag, problematikus volt az előkerült partitúra, a kézirat fellelt másolata pedig nem Cage kézírása volt. Az egész paksamétát elküldték nekünk Pestre, tanakodtunk felette pár hetet, és a válaszunk a feladatra a Dance Music (for Elfrid Ide) felvételén hallható. Az élet fintora, hogy a kotta végül durva hibáktól hemzsegve jelent meg az Edition Petersnél, ezért jelen pillanatban a mű egyetlen autentikus változata a mi felvételünkön hallható. (Cage 1938-tól 1941-ig a Mills College táncművészeti tanszékén is oktatott, ezt a művet Elfrid Ide táncművész diplomaelőadására komponálta 1940-ben – N. M.)

Felmerült benned, hogy szabad-e egyáltalán lemezre venni a műveit? Számos darabjának a szerkezete a véletlen számokon alapul, azaz előadásról előadásra változik, egy lemezfelvétel viszont mindent kőbe vés.
Az 1933 és 1942 között írott műveiben, amelyek tulajdonképpen az ütőhangszeres repertoár magvát adják, nincs szerepe a véletlennek, hiszen akkoriban még nem foglalkoztatta ez a gondolat. Ezeknél a műveinél a darabok hangzásában, a megszólaltatott hangok hosszúságában van a művésznek hatalmas szabadsága, az ütőhangszerek ugyanis nem hangolt hangszerek, ilyesmit nem lehet notációval jelölni. Ennek a korszakának az az igazi kihívása, hogyan lehet egy ütőegyüttest szólamszerűen megszólaltatni, és megfelelő összhangzást produkálni. Persze játszottuk a későbbi darabjait is: a One4, a Three2, a Six, és a nekünk írt 1991-es Four4 című művét, amelyeket Cage már saját kompozíciós technikájával, a rugalmas időkeret (flexible time bracket) módszerrel írt. Ezeknél a műveknél az előadónak nagyon tág lehetőségei vannak, hogy a hangokat milyen hosszúságban szólaltatja meg. Cage ráadásul nemcsak kamaraműveket, hanem fantasztikus nagyzenekari darabot (108) is tudott ezzel a technikával írni, és nem vagyok benne biztos, hogy másvalaki képes lett volna bármit is kezdeni ezzel a módszerrel, ahogy tanára, Schönberg szeriális kompozíciós eljárása sem működött tökéletesen más zeneszerzők kezében. Visszatérve a kérdésre, Cage-nek mindössze két olyan ütőhangszerekre írt műve van, amely a véletlen számokon alapul: a Child of Tree és a Branches. Ezeknek a daraboknak a szerkezetét, a benne szereplő hangszerek számát a Ji csing [a kínai Változások könyve] segítségével kell kisorsolni az előadás előtt egy nappal. (John Cage-et kései alkotói korszakában Andew Culver komponista látta el véletlen számokkal. Culver Ji csing-alapú online sorsgépét bárki kipróbálhatja ezen az oldalon – N. M.)

Az október 20-i jubileumi koncerten Cage 1939 és 1952 között született darabjait fogjátok játszani. Vajon miért nem foglalkozott a későbbiekben is ennyit az ütőhangszerekkel?
Az 1935 és 1943 között keletkezett tizenöt darab Cage teljes ütőhangszeres életművének a felét teszi ki. Akkoriban ő is játszott egy félamatőr ütőegyüttesben kollégáival és barátaival, és kifejezetten az volt a célkitűzése, hogy hangmagasságok nélküli zenét hozzon létre, ami egy zeneszerzőtől azért elég furcsa gondolat. Az Imaginary Landscape No. 3 már egy rendkívül bonyolult, a lejátszhatóság határán lévő darab, és tulajdonképpen nem is csodálkozom, hogy Cage ezt követően visszafordult, és a későbbi ütőhangszeres műveiben már jóval egyszerűbben fogalmazott.

Mely műveit kedveled legjobban?
Az ütőhangszeres művei közül nagyon szeretem a Third Constructiont és a First Constructiont. Nagyon kedvelem a 108 című zenekari darabját, amelyet hatalmas élmény volt hallani Stuttgartban, aztán ott van az Europeras, amelyből szintén hallottam egy előadást a zürichi operában. Nagyon szeretem a zongoradarabjait: gyönyörűen játszotta Steffen Schleiermacher a preparált zongorára írt Szonáták és közjátékokat idén Szombathelyen. Van egy darabja, a Credo in Us, amelyet most is fogunk játszani. Ebben az egyik zenész lemezjátszón játszik. Pontosan benne van a kottában, hogy mikor és milyen hangerővel kell megszólaltatnia, mikor van szünet, és mikor kell leállítania. De az, hogy mit játszik, nem érdekelte Cage-et: annyit ír, hogy valami klasszikus legyen. Csajkovszkijt nagyon szeretem, mi a Virágkeringőt szoktuk játszani a Diótörőből. (nevet) Ugyanez a játékos egy rádiót is kezel, akkor viszont már végképp nem tudja, mire számíthat. Cage-nek egy előírása volt a rádiót megszólaltató zenész számára: híreket semmiképp nem szabad adnia. (Fotó: William Gale Gedney / Duke University Libraries)

Ez a műve 1942-ben, fél évvel a Pearl Harbor-i japán támadást követően született, így feltehetően nem akart belefutni abba, hogy egy hírolvasó a mű előadása közben jelentse be az újabb nemzeti riadót.
Én mást érzek ebben, ugyanis a hírek aktualizálnák a darabot. Viszont ez a mű egészen döbbenetes módon működik, és állítom, ez is csak Cage-nek sikerül. Erről a legkülönbözőbb történeteim vannak. Amikor a Varsói Ősz fesztiválon játszottuk ez a darabot, és eljött a pillanat, amikor negyvenöt másodpercre be kellett kapcsolnom a rádiót, a közönség elkezdett röhögni. Ugyanis mint később kiderült, az éppen aktuális lengyel slágerlistás dalt sikerült elcsípnünk. A darab lemezfelvétele még érdekesebben alakult, és ezzel válaszolok is az előző kérdésedre, hogy miként lehet felvenni ezeket a műveket. Úgy, hogy elhatároztuk, bármi is történik, nem lesz ismétlés, egyszer vesszük fel a darabot. Ültem a stúdióban, a fülemre tettem a fejhallgatót, és ahogy jött a zongora, a kottának megfelelően bekapcsoltam a rádiót… és felcsendült egy Herbie Hancock-szám, amely valami hihetetlen ritmikai kölcsönhatásba került a Cage-darabbal (dúdolja a ritmusát). De nem csak mi nem hittük el: a ClassicsToday.com oldalon például azt írta egy kritikus, hogy szerinte manipuláltuk a felvételt. Ezúton szeretném tehát az utókornak üzenni, hogy Cage szellemiségével összhangban, egyetlenegy felvételt elkészítve, manipulálás nélkül került a Hungaroton-felvételre Herbie Hancock a Credo in Us című darabban.

John Cage a csendről

Vajon miért nem szokták Cage darabjait gyakrabban műsorra tűzni nálunk?
Visszakérdeznék: mikor lehetett hazai koncerten Bach Angol szvitjeit vagy a Brandenburgi versenyeket utoljára hallani?

Igazad van, de tegyük föl, hogy nem létezik az Amadinda együttes. Rajtatok kívül hányan lépnek fel Magyarországon Cage műveivel?
Van benne némi igazság, bár még soha nem gondolkodtam el azon, hogy mi lennénk az egyedüli hazai letéteményesei Cage zenéjének, és bízom benne, hogy talán nincs is így. A magyar koncertélet komoly hiányosságának tartom, hogy kevés művet hallani egy nagyon szűk időszakból. Mikor játszottak utoljára Perotinust, Ockeghemet, Philippe de Vitryt vagy Ciconiát magyarországi koncerten? Ők is nagy nevek – csak épp a középkorból. A hangversenyrendezők rettegnek a kortárs művektől, mert szerintük nem érdekli a közönséget. De miért menne be a közönség, ha nem ismeri a kortárs darabokat, és honnan ismerné, ha nem játsszák őket? Ha azt akarom, hogy megismerjék, akkor el kell kezdenem ezt a repertoárt is műsorra tűzni. Sajnos a zenészek sem veszik birtokba ezt a területet, pusztán azért, mert túl sok munkát igényelne a részükről. Ami az Amadindát illeti, szerintem a Cage-darabokat eddig elég nagy sikerrel tudtuk játszani.

Szerinted mit köszönhet Cage-nek a kultúra?
Nagyon sokat, talán fel sem fogjuk, mennyi mindent. Szerintem az Alan’s Psychedelic Breakfast című Pink Floyd-szám – a benne hallható piruló kétszersült zörejeivel – sem jöhetett volna létre nélküle. Cage hihetetlen mértékben tágította ki a zajról és zenéről vallott elképzeléseink határait, és ez a könnyűzenére óriási hatással volt, Frank Zappának például biztosan nem kellett elmagyarázni, ki volt John Cage.

Mit gondolsz, vajon mihez kezdene, ha ma lenne fiatal?
Erre a kérdésre talán nem is lenne szabad válaszolnom, mert nem vagyok vele egy súlycsoportban. Amikor a fotózás kezdte érdekelni, egy komoly gépet kezdett használni, és a blendétől kezdve mindent eltekert rajta, amit csak lehetett. Fotóművész barátai figyelmeztették is, hogy így alig lehet majd látni valamit a képein. Erre annyit felelt, őt nem az érdekli, hogy mi lesz a képen, hanem hogy mit lehet tenni a fényképezőgéppel. Máshogy közelítette meg a tárgyakat és az eszközöket, mint a többi ember. Rendes lemezjátszója és hangfalai sem voltak, egy walkmanen hallgatott zenét. Viszont rengeteg növénye volt otthon. A locsolás komoly logisztikai problémát jelentett Cage lakásában, szüksége volt egy bejárónőre, aki az utasításai alapján öntözte a növényeit. Nekünk is sok kaktuszunk van a Cage-repertoár miatt, egyszerre hat-nyolc növényt is tartunk a próbatermünkben, és igyekszünk rájuk vigyázni, bár nem vagyok benne biztos, hogy a kaktuszaink is hasonlóan éreznek irántunk. Úgy hallottam, az nem igazán zavarja őket, ha tűmikrofonokat szúrunk a testükbe, de sajnos néhány kaktuszunk a májusi koncertünk idején már haldoklott. Az egyik, amelyet különösen szerettünk, még élete alkonyán, teljesen elszürkülve is gyönyörű hangokat adott ki.

Cage kaktuszokon és más növényi hangszereken játszik madártoll segítségével (1986)

Egy hangszerüzlethez vagy egy barkácsáruházhoz érve dobban meg jobban a szíved?
Ez a kérdés tökéletesen illik Cage-hez, mert az ütőhangszeres életművét lehetetlen lenne barkácsolás nélkül lemezre venni, és a felkészülésnek tényleg van egy ipari része is, ami rettenetesen sok munkával jár. Világszerte születnek hatalmas dolgok ezen a területen, Harry Partch például elképesztő hangszereket hozott létre. (Az amerikai zeneszerző és hangszerkészítő találmányait az American Public Media által létrehozott oldalon bárki kipróbálhatja – N. M.) Sajnos be kell vallanom, én kétbalkezes vagyok mindehhez, de a kollégáim közül többen nagyon tehetségesek a barkácsolásban, a dicsőség őket illeti meg. Az én szívemet továbbra is egy hangszerüzlet dobogtatja meg. (nevet)

Hogy néz ki az Amadindánál a hangszerkészítés folyamata? Pár hónapja a koncerteteken egy hatalmas, műanyag lefolyócsövekből épített basszushangszeren is játszottatok.
A mi esetünkben is leginkább professzionálisan készülnek a hangszerek, de időről időre előfordul, hogy valamit elő kell tudnunk állítani.

És akkor irány a barkácsáruház? Netán törzsvásárlói kártyátok is van már?
Ilyen jellegű együttműködést még nem építettünk ki, pedig elég sok folyóméter PVC-csövet vettünk már. (nevet) Mi a különbség egy lefolyócső és a kontrafagott között? Az, hogy a fagott egy kicsit szebb és drágább. A többi egyszerű fizika: minél hosszabb a cső, annál mélyebb hangot ad ki. Egy műanyag csövet megfelelően hangolva kiváló basszushangszert lehet készíteni. Frederic Rzewskinek van egy darabja, a To the Earth, amihez négy, meghatározott hangú virágcserépre van szükség. Ilyenkor bemegy a zenész a legközelebbi gazdaboltba, visz magával egy verőt, és végigkocogtatja az árukészletet, mire megtalálja a desz, f, g és h hangolású darabokat.

Mikor láthatjuk újból énekelni az Amadindát?
Bármi megtörténhet, bár ez csak Cage Living Room Music című művének Story tételében fordult elő, ami nem is igazi ének, csak Sprechgesang [énekbeszéd], sőt még talán az sem, mert csupán néhány glissandoszerű effektus található a kottában. Eszméletlen jó a szövege is: „egyszer volt, hol nem volt, amikor a világ kerek volt, járkálhattál rajta, körbe-körbe.” Egyre aktuálisabb, még mottónak is jó lenne.

És akinek ennyi sem elég Cage-ből: az életművét gondozó amerikai alapítvány a centenárium alkalmából a szerző preparált zongoráját mobilalkalmazás formájában is elérhetővé tette a honlapján.