Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ivan & The Parazol - Mama Don't You Recognize Ivan & The Parazol?
(Drum & Monkey)
Mióta szinte teljesen eltűnt a gitárzene és a rock and roll a mainstream popzenéből, és az a pár megmaradt rockzenekar is egyre kevésbé képes tökös maradni – igen, rád gondolunk kedves Kings of Leon – egyáltalán nem számít szentségtörésnek, amikor huszonéves suhancok nyúlnak vissza zeneileg az ’50-es, ’60-as, ’70-es évekig kihasználva a vintage rock és a blues generációs újrafelfedezését. Ebbe a képbe illeszkedik bele tökéletesen a budapesti Ivan & The Parazol, akiknek sikerült már legalább azt elérni, hogy úgy szólnak, ahogy a ’60-as években egy magyar beatzenekarnak kellett volna.
A Mama Don’t You Recognize Ivan & The Parazol? című nagylemez – amelynek nevét még egyszer biztos nem fogom leírni – az öttagú együttes első teljes stúdióalbuma, amely az utóbbi két év alatt ért össze. Meg is látszik ez a dalokon, amelyek egytől egyik átgondolt, rendesen kitalált szerzemények, amelyek igazából bármelyik évtizedben megállnák a helyüket. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy az akkori rockzenei mezőnyből kiemelkednének.
Ezért meglehetősen kétoldalú a helyzet, amikor az Ivan & The Parazol lemezéről kell véleményt mondani. Érezhető a Doors, a Rolling Stones vagy éppen a Led Zeppelin hatása számokra, és ez inkább üdítőleg hat, mintsem zavaró és fáradt lenne. Viszont minden gitártémához vagy énekhanghoz lehet valamiféle korábbi rock and roll slágert párosítani, ami miatt hiányoznak az albumról az igazán megjegyezhető, azonnal a fülünkbe mászó csúcspontok, helyette inkább kapunk 11 tisztességes, néhol egészen izgalmas, de extázist nem okozó dalt igaz, az album utolsó harmadában ez is már majdnem sikerült.
Ilyen például a Sellin’ My Soul dögös garázsrockja egy erőteljes Hives-beütéssel vagy az Instant Reaction bluesos Jack White-idézése, de az albumot záró Lumberjack monumentalitása mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ha nagyon akarnánk, tényleg minden egyes számhoz automatikusan csatolnánk az azt megihlető legendás előadót vagy együttest, de ezzel csak elrontanánk a saját szórakozásunkat és elővezetnénk a régen minden jobb volt-teória eszünkbe ötlését. Ez biztosan másokban is felmerül a lemez hallgatása kapcsán, aminek köszönhetően sokan szemöldökráncolva kérdezgetik majd, ugyan még is mi a franc olyan nagy szám ebben a zenében?
Mondhatnánk, hogy semmi, hiszen az Ivan & The Parazol meg sem próbálta kicsit a maga képére formálni a zenét, hanem csak minél autentikusabban előadni azt. Ettől pedig ugyanúgy lehet jó egy album, ahogyan egy minden gátat áttörő progresszív zenei alkotás. Egyszerűen van hangulata ennek a lemeznek, árad belőle valamiféle dögösség és persze az sem árt neki, hogy a frontember angolkiejtése semmivel sem rosszabb, mint valamelyik skandináv garázsbanda énekesének, és az album hangzása is pont olyan, ahogyan egy ehhez hasonló produkciónak szólnia kell.
Ha valaki képes levetkőzni az előítéleteket és úgy meghallgatni az Ivan & The Parazol lemezét, mint ahogyan bármelyik a múltból előkotort beatzenekarét, akkor nemhogy élvezni fogja ezt az albumot, de talán még meg is nézi az együttest élőben. Egyértelműen komoly potenciált rejt a zenekar, nagy kérdés képesek lehetnek-e később megjegyezhető, sajátos dalokat írni, aminek a hallgatása alatt nem asszociálunk legalább 15 másik előadóra. Ehhez feltétlenül szükséges, hogy az arc ne kezdjen el fölöslegesen növekedni, és ne higgye el magáról az énekes meg a gitáros, hogy ők akkor most Keith Richards és Mick Jagger fiatal pesti reinkarnációi, akik majd jól megmutatják mi is az igazi rock and roll, mert ebbe nem kevesen buktak már bele csúnyán. Mindenesetre a házi feladatra mindannyian megkapják a piros pontot, de legközelebb ehhez már szorgalmi dolgozat is kell majd.
