2012.11.24. 09:18 – Rácz Mihály

A sebzett sötét herceg - Mark Lanegan Band-koncertbeszámoló

Mark Lanegan Band @ A38 Hajó, 2012.11.22

marklanegan_4768000977_2e814c9707_z.jpgMark Lanegan, Kurt Cobain régi haverja, akinek Screaming Trees nevű bandája volt az egyik gyógyszer egy rég levonult világban, a minap a hajón koncertezett, és nagyon tudta mit csinál. Végtelenül profi és tudatos színpadi show-men az ürge, egyetlen pillanatra ki nem lépett a szerepéből, és ami a legjobb, hogy ez fel sem tűnt, mármint, hogy valami banális szerepet tolna; igaz, egyre jobban áll, hogy megnyerje a nem hivatalos, és persze nem is tudatos, de rockandroll körökben mégis zajló „a világ legjobb Tom Waits-hasonmása" versenyt. (A kép nem a helyszínen készült.)

Lanegan sok-sok közreműködés (például Queens Of The Stone Age, Soulsavers) mellett az utóbbi években egyre inkább csak saját szólómunkáira és feldolgozásaira koncentrál, és az interjúk alapján ez nem is változik a következő időkben. Nagyon helyesen, és bár a Geg Dullis The Gutter Twins még előkerülhet, az Isobel Campbellel működtetett és három lemezt is megért sokszínű, de alapvetően folkos ihletettségű duózás azért hiányozni fog.

Az est bevezető dalnokairól lemaradtam, de a Mark Lanegan Band felállásának egy részét is adó, a főműsort megelőző Creature With The Atom Brain megvolt, és a legtöbb előzenekarral szemben nem fárasztott, hanem szépen megágyazott a továbbiaknak. Kifejezetten hangulatos garázs-hardrock csapat, özönvíz előtti jellegük nem fordult avíttasba, inkább valami örök érvényűt bírnak megfogalmazni klasszikus kétgitár-basszus-dob felállásban, egy jó kiállású és színpadképes frontemberrel. Remek kvalitású, képzett muzsikusok, ami nyilván nem is lehet másként, ha Lanegan is őket viszi turnéra, ráadásul bandájának felét is ők adják. A gitáros-énekes beült a billentyűk mögé az átszerelést követően, és a gitárját is magánál tartotta, valamint a dobos is visszaült, ám a basszusgitáros, valamint a szólógitáros változott. Utóbbi nagyon erősen hajaz küllemében Johnny Cash-re, ami csak jót tesz a színpadképnek, legalább nincs félreértés, mi is várható. Lanegan pedig azt az elképzelésemet erősíti, hogy tényleg lehetett pár évtizede egy fészekalj, amibe már fekete dresszbe születtek népek, lábukon hegyes csukával, és szép szál, vékony, barázdált arcú színpadi emberekké cseperedtek; ebben a műfajban mintha mindenki tesó lenne. Lelkileg mindenképpen.

Mark Lanegan igazi kriptaszökevény, Gutter Twins-es haverjával, a túlcsordulós Dullival ellentétben alig mozog a színpadon, odatapad a mikrofonállványhoz, a közönséghez sem szól, hátra is alig fordul, mégis az egyik legintenzívebb figura, akit érdemes megnézni élőben. A műsor elsősorban a legfrissebb szólóanyagra, a Blues Funeralra épül, és ez rendben is van, remek album, jobbnál jobb dalokkal, a kvázi diszkótól, a lassú bluesokon át a punkos zúzásokig. Ezek mindegyike elő is kerül az est folyamán, még ha nem is ebben a sorrendben. Mint mondtam, az előzenekar átvitte a lécet, jót lehetett hintázni a zenéjükkel, de amint a Mark Lanegan Band beindult, rögtön klasszisokkal emelkedett a szint, valami mágia folytán rögtön a közepében találtuk magunkat az első másodperctől; nem volt felvezetés, ráhangolódó menetek, csak a sűrű, tömény rockörvény. Még az olyan pillanatok sem törték meg a koncert ívét, amikor a harmadik szám elején leállította a bandát, és beszólt valakinek, hogy kapcsolja le a kibaszott kameralámpáját, ami nyilván a szemébe világított, majd újra kezdték, és gond nélkül dübörgött tovább a buli.

A Johnny Cash-es fazonú gitárosról kiderült, hogy mindent tud, amit kell, laza, folyik ki az ujjai alól a muzsika, és a szólói is az élmezőnyből valók, ráadásul ő még mozgásban is van a rendezői balon. A dobosról ugye az előzenekari félóra alatt is látszott, hogy szintén zenész, viszont itt sokkal izgalmasabb grúvokat kellet tolnia, amikkel nem is akadtak problémái. A basszista perfektül hozta, amit kell a dobos mellett, mint akit odaragasztottak, a fentebb már méltatott billentyűs-gitáros pedig remélhetőleg nem lesz lecserélve mostanában, bár ez az egész bandára érvényes. Lanegan is olyan alak, akit nehéz verbálisan megfejteni, igazi kisugárzásos, egyedi hangú előadó, és bár nem egy viháncolós műnemben érdekelt, sőt kifejezetten az árnyékos tájakról való, akárcsak a rockandroll legjobbjai, még véletlenül sem vonja sötétbe az ember lelkét, sokkal inkább felszabadító, amit csinál. Dalaival inkább megkönnyíti a hallgató dolgát, ha rá bírunk csatlakozni - és ezért ő mindent meg is tesz -, akkor a koncert végére kilókkal könnyebb lehet a szívünk, én legalábbis így jártam.

Azért valljuk be, kisebb fajta csoda, ha valaki simán képes egy kompakt, egyszerre vadító és örvénylő, mégis felemelő aurát teremteni maga körül, és abba bárkit bevonni úgy, hogy manírokat nem alkalmaz, csak adja a sebzett, mégis sziklaszilárd, kicsit luciferi fizimiskájú sötét herceg alakját. Még jót is tett a produkciónak, hogy pillanatra sem törte meg az ívet a számok között, csak a legvégén, a két számos ráadás után köszönte meg a bulit, ki sem élvezve az ovációt, és már el is tűnt a backstage-ben. Viszont jó szokása, hogy pár perces szusszanást követően kijön a pólós, lemezes pultba dedikálni, haverkodni, és ez most sem volt másképp, itt egy mosolygós, ha kell közös fotókra gond nélkül odahajló, az aláírásra sorakozókat barátságosan fürkésző, mindenkivel kezet fogó figurát hozott, ami szépen be is állította az egyensúlyt.


rock blues koncertbeszámoló mark lanegan band



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.