Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A crossover zenék kétségtelenül a kilencvenes években élték virágkorukat. Az első fecskék közé tartozott a kaliforniai Rage Against The Machine, sőt a lelkesebbek a rapmetál alapítóinak is nevezik őket. Az érdemük azonban nem szimplán az, hogy házasítottak két amúgy nem annyira hasonló stílust, hanem az, hogy már az első lemezükön annyira egyedi, és magával ragadó módon zenéltek, amire csak ritkán van példa. Ez az első lemez most 20 éves.
Magyarország éppen csak kikecmergett a cirka 40 évig tartó kommunista diktatúrából, amikor ez a nylítan szélsőbaloldali zenekar kihozta harcias, lázadó albumát. Persze a kaliforniai tengerparton a kommunizmus egészen mást jelent, mint nekünk magyaroknak. Zack De La Rochának és társainak dühe az igazságtalanság, a társadalmi egyenlőtlenségeknek szólt, és egy elméleti kommunizmust épített. Már csak azért is, mert a zenekar nehezen tudná megmagyarázni, hogy antikapitalistaként miként adhatta ki lemezét egy keményvonalas kapitalista cégnél. Persze ők azt mondják, hogy az üzenet így jutott el a legtöbb emberhez. Aha.
A mondandó legalább nem volt rosszindulatú, és arra az energikus zenei mixre, amit összefőztek, nem is illett volna szárnyaló metálének. Zack De La Rocha dühös, hisztis szövegmondása nem is olyan volt, mint amit a rapzenében megszokhattunk, ahol mélyhangú négerek beszélnek arról, hogy mennyire gengszterek. A Rage Against The Machine a sztereotípiák ellen is sikerrel harcolt. A rap tartalmasabb vonalát pakolták a feszes ütemekre. Hát igen, azok az ütemek.
Nem túlzás azt állítani, hogy a rockszakma legjobbjai között van a Tim Commerford basszusgitáros és Brad Wilk dobos alkotta páros, akik nélkül De La Rocha is hatástalanul, dühös kisgyerekként ugrált volna a színpadon. A játékuk halálosan pontos, és magával ránt bárkit. Aki ezekre az ütemekre nem mozdul meg, nem érez kényszert ugrálásra, azzal komoly baj van. A Rage Against The Machine egyéniségét persze Tom Morello is nagyban meghatározta. A hetvenes évek gitárhőseinek emlőjén nevelkedett zenész a gitárjával produkálta a rapzenére jellemző zajok, effektek mindegyikét, még a scratch is előbújt valahogy a hangszeréből.
A zenekar első lemeze egy korszak meghatározó élménye volt, egy underground slágergyűjtemény, amiről minden rockrajongó ismer legalább egy dalt. Ott van mondjuk a Killing In The Name vagy a Bombtrack, vagy az akkoriban még csak szárnyát próbálgató Tool forntemberével, Maynard James Keenannel felvett Know Your Enemy). Az album fésületlensége, punkos attitűdje csak még egyénibbé tette a dalokat. Jellemező is, hogy a később érkező lemezek nem tudták megközelíteni ezt a tüzet, és az egyéniség mellé nem volt már meg az a bizonyos szikra, ami egy koncerten egyenesen máglyává terebélyesedett.
A zenekar egy hosszabb szünet után 2007-ben újra koncertezni kezdett ugyan, de csak pletykák vannak róla, hogy lesz új lemezük. Az első albumot hallva nem biztos, hogy érdemes lenne ehhez az életműhöz hozzányúlni, hozzátenni. A zenekar az üstökösök sorsára jutott; már első alkalommal sikerült egy örökérvényű albumot összerakni, a folytatás egyszerűen nem érhet ennek nyomába. Ha pedig mégis, az sem fogja felülírni, hogy a debütálás ugyanúgy megállja a helyét ma, mint a kilencvenes években, és ez nagy szó.
Alább pár napig végig lehet hallgatni a lemez ma megjelent újrakiadását az elejétől a végéig (a Freedom dalt kivéve):
