Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
In Vain – Ænigma
(Indie Recordings)
Az In Vain egy hónapja megjelent Ænigma című albumával az év egyik legfontosabb lemezét tette le az asztalra, legalábbis ha a szűken értelmezett death/doom műfajokat nézzük, de akár azon túl is. A norvég zenekar harmadik sorlemeze az Ænigma, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a legerősebb is. Bár korábban kevesebb reflektorfényt kaptak, ezután bizonyosan többet fognak.
Az In Vain stílusát szokás progresszívnek is nevezni, amiben van némi igazság, de az, amivel a zenei életben a progresszivitást azonosítják (annyira bonyolult, hogy nehéz felfogni) inkább a korábbi munkáikra volt jellemző. Most tulajdonképpen mindent összetömörítettek, amit tudnak. Egy egységes, de mégis változatos monstrumot raktak össze. Az In Vain a Katatonia, a My Dying Bride, az Opeth, az Emperor (vagy inkább Ihsahn szólólemezei) és a Morbid Angel szerelemgyereke, és ebbe a bizarr gruppenbe ugyan csak nagyon minimálisan, de még beszáll a Neurosis is.
A zenekar tulajdonképpen minden gondolata maga a dal. A leghosszabb számokban is megfontolt felépítés van; sallangmentes, gördülékeny minden téma, minden dallam. Nem klisés a hörgés/károgás és a dallamos ének váltakozása sem. A zenekar még a bátrabb momentumokat sem öncélúan használja. A lemez annyira természetes, hogy a végén a szaxofon feltűnése is magától értetődik. Aztán persze a többszöri hallgatás után kibontakozik a többi is: vonósok, fúvósok, a sokszínű vokálok. Ha elsőre soknak is tűnnek a rétegek, amiket egymásra pakoltak, másodszorra már azzal lehet foglalkozni, amit elsőre nem is vettünk észre. Szerencsére már elsőre van annyi kapaszkodó, hogy ne csak a széles zenei spektrum súlyát érezzük.
Az Ænigma hangulata sötét, hátborzongató. Egy death/doom lemeznek ilyennek kell lennie, de a hatásvadászat elkerülésében a metál szintér sok résztvevője is tanulhatna tőlük. Az In Vain lemezen letaglózó erőt és minőséget képvisel. A koncertteljesítményen van még mit javítani, mert jelenlegi kiállásukban leginkább a középiskolás zenekarok szintjén vannak, és ez nem annak köszönhető, hogy a jelenleg is tartó Solefald-turnén hatuk közül hármat helyettesíteni kellett. Az alaptagok sem nyújtják azt, amit az Ænigma alapján várni lehet. Az élmény elvett a lemez értékéből, de nem számottevően.
Van még idő javítani, mert az underground egészen biztosan sokat fog hivatkozni erre az albumra, és ha tudják tartani a szintet, egy szép karriert is befuthatnak a rétegzenék kompromisszummentes világában.
