2013.05.15. 15:00 – SCs

Lassú víz partot mos - Jex Thoth-lemezkritika

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

jex_372977.jpgJex Thoth – Blood Moon Rise
(I Hate Records)

Tavaly azt jósoltam, 2013 nagy éve lesz a retró rocknak, de már most be kell látnom, hogy tévedtem. Ugyan az érdeklődés, egyelőre legalábbis úgy tűnik, nem csappan a közönség részéről, és újabb zenekarok is szép számmal bukkannak fel (ahogy az lenni szokott, egyre több a selejt), a húzónevek más-más okból sorra csalódást okoznak. A The Devil's Blood, legnagyobb sajnálatomra, visszatért a nemlétbe, habár a nemsokára megjelenő utolsó lemezük dalai még így, demós verzióban hagyva is messzemenően bizonyítják, lett volna még jogosultsága földi tartózkodásuknak. A Ghosttól az Infestissumam nem rossz, és hype-olják is rendesen, de szórakoztató mivolta sem feledtetheti, hogy sekély e kéj. A titkos reménységek közül az Uncle Acid & The Deadbeats rendesen feladta a leckét rajongóknak és kritikusoknak egyaránt, a Purson viszont könnyűnek találtatott, legalábbis nálam. A Blood Ceremony még villanthat május végén érkező harmadik nagylemezén, igaz, a már ismert két szám nem ígér túl sok jót. Csendben érkezett viszont egy album, amelyet kevesebben vártak, mint mondjuk a Ghostét, de jóval többet adhat percnyi élménynél.

Az amerikai Jex Thoth második LP-je, a Blood Moon Rise azonnal annyira beszippantja a hallgatót, hogy aztán háromnegyedórával később alig győz visszatérni a más állapotból. Ha a bemutatkozó lemez dalait a "meditatív" és "spirituális" jelzőkkel lehetett a legjobban leírni – márpedig ezekkel lehetett –, akkor nem is tudom, mivel kellene az újakat. Az biztos, hogy minden egyes tétel lassú, vég-te-le-nül las-sú. Ebből a szempontból a Jex Thoth azonos utat jár az Uncle Aciddel, amely szintén egy komoly doom-albumot készített, még ha teljesen más jellegűt is, más közegnek.

A Blood Moon Rise-ban nagyon érezni azt a bizonyos Amerika-feelinget, amit például a kor- és honfitárs Royal Thunderben is, csak ez nem lendületes, bluesos rock/metal, kevesebb a riff, a lemez végighallgatása tényleg beillik egy hosszú, megtisztító meditációnak. Hogy nem válik unalmassá, arról főleg Jessica Thoth énekesnő tehet, aki szép hangján több megjegyezhető dallamot hoz, mint legutóbb, és ezek kellő kapaszkodót adnak a csörgedező zenefolyamban. Jessica a Sabbath Assembly első albumán is főszerepet kapott, ami talán hatott rá valamelyest, de azért a Jex Thoth szerencsére nem annyira elszállt.

A Black Sabbath továbbra is jogos párhuzam, az "ólomlábakon járó" riffek zöme Iommi-ihletésű, és a hatvanas-hetvenes évekbeli obskúrus pszichedelikus zenekarok is változatlanul meghatározó hatásnak mondhatók. A Blood Moon Rise ennek megfelelő hangzású, nem sok köze van a 21. századhoz, annál több a hetvenes évek progresszív rockjához. Gyönyörűen szól a mélyre hangolt gitár, még szebbek a ritka billentyűs díszítések, és helyenként cselló teszi teljessé a képet. Például a gyászszimfóniának beillő utolsó dalban is, amelynek a végén a háromperces klasszikusrock-gitárszóló igazán méltó zárása az albumnak. A zenekar hangulatteremtő képessége páratlan a mai retró-, sőt egyáltalán, a teljes rockmezőnyben.

A Jex Thothban érezni valami enyhe gótikus árnyalatot is. Na, nem a kilencvenes években közhellyé avasodott metálgótikára gondolok, inkább arra az eredeti, ódon, sötét atmoszférára, ami már az egyik legelső sátánista zenekarban, a Black Widow-ban is jócskán benne volt. A kerek és hagyományos szerkezetű dalok miatt a Covent említeni sem badarság, de a Jex Thoth sokkal rockosabb. Mindettől függetlenül a legutolsó, amit látni szeretnék, hogy Jessica Thoth a színpadon kígyózó vonaglással emelgeti fel-le a kezeit, mint majd' mindegyik gótmetál-énekesnő tette régen, ennél ez a zene remélhetőleg sokkal mélyebbről érkezik. Lesz alkalmam csekkolni ezt, pünkösdhétfőn ugyanis Budapesten játszik a zenekar, ami ha minden jól alakul, akár az év egyik legjobb koncertje is lehet. A Blood Moon Rise ugyan nem hibátlan, lehetne talán valamivel változatosabb, de minden hangja annyira őszinte és szuggesztív, hogy ez bőven megbocsátható.

Szerintünk: (4/5)
Szerintetek: (4,5/5)

lemezkritika rock okkult ezt hallgasd jex thoth



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.