2013.05.20. 11:41 – Raffer Attila

Az odamondás művészete - Daft Punk-lemezkritika

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

daftpunk-1367945965.jpgDaft Punk - Random Access Memories
(Daft Life/Columbia) 

A Daft Punk kihátrált, köszönik szépen, egy ideig nem kérnek újra belőle. Egy nagyívű hátraarccal magára hagyták a szörnyet, amelynek felhízlalásában a Homework óta tevékenyen részt vettek. Ha valaki a három hónappal ezelőtti bejelentés megejtésénél, vagy az iskolapéldaként levezényelt reklámkampány bármelyik szakaszában azt mondta volna, hogy az új lemez egy gondosan felépített ünnepélyes kivonulási mechanizmus egyik legnyíltabb jele lesz, azt válogatott Interstella- és Tron-videókat, valamint lézershow-kra épülő komputerizált turnéfelvételeket mutogatva röhögtem volna körbe. Pedig a franciák nem most kezdték a puhatolózást a robotlét totális feladásának irányába, a túlfűtötten gépies hangulatvilág ellenére azért az ezt megelőző harmadik stúdióalbumuknak mégiscsak a Human After All címet adták, illetve az egy évvel később készült Electroma c. film 74 perces játékidejének egészét az emberi létforma sajátosságainak adaptálásának véghezvitelére áldozták. Ezen törekvéseket szorította háttérbe a Tron: Örökség 2010-es elemi bitszálakra szétbontott filmzenéje, amellyel látszólag újra a digitalizáció totemként való tisztelése felé fordították a kormányrudat. Viszont a Random Access Memories az eddigi tapogatózó humanizálódásnál millió lépéssel tovább merészkedik, olyannyira, hogy a következő lépcsőfok innen már vélhetően csak a maszkok végleges elhagyása, és azok ideologizált, képletes elföldelése lenne.

A fentiekből egyenes arányban következik, hogy valahol, valamelyik ütközetben eltűnt az a jelenkori elektronikus zenébe és régi értékeken alapuló partikultúrába vetett hitből fakadó magabiztosság, ami a duót mondjuk az első két lemez környékén jellemezte. Hol van már az első Daft Punk-lemezen található Teachers emberkezdeményének átadott tananyag a DJ-szcéna nagy alakjairól, vagy a 909-es dobgép egekig magasztaló dicshimnusza: a gépzene kinőtte önmagát, kontrollálhatatlan utakat bejárva már egyre kevésbé szól arról, amelyről a hőskorszakban lefektetett univerzális dogmák szerint szólnia kellene. Éppen ezért Thomas Bangalter és Guy-Manuel de Homem-Christo úgy döntött, visszaugrik az ősrobbanás előtti állapotokhoz, konkrétabban a '60-as, '70-es évek szelíd ártatlanságának tájékára, amikor még minden annyira formálható volt, és a grandiózus elektronikuszenei sikersztorit ezer meg egyféle irányba el lehetett indítani.

A Random Access Memories túlnyomórészt élőzenés variációkra építkezik, dobgépet például csak elvétve hallunk, a franciák saját bevallásuk szerint ugyanazt szerették volna csinálni, amit eddig is tettek a különféle technikai eszközök segítségével, csak ezúttal emberekkel kívánták azokat helyettesíteni. A technológia itt már nem az ember protéziseként van jelen, hanem éppen fordítva, és a 2001-ben látottakhoz hasonlóan manuálisan kell leállítani, mielőtt az elektró rohamléptű térnyerése mindenhova beférkőzne. A koncepció pedig azzal válik teljessé, hogy Bangalterék a korábban művészi szinten űzött samplerezést is kidobták valamelyik útbaeső, veszélyes anyagokat gyűjtő szemetesbe. Utóbbi is jelzésértékű megmozdulás, mivel manapság a hangmintázást a kreatív újrafelhasználás helyett inkább olyan eszközként használják, amivel valamilyen sablon konzumelektrós köntössel összhangban minél kevesebb energiabefektetéssel lehet minél nagyobb sikereket elérni. A Daft Punk mostani pálfordulásával pedig erre a trendre is igyekszik minél hangzatosabb nemet mondani.

Az identitásváltás és az identitásválság közti határvidék meglehetősen vékony, utóbbit általában előbbi követi, és bár itt a válság jeleire is találhatunk egy-két példát, a Daft Punk frappánsabb ikonja a zene világának annál, minthogy az ilyen találgatásoknak túlzott teret engedjen. A már említett Teachers utólagos naivitását ellenpontozza nekünk most a részben az aktuális zenei helyzetre is reflektáló Within, aminek szövegszerkezetével a duó gyakorlatilag le is rendezi a kiútkeresés fontosabb gócpontjait, a "please tell me who I am" sor viszont akkora megoldókulcs a lemez rejtélyeinek kibogozásához, ami mellett nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Egy megfáradt öregember balladája, aki a sok egyforma ajtó között nem tud már kiigazodni ebben a világban, kétségbeesett segélykiáltására pedig csak az album többi része adhatja meg a választ.

A korong sok más mellett a diszkókorszak csillogásának is emléket hivatott állítani, viszont nem az elsőre teljesen nyilvánvalónak tűnő klasszikus tánczenei megoldások felől közelíti meg a tükörgömbök és lábfeltörő magassarkúak uralta éveket, többnyire a jelenség felpuhult képződményeit helyezi előtérbe. A Chic-frontember Nile Rodgersnél keresve sem találhattak volna ennél alkalmasabb személyt, keze végigtapogatja a mű gerincét, összesen három dalban prezentálhatja azokat a történeteket, melyek közel húsz esztendős szünet után kikívánkoznak belőle. A legendás hetvenes évek forradalmának egyik ikonikus alakja, Giorgio Moroder is meghívást kapott, hogy egy nagymonológban mondja el életútjának fontosabb állomásait, amit egy jövőformáló történelemleckének is betudhatunk. Az epikus, kilencperces Giorgio By Moroder igazi velejének, azt az év egyik legnagyobb felvételévé emelő szintiorgiájának viszont semmi köze a veterán ikonhoz, állítása szerint a Daft Punk a szöveg felmondása után útjára engedte őt, a többi adalékot már a franciák pakolták hozzá. A reprodukció a középtájt beandalgó gitárfutammal együtt lesz igazán tökéletes, a végén található pszichedelikus megőrülés is nagyon a helyén van, egyedül a giccsel kacérkodó nagyzenekari vonós aláfestést tudtuk volna máshol elképzelni. Az ember-gép viszony margójára kívánkozik még, hogy a Strokes-énekes Julian Casablancas alapvetően tág terjedelmű, mégis jobbára beszédorientált megközelítésre hangolt orgánuma talán a vocoderrel megbolondított Instant Crush-ban hallatszik a legemberibbnek.

Apropó vocoder, az autotune nevű borzadály édesapját igyekeztek kicsit kiszorítani a képletből, több számban is mellőzik a használatát, a várakozásainkat korábban az egekig fokozó Get Lucky például odáig merészkedik, hogy Pharrell Williams hangja totálisan kilóg az ütemek közül, és egyenesen utómunkáért kiált, viszont nagyon jól áll neki ez a fajta megművelt természetesség. A korong néhol már túlzottan is feelgood, de csak a játékosság szabályai között, a Beyond nyitányát és főleg a Fragments Of Time-ot hallgatva érződik ez, utóbbinál leginkább egy szivárványos vidéken lévő Todd Edwardsot vizionálunk, ahogy egy bagettekkel teli piknikkosarat lóbálva madarakkal és egyéb erdei állatkákkal jókedvűen ugrándozik valamelyik mezőn. Pharrell másik szerepvállalásának, a Lose Yourself To Dance groove-jának viszont sajnos csak ártanak a repetitív, emelkedő szövegfoszlányok, akár mondhatnám, hogy a Daft Punk túl sok teret engedett saját albumán ennek a védjegynek, csak hát kicsit nevetséges lenne.

A kollaboránsok közül annak ellenére az Animal Collective-es Panda Bear jelenléte (akinek remixkérelmeit a robotok már többször is visszautasították) a legmarkánsabb, hogy ő Pharrellel és Rodgersszel ellentétben mindössze egyetlen számban szerepel, a Doin' It Right-ból viszont mintha kispórolták volna a francia duót, Lennox itt teljesen egyedül szállítja a show-t, a nagy térrel viszont csak szerény keretek között tud élni. Kicsit ez a helyzet Paul Williamsszel is a Touch-ban, a nyolcperces játékidőt nem sikerül annyira feszesre húzni, mint Moroder esetében, Williams érintése egyértelműen a Beyond lágyságában teljesedik ki igazán. De a szűkebb értelemben vett, tradicionálisabb elektronikus gyökereknek is panteont állít a Random Access Memories, öröm hallgatni a Winstons amen breakjének Motherboardban hallható, álomszerű űrszintetizátorokkal körbeékelt egekig magasztalását, vagy a DJ Falconnal már jó ideje felvett, most viszont jócskán átszabott zárótrekk, a Contact rockba belefutó széttorzított őrületét, ami azért azt is sugallhatja, hogy nem engedték el teljesen hőn szeretett, ám azóta felnőtt gyermekük kezét.

A franciák aktuális lemeze mindig egy templom, egy kis szentély az elektronikus zenének, vastagon szedett naplóbejegyzés, amely irányt mutat, és melyet ha hosszú évek múlva előveszünk, rögtön szélesvásznú képet kapunk az adott korszakot jellemző muzikális hozzáállásról. Vagy ebben az esetben annak ellentettjéről. A Random Access Memories-zal ugyan végleg tisztába rakták, hogy nem jó felé haladunk, ám az album korántsem bocsánatkérés azért, amiért a 2006/2007-es Alive turnéval megágyaztak a tengerentúli elektronikus zenei antiforradalom bazári electro house-os, brostepes kliséinek (Deadmau5 robotmaszkos imidzse nemcsak zenében, de még külsőleg is rájuk hajaz), hanem a legszebben kimunkált középső ujj, amelyet mostanában a csillivilli tánczenei kultúra kapott. És az a tény, hogy ez a seggberúgás a szcéna egyik nagy úttörőjétől jött, akik minden megnyilvánulásukkal komplett trendeket indítanak útjukra, csak még romantikusabbá teszi az összképet.

Szerintünk: (4/5)
Szerintetek: (3,5/5)

lemezkritika funk pop disco daft punk electro ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása