2013.09.25. 17:00 – Sajó Dávid

Ez már nem lesz jobb soha - Kings of Leon-lemezkritika

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Mechanical-bull.jpgKings of Leon - Mechanical Bull
(RCA)

Biztos mindenkinek volt olyan kedvenc zenekara, akikért egy ideig rajongott, majd az első komolyabb váltás után kezdett belőlük kiábrándulni, hogy a végére egyenesen gyűlölje őket. Nekem ilyen a Kings of Leon. Máig képes vagyok rommá hallgatni a Youth & The Young Manhood lemezt vagy az azt követő Aha Shake Heartbreaket, és mindig is tartani fogom azt az álláspontomat, miszerint a Kings of Leon nem volt mindig egy halál ciki stadionrock zenekar. Azonban nem tett jót nekik a második album utáni három év szünet, és azóta olyan meredeken zuhannak lefelé az előgyártott tucatrock kilométeres csúszdáján, mint amikor óvodában még pont hátba akarod rúgni az épp kiszállni próbáló gyereket. Szóval amikor 2008-ban már a szalagavatóm utáni afterpartyn is már Sex On Fire ment a Living Roomban, hogy egy rakás pattanásos debil tequilától ragadó pofával üvöltse a refrént, akkor olyan érzésem volt, mintha a barátnőm lefeküdt volna a suli legirritálóbb szépfiújával.

A három évvel ezelőtti Come Around Sundown már annyira rossz volt, hogy azt a Mechanical Bull képtelen lett volna alulmúlni. Ebben olyan nagyot nem is tévedtem, hiszen miután pár évig a világ top rockzenekarai közé kerültek, ők is érezték, hogy ideje kicsit visszavonulni. Három évig vártak az új stúdióalbummal, ami az ígéretek szerint megidézi majd az első két lemez hangulatát, de ebben nagyjából annyira bíztam, minthogy 2020-ra teljesen eltűnik majd a kábítószer Magyarországon. Itt végül csak félig igazolódott be amire számítottam. Nekem a fő problémám mindig is az volt a Kings of Leonnal 2007 óta, hogy fölöslegesen teátrálisra vették a dolgot a figurák, cukormázas érzelmeskedéssel és a dögös gitártorzítások módszeres elhagyásával. Pedig pont attól voltak annyira vagány zenekar 2003-2004 környékén, hogy az akkori garázsrockforradalom közepette kiemelkedtek a saját kis déli hangzásukkal és szélvészgyors számaikkal a bluestrubadúr White Stripeshoz vagy Strokes-féle New York-i művészgyerekekhez képest. Aztán jött a kurva Sex On Fire, és lőttek az egésznek.

A Mechanical Bull azonban még így is jobb, mint amit az utóbbi 6-7 évben összehoztak, de ettől még ugyanolyan bántóan unalmas, hogy alig lehessen kiemelni egy-egy dalt belőle. Konkrétan sikerült sokadjára is úgy végighallgatni, hogy a korábban kislemezként megjelent Supersoakeren kívül egy deka hang ne maradjon meg a fejemben. Unalmas, lötyögős, érzelgős töltelékszámok, amik Caleb Followill karakteres hangjából csak irritáló nyávogást képesek kiváltani némi redneck akcentussal. Ezek a dalok amúgy egész jól működnének egy rakás kora húszas suhanctól, de ők már se nem húszévesek, se nem suhancok.

A Comeback Storyban hallható vonós betétért egyenesen letöltendő börtönbüntetést adnék, az ötperces Beautiful Warért pedig másodpercenként három korbácsütést, arról meg inkább nem is beszélnék, mi jár a kongadob használatáért egy Rock City című dalban. Egyszerűen nem értem, hogy három ugyanolyan generikus stadionrocklemez után minek kellene ahhoz történnie, hogy a négy vidéki Followill-gyerek rájöjjön: hiába kezdtek el borotválkozni és hajat mosni, a csajok akkor is szerették őket, amikor szkinhedcéltáblának öltözve énekeltek a másnaposságról és az alkohol okozta emlékkiesésről.

Pedig ott pislákol valami szikra az idei albumban. A countrys Work On Me vagy az On The Chin egész tűrhető lenne a kötelező vernyákolás nélkül, a Don't Matter már majdnem rock and roll, csak azt is elcseszi Caleb éneke. Azt hiszem, valahol nála bukik meg állandóan a Kings of Leon. Nyoma sincs a korai rekedt vagánykodásnak, a láncdohányosan rekedt hangja pedig annyira letisztult mára, hogy képtelenség az alapján megkülönböztetni egymástól a számokat.

A Kings of Leon tényleg olyan, mint az első komolyabb szerelmi csalódás. Az eleje szexi és izgalmas volt, hogy aztán az első komolyabb összeveszést még csúnyább balhék, majd megcsalások kövessék. Aztán hiába gyógyultak be a sebek az idő múlásával, pár évente véletlenül összefutsz vele egy házibuliban, ahol kicsit nosztalgiáztok a szép időkről, de a vége úgyis ugyanaz: ez már soha sem fog működni kettőtök között, és lehet jobb lenne, ha többet nem is keresnétek egymást.

Szerintünk: (2,5/5)
Szerintetek: (3,3/5)

lemezkritika rock kings of leon



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.