Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pénteken az idei rockalbumok közül válogattunk, most viszont kicsit jobban leásunk, és megnézzük mik maradtak még az idei garázslemezekből. Van például új Ty Segall-projekt (Fuzz), na meg egy akusztikus szólólemez tőle. San Franciscóban már tényleg mindent feltaláltak újra az előző évszázad gitárzenéjéből (Shannon and the Clams), Miamiban nem csak Flo Rida létezik (Jacuzzi Boys), Detroitban viszont csalódnunk kellett (Dirtbombs). A legjobb album díját ma King Khannak (és a Shrinesnak) adjuk, ezért is raktuk ki róla ezt a csinos fotót.
Fuzz – Fuzz
(In The Red)
Mivel Ty Segall tavaly csak három nagylemezt hozott ki, idén meg eddig csak akusztikus lemezre futotta, muszáj volt neki gyorsan összerakni egy alkalmi formációt olyanokkal, akikkel egyébként is jól ismerik egymást az Epsilonsból és Ty zenekarából. Ami a lenyűgöző Segallban, hogy hiába hallottam tőle öt (!) albumot csak 2012 óta, még mindig nem fullad unalmas önismétlésbe semmi, amihez köze van. Itt most éppen dobos-énekes-dalszerzőként szerepel, és a Slaughterhouse-ban illetve a Twinsben elcsepegtetett stoner, sludge és doom hangzást bővíti ki egy egész albumnyi hanganyagra. Megtartotta a rá jellemző stílusjegyeket annak ellenére, több 5-6 perces szám is akad a lemezen. Persze azért hasra esni nem kell a Fuzztól, Ty végre kiéli a korai Black Sabbath iránt érzett imádatát, ad hozzá egy punk lendületet és még a szokásosnál is kevesebbet énekel. A kövér gitárhangzás iránt érdeklődőknek erősen ajánlott a hallgatása, de senki se várjon itt eget rengető újításokat.
Műfaj: told már ki a téli gumikat fater, nem fér el az új erősítőm garázsdoom
Pozitív: ilyet se hallottunk még Ty Segalltól
Negatív: párszor kifejezetten élvezetes, de könnyedén felejthető
Legjobb számok: What’s In My Head?, Loose Sutures, Preacher, Raise
Pontszám: 3.5/5
Shannon and the Clams – Dreams in the Rat House
(Hardly Art)
Ha még nem lenne eléggé ’50-es, ’60-as, ’70-es évek San Francisco garázsrock színtere, akkor jön képbe a Shannon and the Clams. A Hunx and His Punxban is zenélő Shannon Shaw zenekara egészen mélyre ás le a rock and roll gyökereihez, ahonnan már tényleg csak pár év az ősblues. A doo-wop, szörf, klasszikus soul és R&B mellett olyan ’60-as évekbeli lánycsapatok is megidéznek, mint a Marvelettes, Ronettes vagy a Supremes. Ami megkülönbözteti őket az említettektől, hogy a könnyed dalok ellenére egyáltalán nem neveznénk bájosnak inkább tűnik olyannak, mintha a zenekar tagjait büntetésből a 2000-es évek pezsgő kaliforniai garázspunk színterébe küldték volna büntetésből, amiért nem hajlandóak ugyanolyan ruhában és frizurával a színpadra lépni.
Műfaj: biszex matrózpunk
Pozitív: haveroknak menőzhetsz velük
Negatív: a haverok nem értik mi ebben a jó
Legjobb számok: Unlearn, Ozma, Rip VanWinkle, Heads or Tails
Pontszám: 3.5/5
King Khan and the Shrines – Idle No More
(Merge Records)
Kevés meghatározóbb, és még aktívan zenélő figurája van a modern garázsrocknak King Khannál. A Berlinben élő indiai-kanadai zenész jó ideig nem hallatott magáról, pedig a Shrines mellett készített már lemezt Black Lips-tagokkal (Almighty Defenders) és Mark Sultannal (BBQ Show) is. Az Idle No More igazi felszabadult rocklemez, ami konkrétan bármelyik évben születhetett volna 1960-tól felfelé. Kicsit mintha a Rolling Stonest hallanánk gyengébb képességű gitárosokkal, kevésbé szexi énekessel, de több őszinteséggel és egy egész fúvósszekcióval. Utóbbival még mindig csak nagyon kevesek élnek, ha garázsrockról van szó, pedig hát ugye ott volt anno a Sonics, amit máig a műfaj egyik alapvetésének szokás tartani. Ugyan a Sonics zenéjében hallható punk nyersességet itt felváltják a kiegészítő hangszerek (fúvósok mellett még a vonósok is pont annyira hatásvadászok, amennyi bőven belefér) által keltett filmes hatások, ezekre pedig úgy lehet segget rázni, ahogy az anyáink tették lánykorukban.
Műfaj: cirkuszi mutatványos punk
Pozitív: ennél több vigyorgást egy idei album sem képes okozni
Negatív: természetesen az egész totál komolyan vehetetlen
Legjobb számok: Yes I Can’t, Luckiest Man, Bite My Tongue, Born to Die Better Luck Next Time, Thorn In Her Pride
Pontszám: 4/5
Ty Segall – Sleeper
(Drag City)
Közreműködői albumok? Kipipálva Mikal Croninnal és a White Fence-szel. Zenekar? Epsilons, Party Fowl, Traditional Fools, Perverts és most ugye a Fuzz. Szólólemez? Fél tucat felett. Szólólemez zenekarral? Az is megvolt tavaly. Oké kedves Ty, kezdesz kifogyni a lehetőségekből. Na, ne szórakozz velem, hogy ezt az akusztikus gitáros dolgot komolyan gondolod! Értem én, hogy folkkal nem nagyon próbálkoztál még, de ez már tényleg kicsit sok lesz. Cuki meg minden, a blues-zal meg a countryval sem vitted túlzásba és az is bebizonyosodott, hogy nincs olyan gitárzene, amihez nem illene a hangod. Na, de mégis! Majd ha a batyumat a hátamra pakolva elindulok Dániába biciklisfutárnak, talán agyonhallgatom majd a Sleepert. Addig viszont kérem vissza a szokásos zajongást, különben morcos leszek.
Műfaj: kifogyott a benzin az aggregátorból, mostantól akusztikusan nyomom blues
Pozitív: háttérben simán elmegy házibuli másnapján
Negatív: utcai hallgatásra viszont teljesen alkalmatlan
Legjobb számok: Sleeper, The Man Man, The Keepers, 6th Street
Pontszám: 3/5
The Dirtbombs - Ooey Gooey Chewy Ka-blooey!
(In The Red)
Mick Collinsnál aligha létezhet megbecsültebb local hero Detroitban, ha garázspunkról van szó, elég csak megemlíteni az 1986-ban alakult Goriest. Azonban két évvel a feloszlás után létrehozta a Dirtbombsot, ami jóval könnyedebb hangulatú, mint a sok helyen pofátlanul minimalista Gories, és rengeteg elemet használ fel a soulból. Amennyire jól áll ez a zeneiség mondjuk King Khannak, annyira nem működik a mostani Dirtbombs-lemezen. Collins vokálja kifejezetten öreguras, a szó negatív értelmében, egyszerűen olyan mintha valami öreg alkesz a kedvenc kocsmád törzsvendégei közül egyszer csak mesélni kezdene a rock and roll aranykoráról a saját szemszögéből, ami nem jelentett mást, mint a saját, 3-4 zenélni nem tudó suhancból álló zenekarát pár felejthető dallal. Pont ez a játékos soul-rock kombináció kívánná meg a jól megírt számokat, de itt ezek híján csak egy hamar letudható albumról beszélünk.
Műfaj: nagy büdös semmi
Pozitív: rövid
Negatív: ötlettelen, szarul szól, a Gories mikrohullámú sütővel felvett első demója is jobb mint itt bármi
Legjobb számok: Hey! Cookie, Sunshine Girl
Pontszám: 2/5
Jacuzzi Boys – Jacuzzi Boys
(Hardly Art)
Floridánál rosszabb helyet nem tudok elképzelni Amerikában egy zenekarnak, nem is csoda, hogy a Jacuzzi Boys zenéjén is nyomot hagy Miami hangulata. Black Lipsre hasonlító egyszerűbb tingli-tangli dalocskák, aminek a hordaszerű ének helyett mézesmázos dalolászás veszi át a helyét. Érezhetően nagy hatással voltak rájuk a régi idők boybandjei, ezt próbálják gitárzenével visszaadni, de sehogy sem sikerül eltalálni az összhatást. Ehhez a herélt énekhanghoz inkább csak altatóként hat a néhol indokolatlanul betorzított gitár, a szólók pedig csak azért nem indokolatlanok, mert ezektől legalább pár pillanatig nem kezdünk valami egészen másra figyelni a környezetünkben. Pedig kifejezetten jól szól a lemez, csak egyszerűen annyira lassan, megfelelő figyelemfelkeltés nélkül építkezik, hogy nem győzzük kivárni.
Műfaj: sörös-ekis psych rock
Pozitív: nehezen ülepedős lemez, de akinek van türelme hozzá, egészen izgalmas dolgokat is felfedezhet benne
Negatív: aki viszont azonnali hatást vár, az inkább verjen be egy ekit
Legjobb számok: Double Vision, Domino Moon, Hotline, Rubble
Pontszám: 3/5
