2014.02.26. 23:45 – Nihil_AK

Csak egy jobb van a Napalm Death-nél - élménybeszámoló

Napalm Death, Hatebreed @ Barba Negra, 2014.02.25.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Tegnap este is bizonyítást nyert az a Szűcs Szabolcs metálgitáros-hangmérnöktől származó alapvetés, miszerint a Napalm Death a világ legjobb zenekara, és náluk csak egy jobb banda van, a régi Napalm. Ez még akkor is így van, ha nem a legjobb formájukat hozták kedd este. (A kép nem a helyszínen készült.)

Mostanában egyre kevesebbet járok koncertre. Biztosan azért van ez, mert már elmúltam harminc. Emellett az utóbbi években jórészt primitív black metal hallgatásával töltöttem az időmet. Már amikor nem az erdőben járkálok naphosszat. Ezzel az életformával együtt jár a világi dolgoktól való elvonulás, a tömegeket megmozgató rendezvények elkerülése. Azonban régi kedvenceim koncertjét még így sem hagyhattam ki.

A Don Gatto kezdi a programot. Műveltebb olvasóink bizonyára tudják, hogy ez a korábban Fürgerókalábak együttesben nevet szerzett Acélos Balázs, valamint két bűntársa, Weisz Gábor és Halász Péter hardcore-zenekara. A brigád abszolút passzol ebbe a zenei közegbe, egyszerű, de hatásos riffekkel operálnak, fej mögül indított pergőütésekkel. A dalaik faék egyszerűségűek, de jók, és szerencsére nem veszik magukat a kelleténél komolyabban, ami számomra mindenképpen pozitívum. Sosem bírtam a keménycsávók vagyunk a rózsadombi utcákról típusú zenekarokat. A banda szinte minden hétvégén játszik, a színpadi rutin tehát szintén megvan, Acélos mozgáskultúrája meg egy külön szám. Szépen fel is vezetik a két főbandát a gyülekező közönségnek, szóval érdemes őket elcsípni, ha épp a környéken járnak.*

Az átszerelés alatt pont elég az idő arra, hogy magamhoz vegyek némi tintát, meg lekezeljek néhány régi ismerőst, de szerencsére sokat nem kell várni a birminghami szépfiúkra. Ugyanakkor a lelkesedésem igen hamar alábbhagy, ugyanis a hangzás a műsor első fele alatt valami borzasztó. Tompa, halk gitárok, semmi pergő, és hát a grindcore-t játszani így körülbelül annyi értelme van, mint nylonzacskóval törülközni - inkább idegesítő, mint szórakoztató. Nem tudom, hogy az amúgy meglepetésre a Multinational Corporations II.-vel (ősrégi hangszeres intró eredetileg egy '89-es splitről, amúgy a Death By Manipulation válogatásról) kezdő Barney-ék mit hallanak a színpadon, de a dalok között buzgón mutogatnak is kifelé a monitorkeverősnek. Talán emiatt, de a nagyjából a műsor feléig kifejezetten döcögős is a buli.

Aki még nem látott Napalm Death-koncertet, annak elmondom, hogy is kell ezt elképzelni a gyakorlatban. A dobok mögött ott ül a Calí Kartell alvezére, aki a kokainbiznisz fáradalmait azzal piheni ki, hogy a számok túlnyomó többségébe annyi lábdob és pergőütést tegyen, amennyit csak bír. Szaknyelven ezt blastbeatnek hívják. Hosszabb távú hiánya az első és legfeltűnőbb jele annak, hogy szar zenét hallgatunk. A rendezői balon rövidgatyában és Anaal Natrakh-pólóban Bud Spencer és Julianus barát szerelemgyereke pengeti a basszusgitárt. Róla annyit kell tudni, hogy minden második extrém metal zenekarban játszik valamilyen poszton, és a Napalm fő dalszerzője. A másik oldalon Pavelka Gyula Akela-gitáros Las Vegasba szakadt unokatestvére kezeli a hathúrost. Olyan penetránsan csúnya pengetőtartással, amiért a Kőbányai Zenei Stúdió bármelyik oktatója keretes fűrésszel vágná le a kezét. Ő a felelőse a magas hangon elkárogott színesítő vokáloknak is. A színpad közepén pedig - Rezső cimborámat idézve - egy örült tévébemondó ordítja a társadalomkritikus meg miegyéb szövegeket, olyan színpadi mozgással, mint amikor egy bebaszott focidrukker próbál nagyon gyorsan electric bugizni. Teszik mindezt egyszerre, maximum két-három perc hosszú, de gyakran még egy percnél is rövidebb kirohanások formájában, amiket ők valamiért daloknak neveznek. Ez a stílus így együtt a grindcore, amit ők találtak fel még a nyolcvanas évek második felében, nem pont ugyanebben a felállásban, de most ebbe ne menjünk bele, mert nem zenetörténelmi kiselőadásról van szó.

A koncert első felében inkább az újabb keletű dalokat darálják a srácok. A tavalyelőtti Utilitarian címűről több dal is elhangzik, közéjük beraknak néhány régebbi slágert, tizeniksz lemezről azért lehet válogatni. Igazából csak a kilencvenes évek közepén született kísérletezősebb lemezeket hanyagolják, amit sajnálok, mert a Fear, Emptiness, Despair lemez szerintem az egyik legjobbjuk, de persze ekkora életművet egy két főbandás turnén nem lehet teljes terjedelmében bemutatni.

A hangzásbeli hiányosságok miatt pár szám után kissé csalódottan hátrébb is megyek, hogy vegyek egy sört. Érdekes módon ezzel párhuzamosan a sound is elkezd magára találni, ami három dolgot jelenthet. Vagy rossz helyen álltam eddig, vagy a hangmérnöknek sikerült összerántania a hangképet, vagy addigra már eleget ittam ahhoz, hogy ne zavarjon ez. Vagy mindhárom. A zenekar is egyre több olyan ősklasszikust kap elő, mint a Scum, meg a Deceiver - ki ne felejtsük a világ legrövidebb számát, a You Suffert - , és valahogy mégis összeáll a kép, széles mosollyal az arcomon bólogatok, miközben eszembe jut boldogult tinédzserkorom, amikor ezeket a számokat üvöltetve stagedivingoltam a szobámban. A szokásos Dead Kennedys-feldolgozás (Barney szerint "Najci Panksz Fajk Aff") után még elnyomják a Siege of Powert, aztán mindenféle tapsoltatós önsztárolás nélkül el. Így kell ezt csinálni, csak igaza lett Szűcs doktornak a végére.

Utánuk az este hivatalos húzóneve, a Hatebreed következik, de ezt a féle zenét - töredelmesen bevallom - sosem szerettem igazán. Az én tudományom megállt a Sick Of It Allnál meg a Biohazardnál, vagy ha már tényleg crossover bandát akarok citálni, a Pro-Painnél, szóval egy-két számukon kívül nem is ismerem őket. A banda hozzáállása nagyon szimpatikus amúgy, tényleg hiteles arcoknak tűnnek, főleg az énekes Jamey Jasta, és én is igyekszem pozitívan állni hozzájuk, de pár szám után lefáradok a számomra tökegyformának ható daloktól. Nem vitatom, hogy rengetegen vannak, akiknek az a fontos a zenében, hogy bunkó meg paraszt riffek legyenek benne, de sajnos vagy nem sajnos nem tartozom közéjük. A Hatebreed ettől még egy jó zenekar, nagy hangulatot is csinálnak, csak én vagyok öreg az új kedvencek avatásához. A végén van Slayer-feldolgozás Hanneman emlékére, meg a sláger Destroy Everything, ezt még fel is ismerem. Mindenki örül, megy a fotózkodás, meg a hat sör utáni könnyes szemű nosztalgiázás, tiszta osztálytalálkozó. Ha lesz máskor is, megint megyek, addigra igyekszem jobban megszeretni a bunkó riffeket is.

*A Don Gattóról szóló részt korábbi koncertélményeim alapján írtam, mert mindig kötözködnek a kommentelők, hogy miért nem lehet odaérni az előzenekarokra is. Tárgyi tévedések, súlyos valótlanságok - például a zenekar koncertje valójában elmaradt, gitáron Bruce Kulick közreműködött stb. - esetén már most előre elnézést kérek. Magyarán: most sem láttuk az előzenekart.


metál hardcore koncertbeszámoló hatebreed grindcore napalm death



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.