2014.03.25. 15:00 – Lángoló Gitárok

A legjobb koncertek a világ egyik legfontosabb zenei eseményén - Az Ivan And The Parazol szerint

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

 ivan.jpg

A South By Southwest (SXSW) az Egyesült Államok, és talán a világ legfontosabb showcase eseménye, ahol a többezres tömeg mellett egymáson taposnak a menedzserek a következő nagy dobást keresve a zenében, filmben, startupban és rengeteg más szórakoztatóipari szegmensben. Járt már itt a Moog és a Volkova Sisters is illetve az Ivan & The Parazol, akik idén ismét felléptek a fesztiválon. A zenekar tagjai a koncert mellett persze megnéztek egy rakás más zenekart is, és megírták nekünk, melyikek voltak a legjobbak és milyen gitárzenekarokra lesz érdemes odafigyelni a közeljövőben. Az együttes egyébként a napokban jelenteti meg az új albumát, aminek lemezbemutatója csütörtökön lesz az A38-on.

The Strypes

Arctic Monkeys előzenekara idén ez az ír fiatalkorúakból álló (nagyobb írásunk róluk itt) zenekar; bár játékukban technikailag nincs semmi kivetnivaló, a túlzásba vitt gitárszólók, a statikus színpadkép, a folytonos flegmulás és rágózás sokat rontott az összképen. Élveztem azért a koncertet, várom a Volton az ismétlést, azonban kicsit ambivalens és hiteltelen ilyen korú gyerekektől hallgatni azt a zenét, amin a Beatles edződött karrierje kezdetén Hamburgban. (Beke István)

The Wytches

A háromtagú brit psych-punk-grunge trió volt számomra az idei fesztivál felfedezettje. Bár közel sem övezi őket akkora felhajtás, mint az előbb említett The Strypesot, számomra kifogásolhatatlan produkcióval álltak elő mindkét alkalommal, amikor hallhattam őket. Kellő megőrülés, remekül összerakott számok, mindenkinek javasolni tudom, aki szeretne valami újat hallgatni. Nem mellesleg Gravedweller című EP-jük ingyenesen letölthető a honlapjukon. (Beke István)

Foster The People

Amerika válasza Mumford & Sonsra. Vagy valami ilyesmi. Mindig kétkedéssel kezelem azt, amikor egy figyelem középpontjába kerülő ember karrierje elején azzal büszkélkedik, hogy drogproblémái voltak, de már nincsenek. Nyilvánvalóan ezek után csak a hideg időjárásnak tudható be, hogy Mr. Fosternek viszketett az orra, és nem lehet ettől elvonatkoztatni, amikor egy nagyobb lakásnyi kivetítőn még az arcára is közelítenek. Az ismertséget hozó sláger, a Pumped Up Kicks négy év óta tartó játszása se sikerült zökkenőmentesen. Mondjuk valószínűleg sejteném, hogy milyen hangszeren kellene elkezdenem a számot. Mindenesetre a közreműködő zenészek profizmusa és a több évnyi rutin megmentette a produkciót és az a 70-80 ezer ember, aki összegyűlt a parkban piknikezni, nagyon jól szórakozott. A városban addig félliteres energiaitalokat osztogattak ingyen a szponzor jóvoltából. (Beke István)

Band Of Skulls

Klasszikus power trio, női basszusgitározással. Iszonyatos energia, parádés sound élőben és a lemezen is. Olyan, mint ha a White Stripes találkozott volna a Creammel. Nem is csoda, hogy töretlenül haladnak előre a rock'n'roll ranglétráján. Az iTunes Festival keretein keresztül láttuk őket a Moody Theaterben, ahol az Austin City Limits fesztivál rendezvényei is szoktak lenni. Tökéletes akusztika, tökéletes fénytechnika, minden adott volt ahhoz, hogy lerepüljön a fejünk. Le is repült. (Simon Bálint)

Temples

Először inkább kritizáltuk őket, hogy ez eléggé olyan, mint a Beatles Sgt. Peppers-ös, vagy akár Abbey Road-os korszaka, de aztán több hallgatás után menthetetlenül belemászott a fejembe a zenéjük. Szép dallamvilág, magával ragadó hangzás, és jó szövegek! A koncerten tökéletesen hozták a lemezanyagot, ugyanúgy szólt minden, pontosan lettek eljátszva a dalok. Nekem különösen tetszett az alázatos, és néhol már "cuki" hozzáállásuk a dolgokhoz. Látni lehetett, hogy hirtelen törtek be az iparba, és közben megmaradtak azok a kis brit srácok, akik a garázsukban megírták a Sun Structurest. (Vitáris Iván)

Vintage Trouble

Jools Holland esti műsorában ismerkedtem meg velük még pár éve, és felkaptam a fejem arra, mekkora hangulatot tudnak csinálni. Bluesos, soulos hangzásvilág egy James Brown-szerű, nagyhangú énekessel, 70-es évekbeli ficsúr zakókban, teljesen begombolva (izzadás nem számít), és azzal a vintage utánérzéssel, ami a nevükben is benne van. Az SXSW-n is mindenképpen meg akartam nézni őket. A helyen, ahol játszottak hatalmas tömeg gyűlt össze, de csak az első 150 érkezőt engedték be a tűzvédelem miatt. Mi nagy mázlinkra az artist karszalagunkkal bejutottunk, méghozzá egyenesen a színpad mellé, ahol én hátba is veregettem az énekest, hogy "Have a good show, man", aztán már jött is egy arc, hogy "Ti vagytok a következő zenekar ugye?", én meg mondtam, hogy persze. Aztán folytatódott a kavarás azzal hogy milyen cuccok kellenek majd nekünk, ekkor Simi (Simon Bálint dobos) megoldotta a dolgot és felvilágosította, hogy mi az Ivan & The Parazol vagyunk, és át is tereltek minket rögtön a VIP szekcióba. Érezte a súlyát a dolognak az illető, de nem igazán tudta mik vagyunk meg kik vagyunk, de így a színpad mellől nézhettük a bulit. A koncert nagyon szórakoztató volt, Ty Taylor énekes hatalmas showman, kimegy a közönségbe, énekeltet, pörög forog, zseniális. Viszont a daloknál néha azt éreztem, mintha "ezt már korábban játszották volna", néha olyan volt mintha ismételnék magukat, és ekkor a figyelmem is lankadt. De összességében egy nagyon szórakoztató és profi produkció. (Vitáris Iván)

Deap Vally

Kíváncsiak voltunk, hogy mit alkot élőben a Los Angeles-i rock n roll duó (interjúnk velük itt olvasható). Nem csak mi voltunk így ezzel, elég tömött volt az Old School Bar nevű kis emeleti klub, ahol játszottak. Nyilván lehetetlen elvonatkoztatni attól, hogy ezt az egész mocskos zajongást két fiatal lány műveli, igazából erre is van kiélezve a produkció, visszafogottnak nem feltétlenül nevezhető színpadi viselettel és mezítláb tipegéssel kiegészítve. A két hangszer megszólaltatásában egyszerre volt jelen a dögösség és a szerethető esetlenség. A dalokkal nem volt gond élőben sem, a színpadkép mellett viszont olyan nagyon sok pluszt nem kaptunk, nem vitték le a fejünk, de azért mindenképpen egy jó élménynek könyveltük el a bulit. (Balla Máté)

The Orwells

Nem csalódtunk bennük, hozták azt, amit egy garázspunk zenekarnak hoznia kell. Jó sound, kellő beleszarás, gitárgerjesztés, ha kell, ha nem, és persze sok jó dal. Mindenki nagyon fiatal, és aranyos volt a színpadon, csak az énekesre, Mario Cuomóra nem lehetett ráhúzni az utóbbi jelzőt. Ő látványosan szanaszét volt, aztán az utolsó szám közben átugrott a színpad melletti kisbuszra, onnan ki az utcára, és elsétált. (Balla Máté)

Beware Of Darkness

Először a Howl című számukba botlottam bele pár hónapja. Egyből beleszerettem, rengeteget hallgattam, ezért is vártam, hogy élőben láthassam őket, mert érdekelt, hogy ezt az energiát hogyan tudják átadni. Azt kell, hogy mondjam, teljes mértékben sikerült. Látszott, hogy mind a hárman nagyon képzett zenészek, akik emellett szétszedték a színpadot, ami meglepően jól szólt egy ilyen kis helyhez képest. Talán kicsit zavart a számoknak az időnkénti túldíszítettsége a stúdió felvételekhez képest, bár ez egy koncerten belefér. Összességében hatalmas bulit csináltak, végig lekötött a kb. 40 perces koncert. (Tarnai Jani)

Soundgarden

Sosem voltam túlzottan oda értük, de a Superunknown albumukat sokat hallgattam régebben. Ezért is volt mázli, hogy ezt a lemezüket játszották el elejétől a végéig. A Moody Theatre-ben léptek fel rögtön a Band Of Skulls után. Az iTunes fesztiválnak köszönhetően úgy szólt mint az állat. Hozták a tőlük megszokott grunge életérzést, bár én jobban örültem volna, ha Chris Cornell mögött az Audioslave tagjai zúznak. (Tarnai Jani)

Dune Rats

Az ausztrál boldogság szérumát hozták el az austini közönségnek. Ez a kezdetben duó, de már trió megmutatta, hogy milyen az igazi örömzenélés, ami ebben az értelemben nem a jammelés, hanem a pozitív energiáktól túlfűtött boldogságzúzda. Csak egy számukat ismerem, de mindegyikre úgy buliztunk Mátéékkal mintha ezer éve Dune Rats-fanok lennénk. A bulit úgy kezdték, hogy megköszönték a haverjaiknak, hogy adtak nekik ruhákat, mert elhagyták. A kb. 30 perces bulit a slágerükkel, a Red Light Green Lighttal zárták, maguk mögött hagyva azt a rózsaszín, gandzsa és sörszagú buborékot, ami miatt ennyien szeretik őket. (Simon Bálint)

Black Lips

Mire odaértünk, már alig lehetett beférni a kb. 700 fős helyre (Palm Door, itt játszottunk mi is pár nappal előtte, a kinti színpadon). Ez a hely az SXSW tulajdonában van, ezért nagyon erős lineup volt itt az egész fesztivál alatt. Délután 3-kor játszottak, de bebizonyosodott, hogy a Black Lips reggel 7-kor is játszhatna, ugyanakkora buli lenne. Én személy szerint a Boys In The Woodot vártam a legjobban, meg is kaptam, hatalmas volt. Izzadtak, zúztak, a közönség meg egy emberként követte őket. (Simon Bálint)

Ez meg az Ivan And The Parazol ma megjelent új nagylemeze!

 


black lips koncertbeszámoló soundgarden sxsw ivan and the parazol temples strypes



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása