Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az utóbbi években cikkek hosszú sorával próbáltuk azt a megszilárdult nézetet oszlatni, hogy a népzene, a folk a műkedvelők, hagyományőrzők, fura táncházas szerzetek dolga és mániája, és nem szólhat igazán érvényes mondanivalóval a mához, a modern emberhez. Természetesen szólhat, sőt szól is, például olyan húrokat pendít meg az emberben, amit semmi más nem tud és nem is képes. A népzene dolga az, hogy kifejezzen valami olyasmit, ami egy nép közös lelkületének kiérlelt esszenciája, a nép életének egy olyan rétege, ami valamennyire mindnyájunkban ott lakik, ha akarjuk, ha nem, ha tudunk róla, vagy ha nem. Persze nem kötelező a népzenét szeretni, nyilván nem is képes erre mindenki, de ez nem baj, ez a tény nem ír felül semmit. Ezzel együtt sokan vannak, akik nem is találkoznak valódi népzenével, főleg a népzene sokoldalúságával, gazdagságával, így meglehet, hogy mégis lenne rá affinitás, de a megtapasztalás élménye elmarad.
Persze a népzene az elmúlt évtizedekben a populáris kultúrának is részévé vált, köszönhetően többek közt olyan bandáknak, mint a Muzsikás, a Ghymes, vagy az utóbbi években a Csík zenekar. Ez persze csak a jéghegy csúcsa, a hagyományőrző és mindenféle új utakat kereső zenekarok és szólisták százai muzsikálnak rendületlenül, felvillanva, átalakulva, új és új formákat és formációkat teremtve. Az elmúlt 18 évben ez egyik legjelentősebb műhelye a népzenének a Fonó Budai Zeneház volt, és az egyik legnagyobb túlélője is mindenféle válságnak, azaz a rendszeres klubműködés mellett a mai napig rendületlenül jönnek ki a figyelemreméltó albumok a kiadói részlegtől. A Fonó népzenében, világzenében és dzsesszben érdekelt, de ezek a műfaji keretek épp elég tág teret biztosítanak ahhoz, hogy ha teszem azt elővesszük egy-egy félév termését és végighallgatjuk, nem fogunk unatkozni. Idén úgy alakult, hogy az első félévben főleg népzenei lemezek jelentek meg, és végigböngészve a kínálatot simán ki merem jelenteni, ha valaki az alább tárgyalt öt lemezt beszerzi, amellett, hogy kivételesen erős albumokhoz jut, még ki is tud alakítani egy egészen plasztikus képet a magyar folkzenéről, valamint az hogyan tud szólni a ma emberéhez.
Az ismerkedést érdemes is rögtön a Bazseva zenekarral kezdeni, mivel az Első bekezdés című debütáláson nagyjából mindent meg is találni, amiért a népzenét szeretni lehet. Az ő megközelítésük jól reflektál arra, amiről eddig beszéltünk, így vallanak magukról és hozzáállásukról: „Hat fiatal bazsevás 2013-ban elhatározta, hogy megmutatja, a magyar népzene sosem mehet ki a divatból, hisz megunhatatlan, mint a hazaérkezés. Ide született sorsunkkal sok kincs mellett ezt a zenei csodát is ajándékul kaptuk. […] Szakítani kívánnak azzal a sokakban helytelenül rögzült sztereotípiával, hogy a népzene szeretete külsőségekben is meg kell, hogy nyilvánuljon. Ők kalap, pruszlik, tarsoly és bajusz nélkül lépnek elénk, pusztán a magyar népzenét adva. Eredeti formájában, egyszerű teljességében, mély hagyománytisztelettel. Archív felvételek alapján dolgoznak, és annak őserejét próbálják továbbközvetíteni napjaink urbanizált világába. Mert a magyar népzenének vitathatatlan létjogosultsága van a városokban is. Klubokban kellene hallgatni, akár a jazzt. Dallamvilága egyedülálló, ritmusos, ezerarcú. Felépítése ösztönösen bölcs, és zsigerig hatol. A népdalok szövegei pedig örökérvényű életbölcsességet hordoznak, aktuális, személyre szabott üzenetekkel. Ez a Bazseva missziója. Eljuttatni mindenkihez ezt az üzenetet, és megértetni: ez nem rétegzene. A magyar népzene a bázis, egyfajta zenei origó.” Ehhez annyit érdemes már csak hozzáfűzni, hogy a házi feladatot lelkiismeretesen elvégezték, a dolgozat pedig ötös lett. Talán csillagos az az ötös, a lendület végig kitart, a hangszerelési kreativitás lenyűgöző, a megszólalás hibátlan, a feldolgozott dalok pedig remek alapanyagnak bizonyultak a kezükben. Bár nem szűkebb tájegységi anyagról van szó, klasszikus vonószenéket válogattak össze elég széles merítéssel, nyilván, hogy minél izgalmasabb legyen az album felépítése, és még egy népies műdal is belefért. Egyszerre elemi erejű és finom az ív, nem bírtam félbehagyni egyszer sem a lemezt az ismerkedések alkalmával. Fiatal, de tapasztalt muzsikusokról van egyébként szó, a két énekesnő és a négy zenészfiú több más, koncertező és lemezeket készítő aktív zenekarok tagjai is. Hallani, hogy elképesztően sok munka áll a produkció mögött, ilyen ízű és intenzitású megszólalást nem lehet kezdőként kikerekíteni, viszont nyoma sincs rajta a profivá válással járó rutinköröknek, olyan ropogós a Bazseva muzsikája, mint a legjobb ízű cseresznye.
Szintén széles merítésben, azaz a népzenét átfogóan ábrázolva építette fel Napot, Holdat, Csillagot című debütáló lemezét Pál Eszter, akire korábban már felfigyelhettünk a Szalonna és bandája énekesnőjeként. Itt is klasszikus vonószenét, azaz olyan dalokat hallunk, amelyek remekül reprezentálják az egész Kárpát-medence autentikus zenéjét Kalotaszegtől Mohácsig, természetesen nem kihagyva Eszter szülőföldjét, a Kárpátalját sem. A zenekar összeállításában nyilván segítségére volt testvére, a nagyszerű prímás Pál István Szalonna, aki maga is részese a produkciónak, aztán még olyan tapasztalt muzsikusok, mint Gombai Tamás, Kelemen László, Ürmös Sándor és Doór Róbert. Az album felépítése egészen nagy volumenű, tényleg hatalmas tereket, sőt időket járunk be, a modern világot persze nem nagyon érintjük, sokkal inkább valamiféle archaikus létezésbe merülünk. Ennek megfelelően nem is az izgalmak és az újítások itt az érdekesek, hanem az elémélyülés, az emelkedettség. Kiváltképp erős az anyag, egyrészt hibátlan a megszólalás, tömény és megbonthatatlan a világa, másrészt pedig – és ez lehet, hogy kissé furcsán hangzik, de – Pál Eszter hangja és előadásmódja olyan, mintha nem valamiféle személyességet sugározna, mintha a személyes ego háttérben maradna, sokkal inkább az univerzális néplélek-szerűség fejeződik ki benne és általa. Ő tényleg a valódi népzenét, a népdalok esszenciáját tolmácsolja, elmerülni benne egészen megnyugtató és természetes létérzés, körülölel és a lélek mélyéig átjár, kijönni belőle ezért korántsem kellemes, mintha újra magunkra maradnánk.
Ha már az archaikusság szóba került, ilyesmiben érdekelt a Tallabille is, a Hallottátok-e hírit Csongrád megyének?, ahogy alcíme is jelzi, hagyományos parasztzene a Dél-Alföldről. A ma már jobban ismert és sokkal népszerűbb vonószenét ez a hagyomány előzte meg, azaz a huszadik század első feléig volt meghatározója az ottani lakosság életének. A dalok gerincét, sőt terének szinte teljességét a tekerő és a duda adja, valamint meghatározó még a tárogató és az esz-klarinét „a töröksípot idéző hangzásával semmi mással össze nem téveszthető karakteres megszólalást ad ennek a muzsikának”. Az albumot hallgatva érthetővé válik, hogy a műfaj aranykorában az emberek például a dudást a féktelen jókedv hordozójaként érzékelték, de főként misztikus, evilágot a túlvilággal összekötő valakinek. Az ember azt hinné, ma már nem annyira érdekes, legalábbis a modern embernek nem mond sokat az ilyen régi stílusú muzsika, pedig meglepően nem csak hagyományőrzőknek való csemegéről van szó. A tájék régi mestereit, az ő játékstílusukat megidéző anyag egyszerre élő, ércesen erőteljes, másrészt pedig az időtlenséggel játszik megejtő könnyedséggel. Ahhoz, hogy ez a produkció ilyen minőségűvé érett, a négy muzsikuson (Istvánfi Balázs, Legeza Márton, Lipták Péter és Németh András) kívül igen nagy szerepe volt a négy énekesnek is (Havay Viktória, Soós Réka, Navratil Andrea és Papp László), hangjuk tökéletesen illeszkedik a megidézett világ szövetébe. A lemez kísérőszövegben a zenekar abbéli reményének ad hangot, hogy ez a muzsika Csongrád megye határain túl is értő és befogadó fülekre talál, engem mindenesetre maguk mellett tudhatnak rajongóként.
A hagyományőrzők közé sorolandó a Parapács Zenekar is, ők egy másik tájegység, a Felvidék elkötelezettjei, ahogy mondják „azt tartjuk legfőbb feladatunknak, hogy a népzene mulattató, és a hagyományok közösségteremtő funkcióját átmentsük a saját mi időnk világába. Kicsiknek-nagyoknak koncertjeinken, táncházainkban, vagy lemezeinken felidézni az ő idejüket, s benne a legelőszélen mulató pásztorok estéinek, vagy éppen padkaporos pajták báljainak hangulatát”. Láttató megfogalmazás a Bébocsátlak-ról; az önkép tehát rendben, és ezen túlmenően az összes többi is, a megszólalás eleven, és valóban benne foglaltatik a pásztorok archaikus világa éppúgy, mint a megfékezhetetlen táncmulatságok elsöprő dinamikája, sikerült belesűríteni mindazt, amit erről a letűnőben lévő kultúráról gondol, érez és átmenteni igyekszik négy ifjú muzsikus, azaz Pusko Márton prímás, Dragony Gábor brácsás, Fekete Krisztián cimbalmos és Vojtonovszki Sándor nagybőgős. A felvidéki vonósmuzsika némileg másféle kanyargásokban érdekelt, mint az ismertebb erdélyi rokona, de ez most kevésbé érdekes, az viszont, hogy a dallamok azonnal hatnak és előtérbe helyezkedésükkel a hallgatót minden pillanatban képesek megszólítani, már annál inkább. És bár a négy fiú hallhatóan lazán megbirkózik a feladattal, itt-ott igencsak kikövérítik a hangzást, sőt a zeneiséget is új utakra vezetik a közreműködő zenészek, Pál István Szalonna hegedűs, Kubinyi Júlia énekes, valamint és elsősorban pedig Agócs Gergely, aki furulyázik, tárogatózik, dudál és énekel is több dalban. Ő gyűjtötte egyébként az album alapanyagát adó legtöbb dalt, írja is a kísérőfüzetben, hogy az eredeti felvételek szereplőihez bearanyozott emlékek, és személyes érzelmi szálak fűzik, de éppúgy a Parapácshoz is, akiket a 2012-es Fölszállott a páva alkalmával ismert meg behatóbban, és akiknek ezután könnyű szívvel adta át gyűjtései gyöngyszemeit. Persze mi mást is írna közreműködőként a borítóba, mint mézes szavú ajánlót, de a lemezt meghallgatva nem nehéz hinni neki, a Parapács Zenekar első lemezével varázsolni képes, zenéjük erejével bebocsátást nyerhetünk egy élhetőnek tetsző, de tán sosemvolt világba.
Agócs Gergely egy másik friss produkcióban is érdekelt, az EastWing project Betyárvilág címen követett el minden létező határsértést, és jól is tette. Egyrészt azért, mert időszerű, másrészt pedig azért, mert remekül is csinálják. Futtában rátekintve etno-jazz, vagy egyszerűbben világzene a tényállás, de akár árnyalhatjuk is. Ők például megteszik, hitvallásuk szerint „nincs sok értelme a zenét minden áron műfajok szerint osztályozni, mert azok megszűntek létezni”. Az EastWing kakukktojás a tárgyalt lemezek sorában, eddig hagyományőrző előadókról, vagy a hagyományost zsinórmértéknek tartó megújítókról beszéltünk, itt viszont akárhogy is próbáljuk megkerülni, mégiscsak dzsesszmuzsikusok (mint például Frankie Látó, Eichinger Tibor, vagy Mogyoró Kornél) tolják az improvizációkat, igaz, tényleg erős etnós alapokból kinőve. És akkor még itt van Agócs Gergely is, aki persze még tovább húzza az egészet a népzene felé, de az is lehet, hogy attól elhajolva a dzsessze felé. Tényleg mindkét nézőpont igaz lehet, és mindkét nézőpontból működik a történet. És bármennyire is jó az egész úgy ahogy van, csak halkan jegyzem meg, hogy amit Agócs Gergely művel fúvósaival és hangjával, az messze a legizgalmasabb az egészben. Azaz pontosabban: olyan szerepet tölt be, mint kovász a kenyérben, megkeleszti és megérleli. És bár a Bartóki kiindulás az volt, hogy a vonósbandák közjátékaikban gyakran a népdalok egyes kiragadott motívumait ismételgetve variálják, hasonlóképpen, ahogy a dzsessz is bánik a groove-jaival, ezen a ponton tehát össze is ér a népzene és a dzsessz - mégis azt kell, hogy mondjam, ha egyenrangú feleknek is tűnnek, a népzene itt a lelke mindennek. Ezzel együtt, ne tűnjön úgy, hogy bármit is kisebbítenék ebben a történetben, amit a zenészek művelnek igencsak szórakoztató; lenyűgözően intenzív az egész, tele végigvitt és kibontott ötletekkel, fantasztikus hangszeres játékkal és improvizációkkal, váltásokkal és rengeteg műfaji idézettel. Valószínűleg könnyebb lenne felsorolni mi az, ami nincs belesűrítve, és mindezt úgy, hogy a fővonalak végig tapinthatók, minden szín valójában a lényeget erősíti, ahogy a borítóban írják: „Ha nincsenek műfaji határok, korlátok sincsenek.”
