2014.09.18. 16:01 – helokayoloka

Semmi nem ér véget az ősszel! - Interpol-lemezkritika

Interpol - El Pintor (Matador)

Itt az ősz, itt egy újabb Interpol-album, jobban nem is alakulhatott volna a dolog. Végre megfelelő, friss számokra lehet siratni a nyarat, meg minden egyebet, amit ilyenkor szokás - gondolhatnánk. Ehhez képest viszont az első szám kicsit félrevezető intrója után hamar kiderül, hogy a búskomor Interpolnak, amit egyébként tök jogosan ütöttek időnként azért, mert úgy vette magára a melankóliát, ahogy más a zakóját, nos, annak az Interpolnak végre vége.

Ez persze még nem jelenti azt, hogy az El Pintor számai ne lennének némiképp borúsak, de még a legkomolyabbnak ható Twice as Hardba is mintha állandóan ott pislákolna a remény, hogy mégsem olyan szánni való minden. Kicsit olyan talán, mintha egy elbaszott hétvégén egy émelyítő schönbrunni túra után még beleférne valami Hundertwassertől is, mielőtt szakadni kezdene az eső. Így leírva talán nem hangzik annyira meggyőzően, mégis hatalmas dolog ez.  

Azt szokták mondani, hogy az Interpol legjobb albuma az első, Turn on the Bright Lights volt, ami minden jelentősebb magazin 00-ás szavazásán benne volt a legfontosabbak között, aztán lemezről lemezre egyre rosszabb számokat írtak. Ebben - legalábbis az elmélet hívői szerint - nagyban közrejátszott az is, hogy az egyik fő zeneszerzőnek számító basszusgitáros, Carlos Dengler egyre jobban unta a zenekart, míg végül a harmadik lemez körül el nem hagyta.

És tényleg, egyáltalán nincsenek olyan karakteres basszustémák az ötödik albumon, de Carlos Dengler távozása szerencsére nem jelentette rögtön azt is, hogy Sam Fogarino elfelejtett volna dobolni, ahogy azt sem, hogy az Interpol teljesen feladta volna a posztpunkos lüktetést. Ráadásul végre leszoktak arról is, hogy bosszantóan túlírják a számokat, ahogy legnagyobb sajnálatomra elbénázták például Say Hello to the Angelst vagy a Narcot.

Mindez persze kevés lenne ahhoz, hogy az El Pintor király album legyen, mégis az lett, mert amellett, hogy szokatlanabb és egyedibb hangulatot képes megidézni, jutottak rá hatalmas pillanatok is. A My Desire például rohadt ügyesen felépített szám, aminek valahogy az is rengeteg pluszt tud adni, hogy sugárzik belőle a magabiztosság is. Így pedig mégis az évszak legjobb albuma lett, egyben talán az Interpol legjobbja is, nem csak egy bravúros visszatérés.  

Értékelés: 5/5

A teljes lemez:


lemezkritika pop rock posztpunk interpol ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.