Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Punnany Massif egyértelműen a csúcson van idén, és a tinédzserek legnépszerűbb hazai zenekarává vált. Dalaikkal milliós nézettségeket csinálnak a YouTube-on, felléptek a Sziget nagyszínpadán, és telt házas koncerteket csináltak a Budapest Parkban is. Októberben jön az új album, egy dal, a Hétköznapi Hősök már kint van róla. Ennek a veszprémi OTP Bank Utcazene Fesztivál keretében fogatott klipje pár nap alatt kétszázezer megtekintés fölé jutott, és a Park utolsó előtti napján ismét megtöltötték a nézőteret. A koncert előtt beszélgettünk kicsit a zenekarvezető Felcser Mátéval, azaz Rendben Mannel, aki elmondta, milyen lesz az új lemez, milyen következményei vannak a befutásuknak, mi az, amit sosem vállalnának be a siker érdekében, és azt is, mit mondana a csapat kritikusainak.
A zenekar eddigi legsikeresebb nyarán vagytok túl. Milyen volt?
Tényleg nagyon nagy nézőszámú koncertjeink voltak idén nyáron, nagyon jó helyszíneken is, de ha más szemszögből nézzük, szerintem nem ez volt a legnehezebb nyarunk. Kellett egy bizonyos felfutási idő, hogy a zenekar eljusson oda, ahol most tartunk, és ez alatt a fesztiválszezon során is be voltak táblázva koncertek egészen kis városokban is, és persze ott is ugyanúgy mindig 120 százalékot kellett nyújtanunk. A legjobb szó talán erre a nyárra, hogy ez volt a legnépesebb, és idén kerültünk a legjobb időpontokra és színpadokra a fesztiválokon. De ez nem jelentett nagyobb kihívást, mint mondjuk a JATE-klubban fellépni. Én jobban is szeretem a klubkoncerteket, de szeretem a fesztiválszezont is persze. Talán azért volt kicsit mégis fárasztóbb ez az időszak, mert októberben jön az új lemezünk, és nekem mindig át kellett kapcsolgatnom a fejemben, hogy ha hazamegyek, kicsit gondoljak erre is és a régebbi dalainkra is. De összességében azt gondolom, hogy ez egy jó nyár volt.
Milyen lesz az új lemez?
Akik eddig szkeptikusak voltak, azok most nagyon fognak minket utálni, mert újból jönnek az olyan dalok, amiket a gyerekük is rommá hallgat majd. De az utolsó pillanatban kitaláltam azt, hogy kerüljenek a lemezre olyan dalok is, amelyek nem annyira közönségbarátok, és így nagyobb balansza lesz a lemeznek. Igazából a slágereket is tudjuk önteni magunkból, és nagyon tudjuk azt is, hogy milyen az a dirty, régi hip-hop vonal, és egyiket sem akartam kihagyni. Ebből nagyjából az lett így a végére, hogy beleraktam egy-kettő undergroundosabb hip-hop dalt is. Egyébként soha nem volt még két hasonló lemezünk, most sem lesz. Az, hogy milyen egy album, mindig azon múlik, hogy éppen mit hallgatok, mert én vagyok a zeneszerző a csapatban. Most éppen nem hallgattam semmit, és csak a megérzéseimre hagyatkoztam.
Mik foglalkoztatnak mostanában benneteket?
Ami kiemelkedő szerintem, az nem is feltétlenül egy lemez gondolatisága, hanem az, hogy mikor elkezdesz zenélni, akkor észreveszed azt, hogy mik azok a zenei elemek egy koncerten, amik működnek a közönség és közötted. Nagyon gyorsan megtanulod például azt, hogy hiába írsz meg egy dalt, ha úgyse tudja eljátszani a nagybőgős olyan ritmikával. Ugyanakkor tudom, hogy mik azok az elemek, amelyek a tömegpszichózisban lévő közönségnek nagy örömet okoznak, és nagyjából ezeket kell összevegyíteni egy lemezen. Ha a közönség visszajelez arra egy koncerten, hogy milyenek a zenei elképzeléseid, akkor utána ez alapján már könnyebben sakkozgatsz. A mondanivalóval viszont az van, hogy sajnos kicsit meghúzódott a határa annak, hogy mit mondunk, mert nagyon nagy a felelősségünk a rengeteg hallgató miatt. Ezért már nem adhatunk ki egy Csicsimánt, vagy olyan dalokat, amilyeneket régebben csináltunk. Erre oda kell figyelni, és ez a felelősség nagyon megköti a szabad kezünket. Ezért inkább például az irodalomba igyekeztünk belenyúlni.
Mennyire érdekel az irodalom most, és mennyire érdekelt gimisként, amikor kötelező volt az órákra járni?
Ez egy érdekes dolog. A gimnáziumban nem voltam túl eredményes ilyen téren, de egyszer iwiw-en rámírt a volt irodalomtanárom azzal, hogy az órán elemzik az egyik szövegemet, és bárcsak megmutattam volna még a gimiben ezt az oldalamat. Én inkább azzal dekkeltem ki a középiskolás éveket, hogy színjátszottam. Akkor egyébként Mikszáthot imádtam, mert könnyed volt. De nagyon sok jó magyar író és költő van, legutóbb Ady Endrét olvastam rommá, nemrég voltunk a Partium területén, és utánaolvastam a Léda-verseknek is. Szóval a magyar irodalomban nagyon sok minden van, amiből lehet táplálkozni, egyedül Petőfi Sándor volt az, akit soha nem szerettem, de említhetném például József Attilát, akit nagyon szeretek, vagy Weöres Sándort is. És ráadásul jó a nyelvünk is, ami szinte bármire alkalmas. Nyilván magunkat nem venném költészetnek, maximum azt mondanám a Punnanyról, hogy kortárs nyelvei vagyunk a fiataloknak. De ebben az esetben, mikor nagyon nagy a felelősség rajtad, az a legjobb, amit tehetsz, ha építő jellegű alternatívákat ábrázolsz az embereknek, és ugyanakkor számodra is érdekessé próbálod őket faragni.
Hogyan tudjátok megtartani a régi rajongókat? Említetted azt, hogy raktok undergroud számokat is a lemezre, miközben a népszerűségetekből egyre inkább az következik, hogy popelőadó vagytok.
Ez is egy érdekes dolog – nekünk minden könnyebb, mert könnyen csinálunk ugyanolyan zenét, mint régen, és olyat is, mint amilyet most, csak nyilván nagyobbak az igények már. Az viszont nehéz kérdés, hogy kik a régi rajongóink. Régen, amikor a zenekar elindult, akkor hallgatták négyszázan, most meg vagy százezren. A kommentekből az látszik, hogy akik mostanában szkeptikusan állnak a zenénkhez, és azt mondják, hogy ez már nem a régi Punnany, még szinte nem is éltek a régi korszakunk idején, olyan fiatal gyerekek. Úgy gondolom, hogy a régi rajongóink, ha szeretnék, akkor megtalálják a mostani számainkban is azokat az elemeket, amelyek a régiekben megvoltak. De ahogy telt az idő, változott az ízlésünk is, és a zenénk is. Régen például Cypress Hillt hallgattam, ma meg Alt-J-t. Én is megváltoztam, és persze szeretem a régi dalainkat is, viszont most a jelenlegi dolgainknak van van jelene, ez aktuális, ami nagyon fontos a zenében. Az pedig neked is jó, mint előadónak, ha érzed azt, hogy közös energiákból tudsz építkezni, van interakció a közönség és közted. Szerintem egyébként a régi rajongóink most is szeretnek, akik pedig kivetnivalót keresnek, azok örökké fognak találni. Ez mind hozzáállás kérdése. Pont a minap mondta valaki, hogy ő azért nem hallgat bennünket, mert mindenki azt mondta neki, hogy jók vagyunk. Ha csak ezért nem hallgatsz meg valamit, akkor már eleve nem adod meg a lehetőséget magadnak, hogy megismerd. Szerintem jó dolgokat csinálunk, és teljesen hallatszik a munkánkon minőség. Akárkivel dolgoztam például eddig a magyar zenei szakmában, és elég sokan voltak, mindenkitől azt kaptam vissza őszinte zenészvéleményként, hogy ilyen alapossággal nem dolgozik szinte senki. Akármilyen is első fülre, amit csinálunk, ez egy komoly és alapos munka.
Vannak olyan dolgok, amik talán tovább növelnék a népszerűségeteket, de úgy érzitek, hogy a zenekar imázsába már nem férnének bele? Ami már túlságosan pop nektek?
A tehetségkutató műsor például távol áll attól, hogy vállalnánk. Ilyet már le is mondtunk, legfőképpen azért, mert nem lehetett benne élő zenével szerepelni. Azért az köztudott, hogy amit a kereskedelmi média képvisel, az mondvacsinált zeneszakma. Azok az emberek, akik ott ülnek egy ilyen tehetségkutatóban – tisztelet a kivételnek, például Somló Tamásnak – olyan embereket nevelnek ki, mint az ilyen Vastag Csabák, akikről azt se tudom, hogy egyáltalán létezik-e daluk. Csak adnak időnként egy megszponzorált koncertet, meg eljárnak roadshow-kra. Szóval ez nem az a zeneszakma, amit mi képviselünk. Szerintem igazából az sem jelent semmit, hogy hány megtekintése van valaminek a YouTube-on. A számok igazából csak akkor beszélnek, ha azt nézzük, hogy hányan jönnek el a koncertedre, ott mégiscsak adsz a közönségnek valami pluszt. És szerintem tényleg el kell határolódnunk valamilyen szinten a kereskedelmi médiától, mert annak semmi értelme nincsen, hogy ripacskodjál, azzal maximum a saját ázsiódat növeled, és nem a produkciódét. Arra nincs szüksége a zenekarnak, hogy ilyen módon nyilvánuljon meg. Egyébként most éppen Pimasz Úrék nálam aludtak, de csak azért, mert vele nagyon jóban vagyok. Szóval azt mondom az egészről, hogy ha nincs rá szükséged, akkor miért tennéd meg – ha valaki mondjuk nagyon lecsúszik, megélhetési okokból csinálja tőlem, de én ezt se megnézni, se támogatni nem fogom.
Szerinted miért pont a Punnany emelkedett ki az undergroud színtérről?
Szerintem nagyon sok minden van a vidékiségünkben – abban, hogy mi úgy álltunk össze, hogy szeretünk zenélni, és nem kényszerből csináljuk. Koncertek előtt és után sokszor a közönséggel együtt maradva, közösen zenéltünk régen is. Van egy nagyon jó aurája a brigádnak, és egy őszinte közvetlensége, amiben benne van az, hogy ez nem egy kitalált szerepkör, hanem ilyenek vagyunk. A másik az, hogy a munka tényleg kemény volt. A menedzserünk a kezdetektől fogba azt mondta, hogy csak akkor hajlandó velünk foglalkozni, ha mi minden egyes alkalommal 120 százalékot nyújtunk. Nagyon fontos az is, hogy hierarchikusan áll össze a zenekar. Én vagyok a zenekarvezető, az én zenei véleményemhez alkalmazkodnak a többiek. Mivel sokan vagyunk, kell, hogy legyen egy origója az egésznek, és így nagyon jól ki tudjuk alakítani, hogy kinek mi a szerepe a zenekaron belül. A 30Y volt a példa egyébként, a Beck Zoliék anno ugyanezt csinálták, hogy elmentek mindenhova, és volt, hogy ők tologatták össze a székeket, hogy meg tudják csinálni a bulikat.
És ők is Pécsről futottak be.
Igen, Ajkaiak eredetileg, de Pécsi bázisúak lettek, vagy ahogy Zoli mondja, pécsi bölcsészek. Pécsett mindig is volt valami, ami picit hozzáadott a magyar zenei élethez, és nagyon jó példák voltak előttünk, például a Kispál vagy a Picsa. És véleményem szerint maga a város is alkalmas a zenei élet megélésére, kihasználására. Most is két hete nem voltam ott, és mikor lementem, meglepődtem azon, hogy mennyire jó, hogy minden kapualjban zenélgetnek, és mindenki kapható mindenre. Tele van a város alkotó emberrel.
Az könnyen megy, hogy ne csússzatok át a véleménynyilvánításból a politizálásba?
Igen, ez a kezdetektől fogva így volt. A politikába való belenyúlás az ugyanolyan lehet, mint a kereskedelmi médiában zenésznek lenni. Szerintem általában öregebbek csúsznak bele ebbe a hibába, és az nekem nem különösebben tetszik, hogy az én nagyjaim, a színészek közül is sokan beállnak egy oldalra. Nekem nem tisztem a politikáról beszélni, és nem is szabad erről szerintem megnyilvánulnom, részlehajlást generálnom bárkiben is a nézeteivel kapcsolatban. Ha nekem most mégis politikáról kéne beszélnem, akkor kis legókból építeném fel azt, hogy miben látok értelmet, és miben nem. De az, hogy elkötelezzem magam valami fele, az felelőtlenség lenne arra nézve, hogy ez mit okozhat az emberekben. Ha mondjuk egy tizennyolcezres Punnany-tábornak elmondanám a szavazás előtt, hogy kire kell szavazni, és úgy tennének, az mit segítene? Maximum annyit, hogy akivel jóban vagyok, attól kapnék valami juttatást, de az országnak attól egyáltalán nem lenne jobb. Ez nem a mi dolgunk, hanem mindenkinek a szuverén joga, azért van önálló szavazati jogod, hogy ezzel te élj. Maximum az van, hogy lehet olyan értékeket képviselni, amit a politika is képviselhet. Ilyen lehet a liberális értékrend, de persze nem pártpolitikai értelemben, hanem a szó klasszikus, a francia forradalom korában használt értelmében. Magáról a szabadságról például szólnak is dalaink. De ha radikálisan elhatárolódsz egy irányba, az önmagad csapdája.
Aki kritikusan beszél rólatok, az azt mondja, hogy nem érzik azt, hogy őszinte lenne a zenétek, hanem inkább olyan, mint egy felfújt lufi. Nekik mit tudnál mondani?
Azt, hogy akkor így fújogassa mindenki azt a lufit. Én nem gondolom, hogy az lenne, illetve lehet, hogy nagy a rajongás körülötte, de ennek mindig van oka. Szerintem azt sokan nem érzik át, hogy milyen aura van a koncertjeinken, ahol kapcsolatok születnek, az emberek másfél órára elfelejtik a mindennapi gondjaikat, és egy nagyon egyedi szellemiség alakul ki. Nagyon sok embernek az életében van egy szakasz, amire nincsen válasz, és ez által találkozik a szövegeinkkel. Sokan belekerülnek egy olyan élethelyzetbe, hogy elgondolkodnak olyan témákon, amiket mi már megírtunk. És amikor látják ezeknek a mélységeit, akkor értik meg azt, hogy miről szól a Punnany. Aki negatív jelzőkkel illet minket, az szerintem csak arról beszél, hogy ő nem lát bele elsőre semmit a zenénkbe, és akkor meg miért szeretik kurvasokan. Ez pedig még nem jelenti azt, hogy valami rossz.
Mindig azzal szoktam példálózni, hogy a Depeche Mode egy kurvajó zenekar, nagyon jó dalai vannak. De ha meghallgatok egy számot, könnyen lehet, hogy elsőre nem hallom meg Martin Gore-nak azokat a kis finomságait, amitől zseniális lesz. És első fülre a U2-val összehasonlítva lehet, hogy azt gondolnám, hogy a U2 mennyivel hatásosabb. Én azt mondom, hogy soha ne az alapján ítélj meg valamit, hogy az emberek mit állítanak, hanem te magad állj úgy hozzá, hogy mindig mindenki nulláról kezdjen. Akár egy emberi kapcsolatban, akár egy zeneiben. Ha én annak alapján akarnám eldönteni valamiről, hogy jó-e, hogy mennyien szeretik, akkor nyilván kritériumokat keresnék benne, főleg zenészként. Akik nem ismernek bennünket, azok nem tudják, hogy milyen aurát teremtünk a koncerteken, mennyire vagyunk karizmatikusak, mennyire tudunk átadni gondolatokat, és mennyire tud ez egy emberben hatni. Ahogy Pély Barna szokta mondani, sajnos ő is pont az emlegetett tehetségkutatókban, hogy mennyire „jön át”. Az mindig a te dolgod, hogy hogyan tud őszintévé válni a zene. Ha például rossz kedvvel kezdek el inni, akkor bunkó leszek és agresszív, ha pedig jó kedvvel , akkor kedves és ölelgetős. Rajtad áll, hogy állsz hozzá a dolgokhoz.
