2014.11.14. 09:21 – Magyar Ádám

Ezért a Diligramm a kedvenc Quimby-lemezem

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Vannak olyan emberek, akik a legnépszerűbb anyagait szeretik leginkább egy együttesnek, a másik típus viszont képes valamiért jobban kötődni egy zenekar kevésbé ismert dalaihoz, mint a slágerekhez. Ennek azon túl, hogy csak egyszerűen jobban tetszenek neki, több oka is lehet. Köztük olyan kevésbé nemeslelkű dolgok, mint az a képmutatás, hogy én annyira vágom az adott zenekart, hogy az ismeretlen számait is nagyon szeretem (nem úgy, mint te), és én nem a csapból is folyó dalait szeretem a legjobban (ellenben veled).  Sosem fogom bevallani, de biztos van egy kicsi ebből a képmutatásból bennem is az olyan esetekben, amikor én is egy zenekar kevésbé ismert albuma mellett teszem le inkább a voksot. És hogy a Quimby esetében miért a Diligramm mellett, azt most megpróbálom elmondani.

A Diligramm egyértelműen alulértékelt album, de azért azt elismerem, hogy nem a zenekar legjobbja. Ha meg akarjuk fejteni, hogy mégis miért ezt szeretem a legjobban, akkor az én részemről annyit hozzá kell tenni, hogy ezzel a lemezzel már a Quimbyvel való ismerkedésem legelején találkoztam (a teljes lemezek közül talán ezzel is elsőként, híres számokat már ismertem a Diligramm előtt is). Ez egyébként egy fontos tényező szerintem, hogy az ember akkor ismer meg egy adott albumot, mikor még vadonatúj neki a zenekar, vagy mondjuk akkor találkozik csak vele, mikor már teljesen ismeri a zenekar életművét, és az addig ismeretlen album által mégis felfedez valami új színt. Az utóbbi módon lett például a kedvenc Metallica-lemezem a Load, de most már tényleg a Diligrammról lesz szó.

Szóval a Diligramm 1997-ben jelent meg, a zenekar magyar nyelvű korszakát nyitó Majom-tangó után, de még az olyan fontos lemezek előtt, mint az Ékszerelmére, a Káosz Amigos és a Kilégzés. Ebben a pillanatban a Quimby még nagyon messze volt attól az országos hírnévtől, aminek most a birtokában van, és talán ezért is van az, hogy egy lendületes, fiatalos és igazán magával ragadó lemezt készített. Egy olyat, ami legalább látszólag semmilyen elvárásnak nem akar megfelelni, és felhőtlen, független, spontán alkotásnak tűnik. És ez az, amit a leginkább ki kell emelni a lemez jellemzésekor, és ami egyébként nem sok más albumnál figyelhető meg. A Diligramm olyan, mintha a zenekar egyáltalán nem gondolkozott volna azon, hogy az elkészült dalokból melyeket rakja fel a lemezre, vagy mondjuk melyeket hangszerelje át nagyon, hogy beleilljen a lemez képébe. Inkább úgy tűnik, hogy egyszerűen mindet rápakolta, amit írt, pont úgy, ahogy megszülettek. Ez a természetes, ösztönös hatás pedig nagyon jól áll a lemeznek.

Persze az is fontos, hogy ez az ad-hoc jelleg nem jár együtt azzal, hogy gagyi dalok szerepelnek az albumon.  Sőt, talán pont azzal mutatja meg a Quimby, hogy mennyire jó zenekar, hogy ezen a lemezen is, amit az emberek hajlamosak kevésbé komolyan venni, és kevésbé nagyra értékelni, nagyon sok jó szám van. Ennek ellenére a zenekar elég kevés dalt játszott az utóbbi években a lemezről a koncertjein.

Ha viszont egyszer lenne egy Diligramm-koncert, azon akár le is mehetne az egész lemez úgy, ahogy van, mert nagyon jól működik így egyben, és igazából nem is érdemes külön kiemelni rajta dalokat. Ha mégis ezt tesszük, akkor ott van már rögtön az elején az ember fülébe belebújó Rablóhal, aminek a szövegében is tükröződik ez a „ne görcsöljünk rá a dolgokra” gondolat, amit a lemez sugároz (Ringat egy hajó az élők vizén/Evezni sem kell talán/Sodorjon arra, amerre jár/Szerelem, élet, halál). Aztán valamennyire kiemelkedik még a Szendvicsember, a Parafenomén, a Kaviár és Bor, és a Kávéház is. Baj viszont tényleg nincs a többi számmal sem, még a halak párzását megjelenítő Dal Lászlónak is jó, talán csak a Kannibál Karnevál az, ami már nem annyira tetszik, mint öt éve.

Mindemellett, amit most elmondtam, igazából sem zeneileg, sem szövegileg nem emelkedik ki a lemez a többi közül, összességében simán illeszkedik a zenekar életművébe, és más albumokon tényleg vannak fontosabb Quimby-dalok is, mint ezen. A Diligramm kulcsa tényleg csak annyi, hogy mindenféle tét nélkül végig lehet hallgatni, újra és újra, és a néhány baljóslatúbb hangszerelésű szám ellenére az embernek jó kedve lesz tőle.


pop rock quimby diligramm



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása