Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az olasz felmenőkkel rendelkező, francia producer Guts huszonöt éve készít hip-hop alapokat. A kilencvenes években az Alliance Ethnik rap csapat tagjaként gyakorlatilag világsikert ért el, Magyarországon kevés olyan másolt kazetta akadt akkoriban a műfaj kedvelőinek polcán, amelyen ne szerepelt volna legalább egy számuk (Respect). Nyolc éven át csak instrumentális darabokat írt, hogy aztán idén olyan nevekkel együtt adjon ki lemezt, mint Masta Ace, Rah Digga, Akua Naru vagy Grand Puba. A szintén francia Patrice-szal még az év meglepetés felvételét is elkészítették, átitatva egy gyermekkórus hangjával, a Want It Back, garantáltan levesz a lábadról egy esős vasárnap délután. Ősztől karrierje során először pedig már zenekar áll mögötte a színpadon, és ezek együtt bőven elég indokot jelentenek arra, hogy leüljünk egy beszélgetésre első budapesti koncertje előtt az A38-on.
Három sikeres instrumentális album után miért döntöttél úgy, hogy a Hip Hop After All lemezt számos vokális közreműködővel készíted el?
A kilencvenes években a zenekarommal dolgoztunk együtt vendég MCk-kel, számomra ez volt az első munkatípus, amit megismertem. Az instrumentális zene koncepciója jóval később jött. Tizenöt év alatt dolgoztam a zenekarommal, az Alliance Ethnikkel, és különböző előadókkal Franciaországból és az USA-ból egyaránt. Aztán 2006-ban, mikor elhagytam Franciaországot, és Spanyolországba költöztem kizárólag instrumentális zenét kezdtem készíteni. Három ilyen albumot készítettem. És miután elkészültek azt éreztem, hogy váltanom kell. Hogy ez egy körforgás, hogy a zene egy körforgás. Oké, mostanra összeraktam három instrumentális albumot, mit tudok csinálni, ami ettől különbözik? Oké, visszatérek ahhoz, mint ami a kilencvenes években volt. Úgy fogok zenét írni, ahogy a kilencvenes években tettem. Szóval ezért döntöttem úgy, hogy elkészítek egy albumot különböző vendég vokalistákkal és zenészekkel. Hogy elmegyek New York-ba és Los Angeles-be rögzíteni a vokálokat, és aztán visszajöttünk Franciaországba befejezni az albumot.
Miért volt különösen fontos számodra, hogy a vendég előadókkal együtt, egy stúdióban rögzítsétek a felvételeket, mindenféle file küldés nélkül? Az utazások költségei miatt még a Pura Vida Clubot is életre hívtad, ami a közösségi finanszírozás egy sajátos formája.
Azért különösen fontos számomra, mert ez a zenei filozófiám! Internet nélkül kezdtem zenét készíteni és számomra nagyon fontos, hogy megosszam a zene készítés lépéseit a többi zenésszel, a zenekarral, a vendég vokalistával. Ha azt szeretnéd, hogy a zenédnek lelke legyen, az internet bevonásával, az komplikált. Nekem beszélnem kell a szövegekről, szólnom kell a vendég művésznek, hogy: „Ó, megpróbálhatnánk valami ilyesmit? Ismered azt a kórust a kilencvenes, vagy a nyolcvanas évekből? Csinálhatnánk hasonlót!” Szükségem van a közös munkára. Szükségem van rá, hogy egy stúdióban legyünk a vendég énekessel. És számomra rendkívül fontos, hogy amikor hallgatod az albumot, ne érezd úgy, hogy egy válogatáslemezt hallgatsz. A producer albumát: ”A producer bemutatja”, különböző közreműködőkkel. Ezt én nem akarom. Egy eredeti albumot akarok, tudatossággal, szöveggel, lélekkel, komplexitással, legyen autentikus, igazi. Számomra, hogy valami igazán autentikus és igazi legyen, ahhoz együtt kell lennünk a stúdióban, mert az én kultúrám ilyen.
A Mambóval közösen összeállított válogatáslemezek a Beach Diggin’ széria darabjai talán éppen annak köszönhetik sikerüket, hogy tényleg megvalósították az alcímben foglaltakat és „tökéletes aláfestői lettek a vízparti lazításnak”. Miért ezt a tematikát választottátok?
Kezdetben mikor Mambóval - aki lemezgyűjtő és képzőművész is egyben – eldöntöttük, hogy készítünk egy válogatás lemezt ő ezt mondta: „Oké, Guts, te Ibizán élsz, én Los Angelesben mindketten közel a parthoz. Olyan zenét kell válogatnunk, ami jó a léleknek, jó az egészségnek, jól érzed magad tőle.” Erre azt válaszoltam: „Rendben, pontosan ezt kell tennünk.” Olyan zenéket válogattunk, amik talán ismeretlenek, olyanokat, amik korábban még sosem szerepeltek válogatás lemezen. Végig néztük a bakelit gyűjteményemet, Mambo kutatott a saját vinyl kollekciójában, és összeállítottunk egy listát a számokból, aztán elküldtük a kiadónknak a Heavenly Sweetness-nek. Ők tisztázták a számok jogait, és kihoztuk az első lemezt. Az eladások alapján nem volt egy hatalmas siker, de végül is jól fogyott. Ezért azt mondtuk: „Csináljunk egy válogatást minden évben!” Így elkészítettük a másodikat, most dolgozunk a harmadikon és remélem, hogy minden évben meg tudjuk csinálni a következőt.
A Beach Diggin’ lemezeken találunk felvételeket brazil, haiti, dél afrikai előadóktól amerikai és jamaikai társaik mellett. Az a típusú lemezgyűjtő vagy, aki bárhová utazik, a reptérről rögtön egy lemezboltba vezet az útja?
Mostanság nem. Az időm nagy részében otthon dolgozom a stúdiómban, vagy egy stúdióban, Párizsban. Mikor utazom a fellépések miatt, akkor pedig nincs túl sok időm. Korábban ezt tettem. A kilencvenes években rengeteget utaztam, rengeteget kutattam lemezek után. Most más a helyzet, nincs már annyi energiám, mint azelőtt. Most itt az internet. Ismerek különböző bakelit dealereket, egyet Brazíliában, egyet az USA-ban, egyet Tokióban, akiknek az egész világon vannak különböző kapcsolatai. Ajánlatokat tesznek nekem: „Ó, Guts, ezt neked találtam, talán lecsekkolhatnád!” Ismerek egyet Párizsban is természetesen. Hála az internetnek nem kell utaznom. Szeretnék, de mostanság nincs annyi időm és energiám, hogy megtegyem. Rengeteg energia és pénz is persze.
Mint lemezgyűjtőt hogyan éled meg, mikor a saját lemezeid eredeti áruk sokszorosáért cserélnek gazdát? Kétszáz euró alatt nem nagyon találni a korábbi korongjaidból…
Számomra ez jó és egyben rossz érzés is. Rossz, mert a zene mindenkié. Mindenki számára ott kell lennie a vásárlás lehetőségének. Ha az emberek bakeliten szeretnék megvenni a zenét, az nagyszerű, és korrekt áron kell megkapniuk, nem száz vagy kétszáz euróért. Ez szégyen. Sok ember kérdezi tőlem: „Hé, Guts, tudnál újranyomni bakelitet?” Én mindig azt válaszolom, bocs, de már nem vagyok jó kapcsolatban a kiadóval, ahol az első lemezem megjelent, nem tudnék velük megegyezni, ezért lehetetlen. Másfelől jó dolog, mert ha a zenéid bakeliten ennyire drágák, talán azért van, mert jók, mert az emberek szeretik, talán mert minőséget képvisel. Most amikor a zene legnagyobb része ingyenes, talán az én zeném nem az néhány alkalommal, a minősége miatt, és ez egyfajta kellemes érzés. Ugyanakkor én Guts vagyok, nem Miles Davis. Ha megtehetem, hogy száz-kétszáz eurót fizessek egy ritka Miles Davis lemezért, megteszem, de én nem ő vagyok, csak Guts. Így számomra nem túl jó, ha a lemezeim ennyire drágák.
A samplerrel és dobgéppel előadott egyszemélyes produkciók után ezen az európai turnén élő zenekarral állsz színpadra. Miért döntöttél ezúttal a hangszeres megszólalás mellett?
Nagyon jó és érdekes volt, de mivel egyedül voltam néha túl fárasztó, és unalmas, ezért úgy döntöttem, hogy befejezem a fellépéseket kizárólag dobgépekkel. Az új album kapcsán pedig azt mondtam a kiadómnak, hogy nagyon szeretnék egy all-star zenekart összeállítani a kiadó zenészeiből. Mivel a Heavenly Sweetness alapvetően egy jazz kiadó, rengeteg nagyszerű zenészük van. Felkértem a basszusgitárost, a gitárost, a zongoristát, és a trombitást. Létrehoztam ezt a zenekart. Sosem csináltam korábban ilyet, ezért nagyon izgalmas volt ez nekem. Nagyon érdekes volt, hogy a miénk egy élő zenekar, de hip-hop alapokon. Nem olyan egyszerű ez, de megpróbáltuk megcsinálni. Számomra sokkal izgalmasabb a zenekarral játszani, egyedül néha unalmas a színpadon. Ez most, igazán, igazán remek, megkaptam, amit akartam. Az élő zenekar koncepciója tehát új, három zenészünk van illetve egy énekes, aki trombitán is játszik. De jövőre növekszünk, meghívunk újabb zenészeket és egy MC-t. Von Pea csatlakozik hozzánk a brooklyni Tanya Morgan-ből.
Franciaországban nagy hagyománya van az amerikai zenészekkel közös munkának. Az Alliance Ethnikkel már a kilencvenes években olyan New York-i hírességekkel dolgoztatok együtt, mint Prince Paul, Biz Markie vagy a De La Soul. Van olyan francia/amerikai közös felvétel, amit valamiért különösen jelentősnek tartasz?
Az IAM együtt dolgozott többek közt Method Mannel és Redmannel, de ez a kilencvenes évek szempontjából nem igazán volt fontos. A legfontosabb talán Guru és MC Solaar és a Li bien le mal. Számomra biztosan ez a legfontosabb együttműködés amerikai és francia rapperek közt, és a szám is nagyon jó. A saját dalok közül a Commonnal közös (Jam) a kedvencem, a Fat Comeback albumról.
Egy a Hip-Hop After All lemez megjelenése előtt forgatott videóban a következőket mondod: „A hip-hop többet érdemel, mint: nagy mellek, nagy seggek, drogok és erőszak.” Mit gondolsz a műfajról napjainkban? A hip-hop kultúra még egyáltalán?
A hip-hop kultúrának alapvetően a társadalomról kell szólnia. Annak minden velejárójáról. A rossz dolgokat is meg kell jelenítenie, amik a társadalmat érintik. A „pénz propaganda” óriási a hip-hop kultúrában napjainkban. A legtöbb MC igazi kapitalista, a céljuk a pénz. Ez nem a hip-hop esszenciája. Kezdetben a hip-hop sokkal inkább arról szólt, hogy legyünk együtt, érezzük jól magunkat. A zenei loopok érkeztek a lemezjátszókról, csatlakoztak az MCk, partykról és nőkről dumáltak, de mindez mentes volt a drogok és az erőszak népszerűsítésétől. Kezdetben ez egy pozitív mozgalom volt. Jártam New Yorkban a nyolcvanas évek végén és találkoztam a hip-hop kultúrával. Whoa! Olyan volt számomra, mint a megvilágosodás! Csak az örömről szólt, a táncról, hogy valósítsd meg önmagad. „Peace, love and having fun!” De most… nem is vagyok benne biztos, hogy mondhatjuk azt hip-hop, ez rap zene. Fárasztó nézni a videó klipeket, nők, nagy seggek, a férfiak nagy cigikkel, szívják a jointot, mindenhol konyak. Hol van az üzenet? Mi van, ha meg akarod mutatni a rap-zenét a gyerekeknek, és ők látják mindezt a szart? Az üzenet számomra nem túl pozitív és nem igazán jó. Ha tanulmányozod a rapperek szövegeit, szégyen, nem jó hatásúak. Az egész csak a pénzről szól, hogy eladják ezt a zenét. Ismerek egy MC-t, aki nem szív. De a videó klipben, ott jointot teker!
2013-ban készítettél egy remixet a Django elszabadul főcíméből. Western vagy Tarantino rajongó vagy?
Elsősorban a spagetti westernek rajongója vagyok. Olaszként, ez a saját kultúrám is. Nagy gyűjtője vagyok a spagetti western sondtrackeknek. Egy nap arra gondoltam készítek egy remixet a Djangóból, és akkor láttam a tévében, hogy Tarantino készít egy remake-et a filmből. Oké, ha Tarantino készít egy remake-et akkor én készítek egy feldolgozást, és mikor ő megjelentette a filmjét én megjelentettem a remixemet. Csak a szórakozás kedvéért, csak az olasz zeneszerzők és a spagetti westernek iránti szeretetből.
*****
Azzal a furcsa érzéssel érkeztem a hajóra, hogy talán az év meglepetéskoncertjére jövök. Arra a koncertre, amiről majd a felelőtlenül otthon maradt barátoknak elmondhatom: kihagytad=hülye vagy. Adott egy szimpatikus, szakállas francia producer, az őt kísérő profi jazz-zenészek, és a kellemes, minőségi zene, a szolidan kilencven bmp-en lüktető soullal vagy épp brazil dallamokkal átszőtt hip-hop. A helyzet azonban az, hogy az év meglepetés koncertje továbbra is a Coupé (szintén a hajón), Guts produkciója pedig bekerül a kalapba, amin nagy betűkkel ez áll: „LESZ MÉG JOBB IS…EGYSZER.” Lehet, hogy néha unatkozott a dobgépe fölé görnyedve szólóban, az A38-on hatalmas kalapban rohangáló ibizai ütemgyáros, de egy zenekarban már nem találja a helyét. A kommunikáció sokkal jobban menne az énekével és trombita játékával is magasan kiemelkedő Leron Thomas-nak, a vele rögzített Man Funk egyébként is az este egyik csúcspontja (pontosabban két csúcspontja, mert a ráadásban is hallhatjuk még egyszer.) A zenekaron érződik, hogy nem feltétlenül szántak elég időt a próbákra, élőben pedig még kevésbé tesztelték, mindazt, amit kitaláltak. Óriási szükségük van az MC-re, akit Guts beharangozott, Von Pea érkezése jövőre biztosan szintekkel feljebb emeli majd a produkciót. Az And The Living Is Easy azért rendesen megmozgatja a hajót, és nagyon jó hallani a Want It Back-et, az A38 hangrendszerén, de Patrice énekétől megfosztva komoly hiányérzetem van. És ez összességében a koncert egészére elmondható. Azon, hogy ne kattogjon bennem folyamatosan, hogy a kihagyott lehetőségek koncertjén jártam (például egy Alliance Ethnik alapot sem játszanak el), sokat segített a kijáratnál önfeledten dedikáló/beszélgető zenekar látványa, akik ráadásul komoly bakelit pakkal látták el áron alul az este közönségének egy jelentős részét.
