Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A kezdetek óta figyeljük a Sziget Fesztivál világzenei felhozatalát, és nem vagyunk restek kiválasztani legalább tízet, akiket szerintünk nem érdemes kihagyni. Vagy azért, mert először jár erre az adott előadó, és sokat ígér, vagy pedig már kiderült róla, hogy ász a műfajában, sőt, egyáltalán és műfajtól függetlenül színpadi kvalitásaiban. Most is így tettünk, lássunk neki.
Az ukrán DakhaBrakha például két éve koncertezett már ugyanitt, és tessék elhinni, hogy ez a két év piszok hosszú volt nélkülük! A felállás a következő: három csodás hölgy és egy barátságos fickó, mindannyian népviseletben és méteres kucsmában, ülnek szépen a mikrofonok előtt, kezük ügyében dobok, időnként egy harmonika és egy cselló. Mondhatni minimálban zaklatják a hangszereket, persze sokat énekelnek, végül is alig történik valami, a színpad és a nézőtér nagyja mégis felrobban, az óvatlan nézelődő pedig azon kapja magát, hogy ugrál, eksztázisba esik, néha még rikkant is, mert nem bírja a feszültséget. Vagy a gyönyört. Két éve nem tudom megfejteni, mi történt akkor és hogyan. Ez az öt lemezes és a világot keresztül-kasul meghódító banda egy kijevi kortárs színházi társulat farvizén alakult, és a lehető legtermészetesebb módon megtanult mindent a szláv hagyományokból, de ezzel párhuzamosan minden mást is, ami szépen simul „etnokáosz” zenéjükbe. Ez a saját belövés persze nem magyarázza meg, miért van ennyire egyben a dolog, és az sem segítene, ha sorolni kezdenénk, milyen elemekből áll össze a zenéjük, mert a lényeg egyrészt az, hogy ennyire egységes megszólalású és az autentikushoz ilyen természetesen illeszkedő világzenét ritkán hallani, valamint erre a legjobb tanács a régi axióma: ha nem hiszed, járj utána.
Ha balkáni zene kerül szóba, leginkább a rezeseket említjük és a modern megfeleltetésű csinnadrattát, ezért most egy másik minőséget emelünk ki (az egyébként míves felhozatalból), méghozzá a világzene egyik alapbandáját: a román Taraf De Haidouks ugyanis képes volt sokadjára is egy szenzációs lemezt összehozni, nem volt semmi más idén a műfajban, amit ennyiszer meghallgattam volna. Az 1990-es keltezésre már ők maguk is csak haloványan emlékezhetnek, a két belga lemezkiadós srác, akik az egészet kezdeményezték végül is a falu több tucat muzsikusából válogathatott turnéról turnéra. Nagyjából úgy zajlott a szervezés, hogy otthon lekötötték a bulikat, majd egy kisbusszal elmentek Clejaniba (apró falu Bukaresthez közel), végigjárták a kocsmákat és a házakat, ügyelve, hogy minden hangszeres poszt be legyen töltve a hegedűsöktől a cimbalmosokig, lehetőleg mindenből legalább kettő, és indult az aktuális turné. Végül persze kialakult egy kemény zenészi mag (a legfiatalabb 14 éves volt, a legöregebb prímás 70), és pillanatokon belül jött a debütáló nagylemez, rajta a legjobb helyi tánczenével és mellbevágó balladákkal. Tony Gatlif híres Lachto Drom című filmjébe is bekerültek már az elején, a világhír nyomban szárnyára kapta őket, és ami az egészben a legjobb, az a mellbevágó energia, ami azóta se lappadt jottányit sem. Bár az évtizedek alatt a nagy öregek már eltávoztak, és a fenti világot szórakoztatják, valahogy az utánpótlás is pont azt a sűrűséget tudja megszólaltatni, amihez már az elején hozzászoktunk – de nem is kapkodták el, az új lemezhez nyolc év szükségeltetett. Ha valaki kevéssel is beéri, szerezze be az említett debütálást (Musique des Tsiganes de Roumanie), és a legújabbat (Of Lovers Gamblers & Parachute Skirts), végül is ennél többet mástól sem remélhet.
Muszáj még kicsit a balkáni körben maradnunk, a görög Imam Baildi ugyanis a hazai diaszpórán túl errefelé kevéssé bejáratott műfajra alapoz, méghozzá a negyvenes évek rembetikájára, erre a semmi másra nem hasonlítható műfajra, aminek hallatán könnyű kilépni térből és időből. A keserédes dallamokat nem egy az egyben hozza ez a három lemezes banda, alaposan átszűrik elektronikán, zsíros hip hop, vagy dub grúvokkal görgetik, és ha épp arra éreznek késztetést csocsekkel húznak vagy mambóval és szwinggel. A felállás fúvós hangszerekre, buzukira, harmonikára, ütősökre és basszusgitárra épül, és természetesen a modern csapatokhoz hasonlóan hangmintákat is használnak. Úgy folynak át a stílushatárokon, hogy fel sem tűnik mindaddig, míg össze nem zavarodunk, hogy mit is indítottunk el negyedórája. Az öt éve létező banda második, 2011-es albumával megszilárdította helyét a színtéren, és nem is valószínű, hogy elmozdul onnan többé, főleg, hogy tavaly, harmadik nekifutásra (Imam Baildi III) tovább bővítették a repertoárt, így már a szörf gitár se marad ki…
A balkáni ízeket és hangulatokat a klezmer zenekarok tudják még remekül hozzárendelni zenéjükhöz, ebben élen jár a londoni She’ Koyokh is, mi több, nemigen van jobb nála, ha merjük tovább szűkíteni a kört. A She’ Koyokh zenéje ugyanis teljesen ellazít, és sok-sok örömmel ajándékoz meg, de tánchoz is elsőrangú. A 2001-ben alakult zenekar szekere lassan indult be, de aztán annál inkább betalált, a 2007-es debütálás után nem volt megállás, rákövetkező évben ők nyerték a hollandiai Nemzetközi Zsidó Zenei Fesztivált, aztán még Glastonbury is bejátszott, második lemezüket követően a Songlines világzenei magazin a legjobb angol bandának becézte őket. Az angol, amerikai és görög tagok mellé aztán beszállt a török születésű Çiğdem Aslan énekesnő, aki tovább mélyítette a balkáni érzést – neki egyébként remek szólóalbumai is elérhetőek. Tavalyi albumuk (Wild Goats & Unmarried Women) alapján, ami a jeget is felolvasztaná érzelmi telítettségével és lüktető grúvjaival, nem várhatunk mást a koncerttől, csak a hétköznapok maradéktalan feledését.
Ha igazán vérbő latin bandát keresünk, ráadásul az okosabbik fajtából, amiben azonos nívón valósult meg a muzikalitás, a hangszerelési gazdagság, és a dalok is rendesen húznak, akkor a Roy Paci & Aretuska Allstars a megoldás kulcsa. A szicíliai Roy Paci gyerekként zongorával indított, tízéves korától a trombita kezdte izgatni, tizenhárom évesen pedig már a klubéletbe is alámerült, méghozzá gyakori közreműködőként különböző dzsessz zenekarokban. Persze ez nem elégítette ki, ezért bejárta a fél világot, mert mindent meg akart tanulni, amit elengedhetetlennek gondolt a továbblépéshez, később beszállt olyan bandákba, mint a Mau Mau, a Banda Ionica, a ZU, a The Ex, és az ezredforduló környékén Manu Chao Radio Bemba Sound System nevű turnébandájában tette le a mestervizsgát. A 2002-ben alakított Roy Paci & Aretuska hat lemezével beírta magát a latin-ska-rock élmezőnybe, színpadi produkciójával pedig a fesztiválok legkedveltebb vendégei közé tartozik, három éve a Szigeten is tarolt, az újrázás már nagyon érett.
Akusztikus produkció azt hiszem olyat még nem szólt, mint tavaly a Canzoniere Grecanico Salentino, így most itt az alkalom, hogy repetázzunk, aki pedig nem látta, most pótolhat. A dél-olaszországi Salentóból származó banda 1975-ben alakult, a tarantella zenecsaládba tartozó pizzica igazi pörgős tánczene, a hiedelem szerint a taranta pók csípését a hosszú eksztatikus tánc semlegesíti legjobban, és a tapasztaltak szerint hinnünk kell ebben a hagyományban. Az alapító Daniel Durante 2007-ben, fiára, Mauróra hagyományozta a zenekarvezetést, aki fel is frissítette a bandát új zenészekkel, és igen jól tette: lemezeik rögvest a világzene újkori történetének legjobbjai közé kerültek, ám amit ez a banda a színpadon művel, azt egyszerűen nem lehet kibírni csak táncolva és szélesen vigyorogva. A frenetikus tempót néha váratlan lírikus nóták váltják, és az óvatlan hallgató könnyen azon kapja magát, hogy nem csak a háta izzadt át, de az arcán is folynak a könnyek. Ránézésre mindössze annyi történik, hogy a muzsikusok ütik a tamburint, fújják a pikulát és a dudát, pengetik a buzukit, a harmonika is előkerül, szinte nem is érteni, mitől nyílik meg az ég, mitől reng a föld, de ennél jobb nem lesz a környéken, erre én ugyan nem adhatok garanciát, de ez a banda igen.
A csendes muzsikák közül a portugál fado meglepően működik fesztivál körülmények közt is, ezt most az egyik legjobb énekesnővel, Marizával lehet tesztelni. A mozambiki-portugál származású Mariza szülei lisszaboni vendéglője révén a megfelelő környezetben szocializálódva meríthetett ebből a kultúrából, de felcseperedve a dzsessz és bossa nova is nagy hatással volt rá. Egy tévéműsor közreműködőjeként futott be, amit a leghíresebb fado énekesnő, Amália Rodrigues halálának emlékére rendeztek. Első lemeze mindjárt sokszoros példányban kelt el, mint a műfajban megszokottá vált, ráadásul addigra már övé volt „A fado hangja” díj a portugál rádiótól. Soron következő lemezeire egyre komolyabb díjakat gyűjtött be, 2006-os albumát már Grammy díjra is jelölték, 2014-pedig a Womex világzenei szakvásár kínálta meg a Művészeti Díjjal. Mariza lemezről lemezre hangsúlyokat vált, hol a flamenco, vagy a dzsessz a fűszer, hol pedig a gyökerekhez való komolyabb odafordulásé a terep, a lényeg azonban, a mélységek és magasságok bejárása dalról dalra, ami mindannyiszor beszippant őt hallgatva, így nincs mese, ünnep, hogy a fado legjobb énekesnőjét várhatjuk a Szigetre.
Idén is szerencsénk van, hogy nem kell sivatagi blues nélkül szomjan halnunk, ráadásul a nyugaton új felfedezésnek számító, és rögtön a magasságokba röpülő mauritániai Noura Mint Seymali-val számolhatunk, akinek 2014-es Tzenni című albuma rögvest az európai világzenei rádióslisták élén landolt. Noura az egyik legjobb iskolát járhatta ki, szülei ugyanis maguk is zenészek, édesapja a mauritániai himnusz szerzője, édesanyja pedig arrafelé a leghíresebb énekesnő, így már fiatalon a szülei zenekarában vokálozott és szokhatta a színpadi életet a nyugati turnékon is. Saját lábára állva modern rockkal oltotta be ősei zenéjét, a tradicionális pengetősöket (tidinite, ardine) elektromos gitár és nyugati típusú ritmusszekció kerekíti ki, és ha hozzávesszük, hogy új lemezének címe (Tzenni) a mór grio-k forgó táncát jelöli, akkor világossá is válik, hogy a hagyományok és a modernitások összeházasítása révén is a körforgásban és a kultúrák egymásra hatásában találja meg zeneiségének esszenciáját. Jimi Hendrix, James Brown és Burning Spear a legtöbbet említett kedvencei, és valóban úgy szól Noura zenéje, mintha ők tényleg be is szálltak volna a bandájába. Az új lemez elképesztő energiákkal telített, nincs benne semmi puha és visszafogott, a csendesebb pillanatok is feszültségtől vibrálók, Noura énekhangja pedig a folyamatos szikra ehhez a robbanás közeli elegyhez.
Természetesen afro-beat nélkül sem zajlik egy valamirevaló világzenei fesztivál, idén a Szigeten ezt a tisztet a friss hangnak számító Helsinki-Cotonou Ensemble tölti be. Olyannyira új keletű a dolog, hogy a történet mindössze 2012-ig nyúlik vissza, amikor is három lelkes finn zenész Beninbe látogatott, ott hat hét alatt összeismerkedtek helyi muzsikusokkal, ráéreztek a lokális ritmusokra, felvettek egy lemeznyi anyagot, ami a rákövetkező évben meg is jelent Beaucoup de Piment címmel. A szaksajtó nem is téved, amikor ezt állítja: „mintha a Weather Report és Fela Kuti találkozott volna”. Ezt a vonalat vitték tovább aztán, a 2014-es Fire, Sweat & Pastis albumon visszavettek a dzsesszből, ettől az afro-beat jelleg karakteresebb lett, és ezt vehetjük is örömhírnek, ez az erős fúvósszekcióval telepakolt és Noel Saizonouval jellegzetes énekstílusával megfejelt pörgős afro-funk hangulatilag remélhetőleg nem áll meg a színpad szélénél.
A hagyományokat igazán komolyan vevő észak-afrikai, jelesül egyiptomi, és a tradíciókat zsinórmértékként megtartó zenei produkció nem túl gyakori vendég errefelé, most pedig az Egyptian Project képében az egyik legerősebbet üdvözölhetjük. Továbbá ez a zenekar a modern elektronikus tánczenék esszenciáját is képes ízléssel beemelni és a dolgot megfelelően kezelni. A project Jérôme Ettinger francia producer elszántsága nyomán valósult meg, aki felkereste Kairó egyik legjobb arghul (klarinétszerűség) játékosát Mostafa Abdel Azizt, és felkérte zenetanárnak (ő Peter Gabriellel is dolgozott), majd szétnézett a piacon, és vitte projectjébe a legjobbnak ítélt fúvós, ütős és pengetős muzsikusokat, és egy énekessel kiegészülve fel is vették három éve debütálásukat Ya amar címmel. Ezen az albumon, és ahogy hírlik az egyre táguló zeneiséget mutató élő előadásokon egyáltalán nem az olcsó hatásvadászat a cél, ráérős témakibontások, végigvitt felvezetések és elmélyült zenélés a vezérelv, és az elektronika sem terheli túl az összképet, miközben húzós tempókban sincs hiány.
