2015.12.15. 13:06 – Rácz Mihály

Megint mindenki topon – Világzenei dömping 2.

kosbor.jpg

Őszi-téli világzenei lemezkörképünk első részében elégedettségünknek adtunk hangot, mi több, kifejezetten szétáradt bennünk a valódi öröm. Most egy újabb lemezadagot áthallgatva kijelenthetjük: lám, nemhogy nem vagyunk elmaradva világzenében a nemzetközi mértéktől, de be kellene végre látnia az ilyesmire szakosodott ítészeknek, pillanatra sem lenne szabad levenniük ujjaikat a magyar színtér ütőeréről. Vannak erre utaló jelek persze, az előbb említett első körben tárgyalt előadók jó része már kezd bekerülni a nemzetközi vérkeringésbe. Ezzel a magas minőséggel most sem maradunk adósok, és már előre szólok, kihagyás és megkerülés esetén lemaradás az osztályrész. Csodás, sőt varázsos albumok terítéken.

A Kosbor már nem Trió, legutóbbi áradozásunkkor még az volt, Nemes János fúvós és Tamás Benedek pengetős-énekes mellől Gyulai Csaba ütőhangszeres mostanában távozhatott, a lemezen mindenesetre Clemente Gábor közreműködik ütősökön. A Kosbor együttes az úgynevezett régizene felől érkezett, de ezt a skatulyát már rég maga mögött hagyta. Modern trubadúrként széles skálán mozog, a világzenét word music-ként, azaz szózeneként értelmezi, de nem szabad megijedni, nem úgy van, hogy mindent alárendelne a szövegnek, legyenek bár a verselés nagyjai a beidézett és feldolgozott költők - mint korábban Pilinszky és Varró Dániel, most pedig Tandori Dezső -, a zene éppily fontos és hangsúlyos. Minden pillanatban egymásba fonódik és összesimul szó, rigmus és hangszeres dínom-dánom, külön-külön elgondolni felesleges is volna. Az előző lemez a játékosság gyermekien kívánt bűvkörében csillogott, most pedig Oké, madárzsoké (Gryllus, 2015) címen sem távolodunk olyan messzire ettől. Persze jó a választás, Tandori nyelvi leleményei átívelnek korokon, legyenek azok akár történetiek (makro), vagy emberi (mikro) léptékűek. Bár sokféle hangszer szólal meg itt, a hangszerelés kifinomult, nincs semmi túlhangsúlyozva, a legjobb zenei témák és ötletek sincsenek elkoptatva, mindig akusztikus kamarazenei körben maradunk, miközben a folktól a dubig és a kíséret nélküli dalolásig beutazzuk a világ négy sarkát. A Kosbornak igazi trubadúrként kellene járnia a vidéket, vinni a legeldugottabb szegletbe is a dalt, nem is lenne szabad mással foglalkozniuk, hogy ez nemigen van így, mindennél jobban jelzi: az emberiség utat tévesztett. Kedvenc róla: Búcsúdal, és Az iskola vége. 

Mielőtt tovább megyünk, álljunk meg picit, és felejtsük el a sztereotip fogalmakat, amelyek a klasszikus költők megzenésítéséről hallva beugranak. Persze ki ne ismerné a Kalákát, Sebő Ferencet és a Makámot, akinek bármi popon túli vonzalma van, sőt a Kaláka mondhatni nemzeti intézmény, és nem csak a jól ismert rajzfilmsorozat kapcsán. Mégis azt mondom, a három nagy bölény kapcsán most érdemes felülvizsgálni mindent, amit róluk tudunk, és hagytunk becsontosodni, és merüljünk meg bátran a felkínált varázslatokban. Sebő 68 (Gryllus 2015) című lemezének füzetében elsősorban a kezdetekre hivatkozik, egyáltalán a 68-as világváltoztató történésekre, majd az ő és Halmos Béla ifjúkori szembesülésére, mennyire nem ismerték más népek fiaihoz képest saját folklórjukat, aztán ebből elindult valami, ami a táncház mozgalomban öltött formát. Minderre rímel, hogy Sebő idén 68 éves. Az együttesnek újabban két énekes-muzsikus hölgy, Soós Réka és Tímár Sára is tagja, annyira, hogy az ötödik dalig kell várni, míg Sebő Ferenc egyáltalán énekelni kezd. Ez egyrészt meglepő, másrészt viszont a lányok új világokra nyitnak ajtót. Bár többek közt Csokonai, Nagy László, Radnóti, Weöres, Varró Dániel versei kínálják a szövegeket, sőt, pár korábbi lemezekről ismert dal (például a Valse Triste) is előkerül az újak mellett, az összkép nem ettől kerekedik ki, és nem is ettől lesz az utóbbi idők egyik legeslegjobbja. A Sebő zeneiség lényegét az a lelkiség adja, amit megfogalmazni nehéz, mert mit mond az el önmagában, hogy népzenés, balkános, akusztikus, egy pillanatra sem túlhangszerelt muzsikát hallunk, valamiféle időtlen trubadúrzenét? Mégis nagyjából erről van szó, miközben a lemez felénél már olyan szinten vagyok beszippantva ebbe az elképesztően sűrű atmoszférájú eget-földet megéneklő, semmi máshoz nem hasonlítható folkzenébe, hogy elképzelésem sincs, miként leszek képes ezentúl bármi egyéb, üresen fecsegő (pop)zenét meghallgatni? Már attól megijedtem, amikor a végére értem, mert az rendben van, hogy újraindíthatom, de olyan szintű életvezetési és felszabadító erőt adott a lemez felépítésében is, amiből egyáltalán nem esett jól kikászálódni. És az idő tényleg máshogy működik hallgatása közben, valamiféle belső minőségbe burkol, közben a szokásos zenehallgatási reflexek kikapcsolódnak. Rég éreztem magam ilyen természetes közegben. Nyilván külön-külön is működnek a dalok, és mindjárt mondok is róla egy-két kedvencet, de itt és most felejtsük el a mai trendeket, és ha jót akarunk magunknak, az egész albumot vegyük meg, örök darab lesz belőle. Pluszpoénként és kikacsintásként a környező modern világra egy Prieger Zsolt remix zárja az albumot. Kedvenc róla: Bájoló, és Lydiához. 

Legutóbb, azaz két éve is együtt jelent meg a Gryllus kiadónál a két nagy trubadúr zenekar, a Kaláka és a Sebő együttes egy-egy válogatása, most a Sebő 68 mellett a Kaláka is kijött egy már ránézésre is vonzó albummal: Ünnepi szonettkoszorú, József Attila tiszteletére címmel. Az idei Költészet Napjára készített műsor adta az apropót, akkor ismerte meg a Kaláka is az Ünnepi szonettkoszorú című művet, és kikerekedett belőle egy megnyerő összefogás. József Attila Hazám című költeményének 7. szonettjét dolgozták fel kortárs költők, többek közt Dobai Péter, Lackfi János, Tóth Krisztina, Térey János, Szálinger Balázs, Rózsássy Barbara, Zalán Tibor és Erdős Virág. Az album szövege technikailag úgy készült, hogy sorban haladva az eredeti vers két-két sora keretként jelenik meg minden költő versében, valamint a záró sort a következő költő mindig kezdőként indította. Így nem csak egy érdekes játékba kerülünk, hanem a haza és hazaszeretet, egyáltalán a magyarságtudat aktuális és igen kényes kérdésköre is alaposan körül lett járva, kitágítva a témát mind a politika, mind pedig a költészet szintjén. Már csak azért is fontos album született, mert nem lett a téma sem túllihegve, sem pedig elkenve, és a leglényegesebb gondolatok sokszorosan aláhúzódnak. Hogy ez így sikerülhetett, abban természetesen oroszlánrésze van az örökbecsű Kalákának: „Igyekeztünk a költői forma zenei megfogalmazását is megtalálni, ezért született a mesterszonettre egyszerű, két hangból álló „dallam”, amelyből minden egyes dal kiindulhat, és oda visszatalálhat, természetesen más hangnemben, más ritmusban, ahogy azt az adott vers kívánja.” Persze ne tévedjünk meg, az egyszerű, két hangból álló dallamból olyat hoztak össze, amibe úgy nagyjából minden belefér, amit a költőiségtől, a költői muzsikától várhatunk. Egészen elképesztő és magával ragadó a Kaláka biztos dalkezelése és hangulati töltése, olyan természetes oldottság és bölcsesség árad belőle, amit csak ők tudnak, bárki, illetve bármi mástól hiába is keresnénk. Márpedig keresni érdemes, de nem kell tovább, itt van. Kedvenc róla: Csavart elme, és Láncom, nekem ezt nem.

Idén nyáron már szóba került a Makám két újdonság okán, akkor a 30 éves pályafutást feltérképező jubileumi válogatás, és a Makám vezetőjének, Krulik Zoltánnak a Petri versmegzenésítő szólólemeze volt fókuszban. Most viszont megjelent egy valóban új album Holdfényt vetettem (Z Paraván 2015) címmel, amiben annyi a turpisság, hogy egy közel négy éve felvett, és géphiba miatt eltűntnek hitt felvétel előkerüléséről van szó. Az a Makám már ez a Makám volt, mert bár a zenekar több évtizedes pályafutása alatt sok tagcserét ért meg, most sok éve stabil a felállás (Korzenszky Klára énekesnőt külön kiemelném!), és ahogy Krulik Zoltántól megtudtuk, kifejezetten oldott és boldogító az együttzenélés. Nos, ha valami, ez igazán kiviláglik az új lemezről, ami tényleg új is, a megkerült felvételeken több hónapig dolgoztak, hogy azt tükrözzék, ahogyan most képesek megszólalni. Itt rögvest le is kell, hogy lőjem a poént, a Makám legjobb lemezéről van szó. Csak így egyszerűen. Hogy egy dalnok-költő barátomat idézzem, akinek a napokban mutattam meg: „senki sem tud náluk simogatóbb zenét csinálni.” Persze ne gondoljunk valami simulékony középutas frázispuffogtatásra, mi sem áll távolabb a Makámtól, dráma van itt és a szférák bejárása. Alámerülés éppúgy, mint egekig szólás. Az emelkedettség kifejezetten zsigerig hatoló, a megszólalás buborékfinomságúra hangolt, az énekdallamok pedig olyan gyönyörűek, hogy nem is nagyon lehet megúszni szívfacsarodás nélkül. Húszadik meghallgatásra sem. Olyan nézőpontból is érdekes a történet, hogy újabban Krulik Zoltán, aki életének nagy részében főleg saját verseit zenésítette meg zenekarával, az utóbbi években ifjúkorát meghatározó és belül régóta hordozott költőhőseinek talált megjelenési formákat. Petrihez egyébként is személyes kapcsolat fűzte, így természetes, ha végül is albummá érett az alapélmény. Ennek a vonulatnak egyébként is megágyazott már a klasszikus Makám hangzástól elemelt, három évvel ezelőtti, urbánus rock-közeli Robinzon Kruzo album, és a szintén akkoriban készült és most végre megjelenhetett Holdfényt vetettem, ami pedig végig Weöres Sándor versekre íródott, mégpedig a Medúza kötet Rongyszőnyeg ciklusából válogatva. Teljes is lett a kör, még úgy is, hogy készülhet persze később más költők verseire anyag, de már egyértelmű, mert bőven van összehasonlítás: Krulik Zoltán költői vénája ugyanabból a forrásból táplálkozik, mint hőseié, a Makám kohójában legalábbis ugyanazon minőségűre izzik fel. Kedvenc róla: Nyitva és zárva, és Nől a dér.

Végül muszáj beidézni egy friss hangot is a nagy öregek mellett, az ő nyomvonalaikon halad a csongrádi MásKép zenekar, akinek most jött ki debütálása ÚjLenyomat (Fonó 2015) címmel. A bookletes bevezetőben épp Sebő Ferenc és a Gryllus testvérek munkássága van kiemelve sorkövetőként, mint a versmegzenésítés 40 éves élő hagyománya. A MásKép debütálása ígéretes, és olyat ígér, amit majd nem lesz kis munka betartani, mert elsőre meg is húztak egy látványos minőségi horizontot. Nyilván van mire támaszkodni, és ha nem is akarnak epigonok lenni (ezt a CD borító hátoldalán nagyon kedvesen maga Gryllus Dániel [Kaláka] is cáfolja), az említett gazdag műfaji hagyományokból bármikor és bátran lehet meríteni: elsősorban is hozzáállást, azaz óriási alázatot a beidézett költészet és zenei kútfők irányába. És persze a remélt hallgatók felé is, egyrészt mert anélkül nem is érdemes belevágni, ráadásul ettől válik kétirányúvá a dolog, és ez minden produkció egyik fő energiaforrása. Ezek az alapok itt hallhatóan megvannak, szépen felsorakozott teljes hangszerparkkal és elánnal a MásKép zenekar, világzenéjük balkáni, ír, afro, közel-keleti, és folk gitárzenei elemekkel bőven telepakolva lüktet, néhol kifejezetten dzsesszesen, ráadásul kreatívan meghangszerelve. Jól kirajzolódtak tehát a kontúrok és mindaz, ami megtölti ezt tartalommal. A tíz dalból hat József Attila, négy pedig Weöres Sándor versekre íródott. A produkció persze majd tovább csiszolódik és érik, ha ők is hosszú életre rendezkednek be, mint példaképeik, és a tényleg remekül sikerült debütálást várhatóan kisebb-nagyobb csodák követik majd. Most pedig még tegyük hozzá a végére érve, hogy a zenekar többek közt Pigler-Bagi Hajnalka énekesnő (és hegedűs) révén indít rögtön nyerő pozícióból, az ő fanyar-bársonyos hangja és természetes énekstílusa ritka vonzó kombináció. Kedvenc róla: Az éjszaka csodái, és Ringató. 


folk világzene ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.