2016.02.14. 14:00 – Nihil_AK

Időről időre aktuálissá válnak ezek az érzések - F.O. System-interjú Mátyás Attilával

+ egy demós dal újrafelvételének premiere

fo_2016_fenyes_gabor.jpg

Idén ünnepli harmincadik születésnapját az F.O. System. A legendás dark rock zenekar 2006 óta pár évente színpadra áll egy-egy múltidéző koncert erejéig, legközelebb éppen február 20-án, jövő szombaton a Barba Negrában. Az esemény kitűnő alkalom arra, hogy Mátyás Attila frontemberrel felelevenítsük a zenekar történetét. A hajtás után indul az időutazás a nyolcvanas évekbe: műsoros kazetta, Fekete Lyuk, élőben felvett demó és ezekhez hasonló érdekességek kerülnek szóba most következő nagyinterjúnkban, amelyben egy különleges dalpremier is vár az olvasókra.

Harmincadik jubileumotokra készültök jövő szombaton. Közhelyes kérdés, de hogyan kezdődött az F.O. System története?

1986-ban alakultunk, így jön ki a harminc év. Az első években inkább post-punkos, kísérletezős dolgokban gondolkodtunk, akkoriban benne volt még a csapatban Szasza is (Szendrey Zsolt, későbbi Sex Action-énekes) és Fuck Off System néven játszottunk. Jó fél évvel később alakult ki az a klasszikus felállás, amivel később a zenekar ismertté vált. Trióban kezdtük, ahol én énekeltem-gitároztam Miklós Peti dobolt és Jerabek Csaba basszusgitározott. Ez volt az első komolyabb csapat, ahol én álltam a mikrofon mögött, előtte voltak már gimnáziumi zenekarok, de azért az egy más szint volt. Elkezdtük tehát keresni a stílust, ami illett a zenekarhoz és ahhoz amiről énekelni szeretnék. Akkoriban indult el külföldön is a dark vonal, ami nagyon bejött nekünk. Szóval megvolt az irány.

Ha jól tudom, Szaszával együtt Delhusa Gjon zenekarában is játszottatok.

Igen, ez így volt, de ott csak gitároztam, Szasza meg dobolt. Persze elég éles váltás volt utána az F.O.,  és Delhusának amúgy nagyon sokat köszönhetünk, végül is ő vitt bele minket az úgymond profi zenélésbe. Akkor láttuk meg, szerintem Szasza is, meg én is, hogy mennyire jó dolog ez a zenészlét, és hogy lehet ezt más szinten is csinálni, mint a korábbi amatőr zenekarainkban. 

Abban az időben nem nagyon volt itthon hasonló dark zenekar. Milyen hatásokra alakult ki ez az irány nálatok?

Nyilván megvoltak a saját inspirációink, de persze a magyar zenekarok többsége, bevallva, vagy be nem vallva, külföldi hatásokra kezd el alkotni. Én soha nem is akartam feltalálni a spanyolviaszt, egyik zenekarom sem erről szólt. Szerintem az a lényeg, hogy ne egy az egyben vedd át valamelyik általad kedvelt csapat világát, hanem sok elemből táplálkozva alkosd meg a magadét. A dobosunk, Miklós Peti az F.O. indulásakor nagyon képben volt az akkori zenéket illetően. Talán közhely, a nyolcvanas években, a rendszerváltás előtt nem volt internet, nem lehetett csak úgy hozzájutni a különböző zenékhez. Peti külföldről, és a lemezboltokon keresztül nagy nehezen megszerzett jó pár anyagot, ő hozta nekünk ezeket az underground dolgokat. Akkoriban csengett le az általam is nagyon kedvelt Duran Duran nevével fémjelzett new wave hullám, és nyilván a Depeche Mode-ot ismertük, de amikor megmutatta nekünk az olyan dark és indie zenéket, mint a Sisters Of Mercy, a Mission vagy a New Model Army, azok olyan hatással voltak ránk, ami egy teljesen új korszakot nyitott nálunk zeneileg. Ez szerencsés együttállás is volt olyan tekintetben, hogy én lettem a frontember, mivel ezekkel teljesen tudtam azonosulni. Márpedig ha valaki zenél, a legfontosabb, hogy a szívét-lelkét bele tudja adni a dalaiba, különben nem ér az egész semmit. Valószínűleg az F.O. azért is lett sikeres, mert képesek voltunk erre.

Mondtad a Depeche Mode-ot, akik szintén akkortájt lettek igazán népszerűek itthon. Emlékszem, hogy a mi környékünkön annak idején csapatostól járkáltak a bakancsos, bőrkabátos „depesesek”, akik elől gyerekként folyamatosan bujkáltunk. Lehetett valami a rendszerváltás előtti közhangulatban, amire ezek a zenekarok reagáltak, amivel az akkori fiatalok tudtak azonosulni?

Biztosan. Pár év késéssel azért hozzánk is elértek ezek az irányzatok. A nyolcvanas évek közepén mi is jártunk már Nyugat-Németországban, Nyugat-Berlinben, még ha csak háromévenként kaptunk is útlevelet. De benne volt ez a levegőben itthon is. Aztán a Fekete Lyuk indulása adott egy nagy lökést ennek a folyamatnak, hiszen gyorsan egyfajta gyűjtőhelye lett ezeknek az underground stílusoknak. A Depeche Mode is nagyon népszerű volt akkor, de azért abban az időben ők még jóval elektronikusabb zenét csináltak. Őket később, a Violator album idején szerettem meg, amikor már gitármotívumok is megjelentek a zenében. De nyugaton addigra már teljesen begyűrűzött ez az egész hangulat, és ez aztán beszivárgott Magyarországra is.  Persze aki most fiatal, az nem is feltétlenül érti, amikor azt mondom, hogy abban az időben nem könnyen voltak elérhetők az ilyen zenék, meg úgy általában nem csinálhattál azt, amit akartál. A Fekete Lyuk a szó szoros és átvitt értelmében is underground hely volt, itt otthonra talált egy csomó olyan művészeti stílus képviselője, amelyet a rendszer akkor nem tartott kívánatosnak.

fo_03.jpg

Ilyen klasszikus, kicsit mozgalmi jellegű underground helyek ma már nem nagyon léteznek. A nyolcvanas évek végén milyen volt lemenni a Fekete Lyukba?

Ezt igazából csak azok tapasztalhatták meg, akik most a negyven feletti generációba tartoznak. A Lyuk igazából egy művelődési ház légópince rendszere volt, ebben nem volt semmi különleges, ma is vannak ilyen klubok a belvárosban. De abban az időben nekünk ez felüdülés volt. Lementünk, feketék voltak a falak, amelyek tele voltak festve, az embernek tényleg olyan érzése volt, mintha a pokol bugyraiba szállna alá. A falakon amúgy nem grafittik voltak, hanem underground festők képei. Sötétség, sejtelmes, nyomasztó hangulat volt ott, alig világító kék és piros fényekkel. Mintha egy LSD-utazásról szóló filmjelenetbe csöppentél volna, egyből beszippantott a hangulat. Ez egy külön szubkultúra volt akkoriban, akár egy nagy család, vagy egy kis falu, szinte mindenki ismert mindenkit, pláne, akik hasonló zenéket szerettek. Ha AMD- vagy Auróra-koncert volt, akkor a punkok jöttek le, ha olyanok, mint a VHK, Kispál, a Pál Utcai Fiúk, a Balaton, az Európa Kiadó, vagy Wahorn Andrásék valamelyik zenekara, akkor az alternatív arcok. Meg persze ott voltunk mi is az F.O.-val, vagy mondhatnám a Kézi Chopint, ahonnan később Miksa érkezett a Sex Actionbe. Iszonyatosan sokrétű volt az akkori underground, de szinte mindenki ismerte a másikat, főleg a zenekarok. Mi például jóban voltunk az AMD-vel, holott totálisan más stílusú zenét játszottak, és ez a közönségről is elmondható, hiszen sosem volt igazán komoly konfliktus, kivéve, amikor néha a skinheadek megjelentek. De alapjában véve olyan volt az egész, akár egy demilitarizált övezet a különböző frontvonalak között: egy iszonyú összetartó közösség, egy hangulat, amit mostanában nem biztos, hogy érezni bárhol is.

Összetartozás?

Igen, ez a legjobb szó rá, hogy tartoztunk valahová. A másik meg az, hogy nem volt annyi hely, annyi zenekar és információ. Akkor ez a hely volt, nem még ötven másik, ahol szétszóródtak az emberek, meg egy pár zenekar, akik körül az egész dolog összpontosult. Ez volt talán az egyik nagy előnyünk a mostani zenekarokkal szemben. Nem osztotta meg a figyelmet annyi csapat. Aki elköteleződött mellettünk, az úgy érzem, a mai napig itt van velünk, és ez a Sex Actionre is igaz, hiszen az a történet is innen indult.

A mostani olvasók nem feltétlenül jártak F.O. System-koncerten az aktív korszakotokban. Hogy kell elképzelni egy akkori koncerteteket, az akkori közeget?

Majdnem öt évig működött a zenekar. 1991-ben csináltuk meg az utolsó turnénkat, akkor már a Zana Zoli dobolt, és ezzel párhuzamosan tette meg az első lépéseit a Sex Action is. Ma már furcsa lehet, de akkor eleve nem voltak nyáron fesztiválok. Tavasszal, ősszel mentünk turnézni, vidéken jellemzően nem klubok voltak még, hanem művelődési házak. A rockklubnak nevezett dolgokat sem úgy kell elképzelni, ahogy mostanában szokás. Általában átadtak egy-egy helyiséget ilyen célokra a közösségi házból, mi főleg ilyen helyeken játszottunk. A koncert persze ugyanúgy zajlott, mint most is. A közönség ugyanúgy a rajongókból állt, ők jöttek, és énekelték a dalokat. Viszont megint csak nem szabad elfelejteni, hogy nem volt internet, tehát el kellett, hogy jusson hozzájuk, nemhogy a CD, hanem a kazetta. Tehát ebben az időben még nem is CD-kről beszélünk. A közönség persze ugyanúgy szerette, de gyakran agyonkoptatott kazettákon, sokadik másolatokban jutottak el a dalaink az ország egyik végéből a másikba.

Egy demótok és egy lemezetek jelent meg annak idején.

Igen, először ’88-ban jött a Day of the Gloom című demó. A lemez 2013-ban kiadott, újrakevert verziójában az lett a bónusz CD, mert nagyon sok régi rajongónk, aki a kezdetektől velünk volt, még emlékezett erre a demóra, amin egyébként kettő kivételével szinte ugyanazok a dalok szerepelnek, mint a lemezen. Viszont ezt még nagyon autentikusan, a legegyszerűbb módszerekkel vettük fel. Tehát majdnem teljesen élőben. Hullámzik a tempó a dalokban, lassulunk, gyorsulunk, ahogy az élő koncerteken is előfordul, hogy a refrénnél például kicsit belendül a dal. Tehát egy kicsit életízűbb, mint a későbbi stúdióváltozatok. Amikor 1989-ben vettük fel újra a lemezanyagot, ott metronómra játszottunk, belecsempésztünk modernebb hangzásokat is, és aztán az lett az ismertebb. Jellemzően, akik azt ismerték meg, azok azt szeretik jobban, akik viszont a demót hallották először, azok azt, mondván, az kevésbé steril. De hát ez benne van, az ember egy idő után megszokja a hangzást. Múltkor, amikor épp raktuk össze a programot, visszahallgattam a demót, mivel a koncerten most lesz két olyan dal, ami csak a demón szerepel. Ezeket a kezdeti időszak óta nem is játszottunk, és fogtam is a fejem néha, hogy apám, hogy szól ez?! De aztán arra jutottunk, hogy aki szerette, az így szerette, és egy idő után elvonatkoztatsz attól, hogyan is kellene szólnia egy felvételnek mai körülmények között. Ez akkor így volt jó, és aki hallgatja, annak azzal az érzésvilággal, azzal a harminc évvel ezelőtti korszakkal kapcsolódik össze, amikor az anyag született. De a mostani koncerteken azért azt senki ne várja tőlünk, hogy így szólaltassuk meg ezeket a dalokat, hiszen már bőven a 2010-es évek vannak, és ami akkor jól szólt, az ma sokszor már inkább korszerűtlen.

fo_04.jpg

Nem is akartátok soha újra felvenni ezeket? Végül is itt a stúdiód, lenne rá lehetőség.

Mi is gondolkodtunk, hogy újra felvennénk egy-két számot a harmincéves bulira. Hallgattam most más zenekarokat is, akik megcsinálták ugyanezt, és én is azt tapasztaltam, hogy hiába az új hangzás, mégis a régi verzió tetszik, mert az volt annak a korszaknak a lenyomata. Szóval nem biztos, hogy érdemes ezt bolygatni, de azért néha elsülhet jól is egy ilyen kísérlet. Ez igazán akkor lenne érdekes, ha a zenekart szeretnénk külföldre eljuttatni. Persze mondom, a koncert az más, ott a mostani korszerűbb hangzás nagyon fontos. Főleg, hogy annyi külföldi csapat jön el hozzánk és a közönségnek van viszonyítási alapja.

Voltak ilyen külföldi terveitek?

A 444-en megjelent egy cikk, ahol olvastam, hogy egy neves amerikai zenei portál, a Dangerous Minds például most fedezte fel magának a zenekart. A cikk írója Google Translate segítségével fordította le a szövegeinket, és komolyan mondom, a Cure-hoz, a Sisters of Mercyhez és a Bauhaushoz hasonlított minket. Az írta, hogy nem is gondolta volna, hogy Magyarországon, a vasfüggöny mögött ilyen zenék születtek, amelyek adott esetben akár világszínvonalúak voltak. Annak idején azért játszottunk néhányszor az akkori Nyugat-Berlinben és az NSZK-ban, de azért nem reménykedhettünk európai szintű sikerben. Az volt a kuriózum, hogy ilyen jellegű zene született magyar nyelven, amely felvette a versenyt a külföldi produkciókkal, és megállta volna a helyét bármilyen nyugati koncertteremben vagy fesztiválon.

Nincs is benned hiányérzet emiatt?

Az biztos, hogy ha kicsit nyugatabbra születek, születünk, akkor most nem kellene aggódni néha a sárga csekkek miatt. Ha arányaiban olyan sikert aratott volna bármelyik zenekarom világszinten, mint itt Magyarországon, a mai napig vígan élnék belőle, ahogy mondjuk Slash is. Ez kis nyelvterület, kis piac. Ettől függetlenül sosem jutott eszembe, hogy máshol szeretnék élni. A másik, hogy az F.O. System dalait sohasem játszotta egy nagyobb rádió sem, és a mai napig sem akarják játszani. Egyszerűen nem nyitottak erre a zenei világra, és ugyanez a helyzet a Sex Action esetében is.

Mondjuk az utóbbi valahol érthető, nem?

Hát, igen. Pedig arra mindig ügyeltem - legalábbis, amíg én írtam a szövegek nagy részét - hogy semmilyen káromkodás ne kerüljön bele, mindenhol csak szóképek vannak. Vannak olyan dalok, mint például a Nem használ a szó, ami kifejezetten rádióbarátnak is nevezhető, de megmondták, hogy a Sex Action névvel, akármilyen dalt írunk, nem kerülhetünk rotációba, és nyilván a Fuck Off Systemet sem mondhatják be adásban, pedig már a zenekar korai korszakában F.O. Systemre váltottunk. De igazából ez nem számít. A lényeg, hogy annak idején szájhagyomány útján terjedtek a hírek és a dalok. Volt, aki nem is tudta, hogy azt a számot, amit egy másolt kazettán hallgatott oda-vissza, valójában ki játssza, aztán egyszer egy koncerten szembesült vele, hogy mi vagyunk azok.

Magyarán volt mítosza a zenekaroknak, mostanában ez meg nem annyira jellemző.

A mítoszt ma már szinte azonnal leleplezi akár egy telefonnal készített felvétel is. Mi legendássá váltunk akár a helyszíni koncertélmény, vagy egy diktafonos koncertfelvétel alapján, amiből mondjuk a felét nem is lehetett kihallani. Pedig hát visszatekintve néha csapkodtunk, mint hal a szatyorban, ahogy mondani szokás. Akkoriban nem voltunk azért képzett zenészek, de igazából teljesen lényegtelen volt, hogy mi ott hárman, vagy később, amikor billentyűsünk is lett, négyen, mennyire játszottunk pontosan. Jó, igyekeztünk azért általában józanul színpadra lépni, de persze az sem mindig sikerült. Ott álltunk feketében, szólt, ahogy szólt, de mégis volt egy olyan erős hangulata, kisugárzása, amitől aztán kultikus zenekar lettünk.

fo_01_1.jpg

Jól érzem, hogy ezt azóta is igyekeztek megtartani? Gondolok itt arra, hogy úgy háromévente egy koncertetek van jó esetben. 

Amikor 2006-ban szóba került az első újjáalakuló koncert, azt mondtam, hogy csak abban az esetben vagyok hajlandó megcsinálni, ha rákészülünk, és nagyon odatesszük magunkat. Az a koncert nagyon jól sikerült, nem romboltuk le a saját nimbuszunkat. Egyetlen hibát követtem el, amit Csaba (és a közönség egy része) azóta sem bocsátott meg nekem, hogy lelkesen, tele szájjal mosolyogva konferáltam végig. Utána mondták, hogy Matyi bazdmeg! Annak idején nem volt szöveg, hanem felmentetek, hogy helló, aztán lejöttetek, hogy szevasztok. Ez igaz, de amikor annyi év után ott álltunk a telt ház előtt, magával ragadott a közönség. Előtte kabalából ki sem mentem. Elkezdődött a koncert, a szemembe világítottak a lámpák, elindult a zene, elkezdtem énekelni, és amikor körbepásztázott a reflektor, akkor láttam meg, hogy egy teljes teremnyi tömeg ordítja velem a szövegeket. Ezt az eufórikus állapotot akkor már nagyon rég nem tapasztaltuk meg. Szóval elragadott a hév, sajnálom. Egyébként a koncert után, többen mondták, hogy így érdemes volt visszatérni.

Annak idején amúgy miért oszlottatok fel?

Három év után mi pont a csúcson hagytuk abba, amikor elkezdett már híresebb lenni a zenekar. Az ország egyik legnépszerűbb underground zenekarából épp kezdtünk volna átlépni az úgymond mainstreambe. Mi azt mondtuk, hogy ez a zenekar nem erről szól. Szóval ekkor döntöttünk a befejezés mellett. Persze az is benne volt, hogy időközben megalakult a Sex Action is. A rendszerváltással lehullott egy csomó korábbi fal, és ezzel párhuzamosan ez az egész alternatív vonal kicsit elfogadottabbá vált. Persze korábban, amikor megjelent az Európa Kiadó első lemeze, rájuk is mondtuk, hogy na, eladták magukat, hiszen államilag támogatott lemezkiadóval szerződtek.

Nem akarom ezt a régen minden jobb volt szöveget nyomni, de ezen ma már senki nem akadna fenn. 

Akkoriban nagyon szigorú íratlan szabályok szerint működött az underground. Elképzelhetetlen volt például, hogy még egy zenekara legyen valakinek. Nem úgy, mint ma, amikor szinte mindenki több helyen, akár két-három projektben is játszik. Aztán a rendszerváltáskor jött a nagy szabadság, és egy csomó underground zenekar légüres térbe került, hiszen nem volt mi ellen lázadni. Egyébként az induló Sex Action azért tudott akkorát ütni, mert erre a jóval szabadabb és szabadosabb korszellemre reagált. Tehát, amikorra eljutottunk ide, mondtam Csabának, hogy én az F.O. Systemben kiírtam minden gondolatomat, érzésemet, amit szerettem volna, elértünk a mit lehetett, itt lenne érdemes lezárni. És ebben egyet is értettünk.

Szerinted miért tudott veletek azonosulni a közönség?

Mi nem politizáltunk. Inkább amolyan lélekrajzot, lelki dolgokat, érzéseket, hangulatokat próbáltam beletenni a szövegekbe. Ezért nem lett elavult a rendszerváltás után sem, és tudott megmaradni a mai napig, mert nem próbált valami ellen direkt módon lázadni. Azt a reménytelenséget, szabadulni vágyást, kiúttalanságot fogalmazta meg, amiben akkor éltünk. És érdekes módon időről időre újra aktuálissá válnak ezek az érzések. Az emberek valamiért bele tudnak helyezkedni abba a hangulatba, amit a zene és szöveg adott, bár erről őket kéne inkább megkérdezni, hiszen mindenki mást hall bele a dalokba. Amikor F.O.-zom, kell legalább egy hónap ráhangolódás, most nem is csinálok addig már más koncertet. Már beszéltünk erről, hogy ahogy egy jó színész, a színpadon én is belebújok újra az akkori énem bőrébe. Persze ezt is a lelkem mélyéről veszem elő, hiszen az is én vagyok, de most már nem az az életem, csak arra az időszakra, arra a koncertre. Ahogy vége az F.O.-nak, ezt leteszem, hiszen tovább kell élnem, dolgoznom a mindennapokban. Abban az időben ez volt az életünk, de azok más idők voltak, és a korral egy csomó más dolog is rárakódik az emberre.

Nem is akartok gyakrabban színpadra állni?

Eddig úgy volt, hogy körülbelül háromévente játszottunk. Igazság szerint jó lenne picit sűrűbben, mondjuk évente fellépni, mert ilyenkor nagyon nagy feladat újra összegyakorolni a dalokat és belehelyezni magad az egészbe. Például felidézni nekem, vagy akár a Zolinak, rengeteg más feladat, zenekar mellett, hogy ez vagy az a szám hogy is volt pontosan. Ennyi év után én sem emlékszem minden sorra, bár remélem, azért koncerten fogok! Szóval lehetne ennél kicsit sűrűbben, hiszen bebizonyosodott, hogy van egy olyan közönség, aki erre kíváncsi, de majd meglátjuk. A legfontosabb most, hogy ez a jubileumi koncert jól sikerüljön.

Jövő szombatra készültök valamivel? Mit várhatunk a koncerttől?  

Egy nagyon jó hangulatú bulit. Ami remélhetőleg egy nagy családi ünnep lesz, vagy ha úgy tetszik osztálytalálkozó. Egy különlegességgel is készülünk, bár erről már esett szó: két olyan demós dalt is eljátszunk, amiket csak az ősidőkben adtunk elő élőben. Ezek közül az egyiket most újra felvettük. (premier alább - a szerk.) Ez az egyik legelső F.O. System-szerzemény, amely anno demó formájában lett rögzítve, és élőben szinte sosem hangzott el. A jubileumi koncert meglepetéseként, most készítettünk belőle egy új verziót. Az áthangszerelés és a modernebb hangzás mellett, természetesen igyekeztünk megőrizni az F.O. Systemre jellemző zenei világot és hangulatot. Az Oly távol (Túl közel) mellett a Ha eljön az idő is a műsor része lesz, szóval az F.O. System teljes repertoárját hallhatja majd, aki eljön a koncertre!

 Fotók: Fényes Gábor, Bese Zoltán, archív felvételek. 


interjú koncert jubileum mátyás attila f.o. system dark rock



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.