Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Karácsony körül, az év utolsó heteiben kijöttek még fontos világzenei lemezek, de a feldolgozásuk akkor elmaradt, így most sort kerítünk rájuk. Már csak azért is, mert az ilyen albumok könnyen elsikkadnak, az év végi listákról is gyakran lemaradnak, hiszen még az előző évben jelentek meg, de kifutásuk persze bőven átnyúlik idénre.
A Ferenczi György féle Rackajam utoljára az Amerikában készült lemezével került itt szóba, most egy Kelet-Nyugat East-West Session instrumental (Gryllus, 2015) című project a friss merítés, és még olyan alcím is bolondítja a felütést, hogy I-ső Pesti Rackák, Russ Pahl. Történt ugyanis, hogy a banda visszatért a bálványosvári Laczkó-villába, ahol anno a Csíkhágó Blues anyaga is készült, ám nem szándékoztak semmit sem megismételni. Körülültek egy hangfelvevőként üzemelő mobiltelefont, rengeteget muzsikáltak, majd megállapították, az anyag olyan jól szól, hogy érdemes kiküldeni Nashville-be Derek Gartennek, az előző album hangmérnökének. Odaát pár dalhoz hozzákevertek még néhány steel gitár menetet Russ Pahltól, aki szintén részt vett az előző lemez munkálataiban. Az eredményt hallva pedig egyértelmű, hogy ez az igazi terepük, én nem is engedném ezt a bandát másképp felvételt készíteni. Elég egy jó helyre letett mikrofon, a rockandroll hőskorában a korszakos felvételek a műfajban mind így készültek. Nincs itt egy felesleges hang, semmi sallang és műfaji trükközés, csak a húzós blues és rockandroll, erős folk áthallással. Először kicsit fáztam tőle, jöttek az előítéletek, mi az, hogy instrumentális, mi lesz a dalokkal, aztán kiderült, hogy nem lehet abbahagyni a hallgatását órákig. Minden eddiginél könnyebb az alámerülés a Rackák világába, több dolog lakozik benne, mint hittem, például érzelmi töltése is cizelláltabb, ráadásul most nem támaszkodik a dalszövegek mankójára. Ferenczi pedig kénytelen sokat herflizni, és ez jó nekünk, hiszen nagyon érti a mesterségét. Az organikus és viaszmentes megszólalás tehát minden eddiginél jobban szolgálja a Rackák világát, ismétlem, ne engedje őket senki többé hagyományos stúdióba! Kedvenc róla: Regölés,, és Steel-Verbunk.
A folk-rockot egészen másképp közelíti meg a győri Apnoé zenekar, például mind a két fő összetevőt, a rockot és a folkot is direktebben építik be muzsikájukba. Arculatuk és zenei világuk már az első album előtt kész volt, láthatóan és hallhatóan nagyon tudatosan rakták össze magukat, a magyar népzenei dallam és szövegi hagyományokból merítenek a legtöbbet, ezen kívül a rockandroll, a funk és a blues a legfontosabb inspirációjuk. Ők powerfolknak hívják, és ebben ki is egyezhetünk. Most a harmadik lemezre (Hegylakó, Gryllus 2015) nagyon szépen összeérett minden, de úgy is mondhatjuk, hogy összeért, a különböző elemek és műfaji kikacsintások nem külön élnek már, természetes könnyedséggel diskurálnak, és oltódtak egymásba, minden mindennel kompatibilis. Az Apnoé nem hátországba való banda, nekik főműsor időben és nagyszínpadokon kéne nyomniuk, már van közönségbázisuk, de ez kevés, muzsikájuk kifejezetten közérthető és slágeres, miközben a giccset népzenei értelemben is messze kerülik, ráadásul nagyon jó hangszerelési ötleteik vannak, a dalok felépítése változatos és kreatív, és még a humoruk is egészséges. Én mindenesetre szurkolok nekik. Kedvenc róla: Railjet Blues, és Holnapra.
2014-ben úgy láttuk, hogy az év tán legjobb hazai jazzlemeze lett Lukács Miklós triójának Cimbiózis című albuma, és bár természetesen ezzel szabad vitatkozni, de most nézzük az új eresztést. A név immár Lukács Miklós – Cimbiózis, és a második etap a Budapest anzix (Fonó 2015) címre hallgat. A záródal a Seress Rezső féle Szomorú vasárnap, az előtte lévő nyolcnak Lukács Miklós a szerzője, rajta kívül Orbán György nagybőgős és Baló István dobos a trió tagjai, valamint egy dalban közreműködik Winand Gábor énekes, és kettőben Fekete-Kovács Kornél trombitán és szárnykürtön. Ennyit a technikai információkról, a többi ugyanis merő költészet, és amit általában a jazzről tudunk, tudni vélünk, vagy a hallgatnivalók elé szeretünk gondolni, azt mind felejtsük el. Már többször szóvá tettük – legutóbb a Cimbalomduó-lemez kapcsán -, hogy Lukács Miklós cimbalmos-zeneszerző jóval több, mint sima muzsikus. A szó legelemibb, de legnemesebb értelmében is művész. Tudója a zenei hangoknak, és művésze a megformálásuknak, hogy a hangzó világban mások is részesülhessenek ezekben a csodákban. Ezt azért érdemes kiemelni, mert aki ilyen szinteket képes érinteni, annak először valami a lelkében történik - még akkor is, ha ő maga nincs feltétlenül ennek tudatában -, és ez a valami majd csak azután képes formát ölteni. Erről az egészről egyszer majd megkérdezem magát Lukács Miklóst, de azt nem bánom, hogy eddig úgymond tiszta füllel ültem neki a zenéjének, ez a gazdagság és láttató erő, ami minden pillanatából árad, belső összefüggéseket tár fel, és elemelkedik mindattól, amit általában a zenéktől várni szoktunk. Bár baromi jó érzés hallgatni, távol áll a popzenéktől, sőt attól is, amit kortárs jazznek nevezünk, miközben formailag simán besorolható a bevett kategóriákba. Ami miatt mégis külön fogalmi kör, az a hozzáállása, hogy nem akar semmiféle manírt alkalmazni, és csak saját történetét hajlandó követni, és azt a legőszintébben megragadni. Hogy mindehhez Lukács Miklós társai a legjobb muzsikusok, akik értik és érzik is, hogy mi történik, az tiszta szerencse. Nincs ennél most izgalmasabb és elragadóbb muzsika. Kedvenc róla: Budapest anzix.
A gitáros Kéri Gábor által alapított Eastwing Group első lemezét két éve méltattuk a blogon, a most megjelent Napsugár (Gryllus 2015) album minden értelemben az előző folytatása, annak hangzását, atmoszféráját és zeneiségét gördíti tovább – és itt a továbbon van a hangsúly. A Betyárvilágot nagyon szerettem, annak ízeit, ötleteit, a különböző műfaji elemeket kreatívan ötvöző megoldásait sokadik meghallgatásra sem untam el, de most bizonyos pontokon tovább léptek. Talán azért, mert az alapok szépen le vannak rakva, nem bizonyítani kell és nem magyarázni, elég az elengedettség és a dalok magukban kezdenek élni. A magas fokú tudás adott, a nagyszerű muzsikusok (Kéri Gábor gitáros, Frankie Látó hegedűs, Megyaszay István basszgitáros, Mogyoró Kornél dobos, Eichinger Tibor gitáros) mellé Agócs Gergely, Kozma Orsi és Balogh Guszti szegődött énekesként, és bizony legyenek bármilyen mélyenszántóak és virtuózak a menetek, a legerősebb pillanatok azok, amikor ezek a remek énekesek beleadják magukat. A Napsugár változatosságában is egységesebb elődjénél, a korábbi albumon a keleti hatások, a magyar népzene és a kortárs nyugati jazz dalokon belüli megjelenéseit szinte szét lehetett szálazni, mostanra azonban minden elem összeért, sőt megnyugtatóan összeforrt. Végül is nehéz megítélni, mi számít rádióbarátnak manapság, de simán el tudnám képzelni, hogy némely dalt rongyosra játsszák bizonyos adók, mert ez a karakteres lüktetés és zenei játékosság nagyon jól tud esni időnként, és ha már van nekünk ilyenünk, élni kéne vele. Kedvenc róla: Con Vallaria (Gyöngyvirág), és Szivárvány havasán.
Korpás Éva zenéje is a népzene és a jazz házassága, ám nála a népdalok állnak a középpontban, minden e köré van rendezve. Direkt mondom így, nem nagyon érezni itt semmiféle alá-fölé rendelést, a középpontból sugárszerűen áradnak szét a különböző minőségek. A Fecském (Gryllus 2015) is etno-jazzként dekódolható album tehát - úgy látszik, mostanában erős és szuverén alkotások jönnek ki a tárgykörben -, de itt a jazz nem annyira formaiságában és improvizatív jellegében nyilatkozik meg, sokkal inkább a dalok maguk a lényeg, és ebben az értelemben még az sem számít igazán, hogy a népdalok adják az egésznek a magját. Máskülönben persze nagyon is fontos, hogy a népdalok lelkülete ennyire erős alapot tud biztosítani még akkor is, ha egészen messze repülünk általuk, és tőlük, mert nem az a kérdés, hogy mennyire ragaszkodunk a betű szerinti hagyományokhoz, sokkal érdekesebb, hogy milyen szinten képes valaki használni a nyelv egészét, amelyen kifejezi magát. Korpás Éva nagyszerű énekesnő és szerző, megnyugtató, hogy ilyen mélységes szeretettel nyúl a dalokhoz, a lénye minden szinten átszövi az album egészét, nem egyszerűen csak ez a legjobb nagylemeze eddig, de ezzel a kortárs hazai világzene egyik legfontosabb lemezét hozta össze – és ebben méltó partnernek bizonyultak a muzsikusok: Sípos Dávid szaxofonos, Madarász András billentyűs-gitáros, Lelkes Tibor nagybőgős és Varjú Attila dobos. Korpás Éva szerzőtársa elsősorban a kiváló Madarász András, számomra nem kérdéses, hogy a legszebb hangszeres pillanatokat a zongoramenetek nyújtják. Kedvenc róla: Fecském, fecském, és Szivaroztam, elégettem a számat.
Végül pedig elszakadunk a jazztől, a kecskeméti Zoord (Aural Records 2016) ugyanis a végletekig, vagyis a végsőkig a folk nyers, elementárisan puritán oldalát érzi magához közel. Náluk semmi sincs kikerekítve, megpucolva, szépen kihegyezve és patikamérlegen adagolva, mintha egy olyan punk zenekart hallanánk, akiknek eszében sincs semmit szalonképessé tenni, nem hajtja őket semmi más, csak a lendület, a húrszakadásig feszített energia. A project úgy született, hogy a világzenés Navrang három tagja tavaly télen két hétig Szibériában turnézott, és az átélt élmények mintegy kipréselték belőlük ezt a muzsikát. Kifejezetten egy pörgős, népzenei gyökerű dolgot készültek létrehozni, és jelenthetem, hogy a szülés sikerült, az újszülött egészséges, kicsattanóan pirospozsgás, és minden jel szerint igazi energiagombóc. A Navrang telített, különböző etnoelemeket elektronikával is ötvöző világától a Zoord messze szaladt, és látványosan egy akusztikus, minden manírtól és flanctól mentes anyagban gondolkodtak, ami bár olyan, mintha a próbateremben hallgatnánk élőben és jó hangosan, az azért egyértelmű, hogy profi módon rögzítették, különben sosem szólna ilyen brutálisan és dinamikusan. A zenei alapokat moldvai csángó zenékből merítették, hangszerelésileg pedig erősen dominál Szilágyi Áron szaggató dorombja (ő a Navrang mellett az Airtistben is zenél, és tagja volt valamikor az Úzgin Űvernek), de ebben a lehengerlő vágtában Drabant Béla hegedűs-citerás és Almási Krisztián dobos is hasonló elánnal tolja. Ritka friss és felvillanyozó muzsika ez, a népzene azon rétegét idézi, amikor még a közös szívdobbanásról, a jól időzített táncházak együttesen átélt élményéről szólt az egész, belesűrítve az élet ünnepi és hétköznapi pillanatait egyaránt. Ha a sok adalékanyagokkal megterhelt műanyag zenéktől csömörünk lenne, a Zoord muzsikája épp megfelelő gyógy készítmény a bajokra. Kedvenc róla: Lőrinc Rave, és Fekete.
