Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hat évvel ezelőtt egyszer már ott voltam a Kispál és a Borz búcsúkoncertjén, ami több szempontból is a mai napig különleges emlék. Magyar zenekarral kapcsolatban itt tapasztaltam a legnagyobb várakozást, itt volt a legnagyobb a közönség is, de élményre is az egyik legkülönlegesebb volt. Akkor úgy éreztem, hogy nagyon szépen zárult a dolog, és hogy tényleg le is zárult, ami valószínűleg helyes döntés az ihletet vesztett zenekartól. A Fishing on Orfűn tegnap aztán ismét volt egy utolsó Kispál-koncert, de egészen másmilyen, mint 2010-ben a Szigeten. (Fotók: Borbás Mátyás)
Elsősorban nem is azért, mert ez igazából nem volt klasszikus búcsúkoncert, hiszen egy hároméves tematikus visszatérő program lezárását láttuk, melynek keretében a zenekar három részre osztva mutatta be életművét, évente egyszer itthon, és néhányszor külföldön. Hanem azért, mert a koncert alatt egyszer sem esett szó arról, hogy ez lenne az utolsó. Ez valószínűleg nem véletlen, és szerintem kétféle oka lehet: a zenekar vagy azt akarta hangsúlyozni, hogy ez a nosztalgiázás igazából nem jelentett újjáalakulást, csak egy határozott ideig tartó közös zenélést, aminek mindenki örül, vagy azt, hogy nem biztos, hogy tényleg ez lesz az utolsó koncert.
Pedig a visszatérő orfűi fellépések közül egyértelműen az idei volt a leggyengébb. Ennek egyik oka az lehet, hogy bár a zenekar tagjai erről többször is mást nyilatkoztak, én úgy érzem, hogy a most feldolgozott Velőrózsák-Turisták Bárhol-Én, szeretlek, téged trió az utolsó album után megjelent dalokkal kiegészülve még mindig a zenekar legkevésbé erős periódusa. A nagyjából kétórás fellépés alatt többször is azt éreztem, hogy az adott dal nem fért volna bele az első vagy a második szakasz válogatásába, főleg, hogy a koncert kifejezetten lassan, és kevésbé slágeres számokkal kezdődött.
De azért ebben az időszakban is írt a zenekar egy csomó jó dalt, szóval ez nem magyaráz meg mindent, ez a koncert azért sem volt akkora élmény, mint mondjuk a két évvel ezelőtti, mert kevésbé volt szíve. A Kispál fellépéseiben talán az a legjobb, hogy az amúgy is tök jó dalokban élőben van valami plusz, olyan természetesen, lazán és önironikusan adja elő őket a zenekar. Ez az érzet a megszokottnál ezúttal jóval kevesebbszer volt meg, a Vackolj belém alatt mondjuk nagyon, ami szerintem egyértelmű csúcspont volt. Máskor viszont inkább a rutin, sőt, még egy kis görcsösség is érződött Lovasin, talán azért, mert nem igazán tudott mit kezdeni azzal a helyezettel, hogy a közönség egy elég nagy része a fociválogatott sikerének legalább annyira örült, mint a Kispálnak.
Ez a téma rendszeresen visszatért a koncerten, Lovasi már az elején is kerepelt, és elmondta, hogy a mai nap legnagyobb durranása nem ők, hanem a válogatott, a tömegben meg egy csomóan ria-ria-hungáriáztak. Még ha ez a dolog tényleg feszélyezte is őket, amiben azért nem vagyok biztos, a közönség egyébként fantasztikusan részt vett a koncertben, főleg a vége felé, amikorra a hangulat a színpad felől is jobban megjött. Az emberek együtt énekelték a dalokat a zenekarral, a Hang és fény alatt pedig még spontán le is guggoltak, és úgy hallgatták a zenét.
A végére aztán már megint minden működött, és minden hibája ellenére erről a koncertről is azt gondolom, hogy alapvetően jó volt. Csak ahogy teltek az évek, egyre kevésbé lett jó. Most pedig tényleg nagy kérdés, hogy mi lesz a közeljövőben, a zenekar harmincéves évfordulója 2017-ben például elég jó apropó lenne egy újabb koncertre. Mégis úgy érzem, hogy a Kispál és a Borz megítélésének jobbat tenne, ha legalább egy darabig nem lenne több koncertje, hiába fog valószínűleg minden újabb alkalommal megtelni az orfűi nagyszínpad előtti domb lelkes rajongókkal, ahogy eddig mindig.
A posztot a Cseh Tamás Program és az NKA támogatta:
