2016.07.18. 16:17 – Nihil_AK

Kétszáz kilométert mentünk ezért a fesztiválért - Ilyen volt a Rockmaraton, egy kis kitérővel

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

13707579_10154978806096521_5427711138825559601_n.jpg

Elsőként mentegetőzöm egy kicsit. Mindig olyan tervekkel érkezem egy-egy fesztiválra, hogy most aztán jó sok zenekart megnézek, és majd mindről írni is fogok, mert ugye a szakmaiság, meg hasonló lózungok. Természetesen a gyakorlatban ez egyáltalán nem így néz ki, és ennek csak az egyik oldala az, hogy az ember bulizgat olykor. Persze ezt sem érdemes véka alá rejteni. Nem gondolhatja senki, hogy egy magamfajta cserzett rocker majd macskagyökér teát kortyolgatva ücsörög decensen a VIP sátorban, és gondosan jegyzeteli egy spirálfüzetbe - a tabletről csak a tablettás bor jut eszembe, de arról tíz éve leszoktam - , hogy hol volt, mit látott, azon hányan voltak, és hányszor tapsolták vissza. Na hát ezt nem. Másrészt mivel most már életvitelszerűen több lovat ülök egy seggel, természetesen a Rockmaraton sem arról szólt, hogy akkor most kizárólag újságíróskodom. (Képek: Rockmaraton-facebook)

Kitérő az Exitre

Kezdődött azzal, hogy kettőszáz kilométernyi gyaloglás után szombaton egyik zenekarom turnébusza megállt a bejárat előtt, és miután elbúcsúztam szeretteimtől, úgy éreztem magam, mint Dr. Stan Gassko a Legénybúcsú című filmben: hurrá, elkezdődött a rögbiszezon, itt vannak a rég nem látott haverok, megyünk végre szórakozni! Kisvártatva már zötyögött is a zenekar a szerb határ felé. A szokásos sztorizáson, szóviccgyártáson kívül az út aránylag eseménytelenül telt, csak a szokásos atakárné - hivatalosan ATA Carnet, de ez senkit sem érdekel - koreográfiát kellett eltáncolnunk. Szerbiába ugyanis hivatalosan csak egy ilyen kiviteli nyilatkozat birtokában lehet hangszereket kivinni, hiába van meghívóleveled a legnagyobb helyi fesztivál szervezőitől. Viszont a papír beszerzése körülményes, és a hangszerek értékétől függően elég sokba is kerülhet. Logikus következtetés: szórakozzon ezzel az, akinek hat anyja van, pláne, hogy egy csomó pénzbe kerül, próbálkozzunk be inkább, legfeljebb az erősítőket majd lerakjuk Szegeden egy ismerősnél.

Mivel az utóbbi időben gyakran jártam errefelé fellépési célzattal, tudtam, hogy nem veszik azért ezt annyira komolyan, hogy némi tanácstalankodás, a szervezők hibáztatása, meg egy olyan ígéret, hogy 24 órán belül ugyanezen a határállomáson el is hagyjuk az országot, ne vezessen eredményre vezet helyzetben. A turnézó rockzenészek őrangyala még egy szerbül anyanyelvi szinten beszélő hölgy képében is segítségünkre sietett, akinek ezúton is köszönjük a tolmácsolást, nélküle jóval nehezebb dolgunk lett volna.

Újvidék gyönyörű város, sokkal nagyobb, mint amire emlékeztem, pedig voltam már itt korábban. Az Exit Fesztivált viszont valójában a vele már szinte egybenőtt településen, a péterváradi várban rendezik meg. Naivan úgy gondoljuk, hogy lerakjuk a szálláson a cuccainkat, aztán majd szépen behajtunk, de végül, mivel a helyszín parkolási lehetőségei limitáltak, a szervezők egy fesztiváljáratot küldenek értünk, ahová szépen bezsúfoljuk az összes cuccunkat, hogy kisofírozzanak minket a helyszínre. Meg lehet szokni.

Nem tudom, mi okozza, de a környéken hihetetlen a felhozatal csinos hölgyekből, alig győzzük kapkodni a fejünket, pedig külön-külön, és együtt is megfordultunk már elég sok helyen. Nem csoda, hogy emelkedett hangulatban érkezik a zenekar a backstage-be, pedig akkor még egy sört sem nyitottunk ki. Természetesen bámészkodunk is kicsit, pláne, hogy a vacsorát a metálszínpadtól körülbelül ötszáz méterre, egy helyi étteremben kapjuk. Az Exitet, ha valaki még nem látta volna, úgy kell elképzelni, mint mondjuk egy Mesterségek Ünnepét a Budai Várban, csak itt zenei programok vannak. A főtéren pop/rock színpad, macskaköves nézőtérrel, az egyik árokban a metálosok, másikban a punkok, kettővel arrébb meg szól a reggae, meg a 24 órás diszkó. Nem csoda, hogy tömve van a fesztivál emberekkel, viszont a hely nem éppen szokványos elosztásának köszönhetően egyáltalán nincs az az érzetem, hogy kellemetlen a tömeg. Kíváncsi vagyok, hogy Magyarországon tető alá lehetne-e hozni egy ilyen rendezvényt valami jó kis hecckampány, netán közfelháborodás nélkül, de illúzióim nincsenek. Pláne, hogy a fesztiválon még dohánytermékek árusítását is engedélyezik, ami a zenekarból egyedül nekem jó hír, de nekem nagyon.

A koncert kifejezetten jól sikerül, bár néhány számot ki kell húznunk a repertoárból. A helyi technikusok segítőkészek, a zökkenőmentes beállás érdekében még a kábeleim leragasztását is vállalják önként, pedig ezt mindig magam szoktam csinálni, utána meg pengetőt kérnek emlékbe, mi a fene?!. A végére már vagy kétezer ember néz minket. Persze tudjuk, honnan fúj a szél - közvetlenül utánunk kezd a főzenekar, a Paradise Lost, nem csoda, hogy gyülekezik a közönség.

plost_1.jpg

Dacára annak, hogy a Paradise Lostot úgy általában nem tartja valami nagy koncertbandának a közvélekedés, az Exiten lehengerlő bulit nyomtak. Oké, Nick Holmes sosem lesz az a klasszikus értelemben vett showman, de ehhez a zenéhez passzol a kissé visszafogottabb konferálás, meg az, hogy két szám között beszól az egyik rajongónak, aki egy szerinte szánalmas unikornis maszkot húzott a fejére a harmadik sor környékén. Én meg idén másodszor vagyok 14 éves. Mit is tagadjam, az első alkalom az Akela RockPartos koncertjén jött el, amikor barátaimmal kissé kapatosan végigpogóztuk Főnökék buliját, majd valaki egy "finglavina" feliratú matricát csapott a homlokomra, ahogy a piroshasút szokás a cigányprímásnak valami tiszaparti becsületsüllyesztőben. Most meg azon kapom magam, hogy a backstage megmaradt italjaiból, nevezetesen vodka, sprite, fehérbor, ásványvíz, mindenféle koktélokat kevertem a gazdaságos felhasználás érdekében, azokkal kínálgatom zenésztársaimat, és közben üvöltözöm például az Embers Fire refrénjét, hovatovább gitárszólóját. Ebben pedig jóval nagyobb százalék a lelkesedés, mint a maligánfok, kedves barátaim. (Fotó: www.serbian-metal.org)

A zenekarnak, jobban mondva Aaron Aedy gitárosnak, akinek az oldalán állunk, láthatóan tetszik a színpad szélén kialakult spontán nosztalgiabuli, de ő mondjuk állandóan vigyorogva játszik, szimpatikus figura, a jóval befelé fordulóbb Holmes és MacKintosh vezérkar mellé kell is egy ilyen szociálisabb arc, aki ellensúlyozza a nagy depressziót. A setlistre sem lehet panasz, szerencsére még nem váltak slágermúzeummá, majdnem minden korszakukat megidézik egy dal erejéig. Összesen 12 számot játszanak, bírnánk még tovább, szerintem ők is, de hát ez egy fesztivál, annak minden előnyével és hátrányával. Mivel elég hamar le is lépnek a bulijuk után, sajnos a közös fotózkodás, pacsizás elmarad, cserébe rárabolunk az el nem fogyasztott söreikre, ha már ilyen balekok voltak, hogy nem vitték őket magukkal a hűtőből.

Vissza a Rockmaratonra

A másnap este már az Enslaved rockmaratonos buliján ér minket. Nagyszínpad ide vagy oda, Grutle Kjellson és barátai nagyon nem fesztiválzenét játszanak, és bár az egyik kedvenc zenekaromról van szó, sajnos ez meg is látszik a közönség számán és reakcióján. Udvarias tapson, némi villázáson, meg kósza bekiabálásokon kívül sokat nem sikerül kicsikarniuk a nézőkből, akik ennek ellenére láthatóan élvezik a produkciót, amibe zeneileg amúgy nem is lehet belekötni. Bár a megszólalás kissé gitárszegénynek tűnik eleinte, utána vagy megszokom, vagy kicsit jobban összeáll a kép, mindenesetre a végén már kitűnően lehet hallani a többször gitárhős pozitúrákat megvillantó Arve Isdal szólóit is.

13614971_10154972698711521_8098459473592249123_n.jpg

A hozzám hasonló elkötelezettek mindenesetre elégedetten csettintgetnek, amikor norvég barátaink több olyan dalt is elővezetnek, amelyekben hosszú perceken keresztül semmilyen ének nem kap szerepet, netán előveszik az egyik legősibb klasszikusnak számító Allfǫðr Oðinn című alapvetést a Hordanes Land EP-ről. Egy dolgot nem értek: Kjellson elmondása szerint a koncerten a Monumension albumot nyitó Convoys To Nothingness is elhangzott, én viszont nem bírom beazonosítani a dalt, ha megölnek, akkor sem. Ez már csak azért is érdekes, mert az este ezen szakaszában még bőven nem jutottam el party animal üzemmódba, ráadásul egyik kedvenc számomról van szó, amit álmomból felrugdosva is el tudok dúdolni. Vagy ők dolgozták át jelentősen a dalt, vagy az Osmose Records legendásan pontatlan borítós dalsorrendjei tréfáltak meg, esetleg Kjellson mondott be rossz címet? Ha valaki megoldja ezt a rejtélyt, legközelebb meghívom egy sörre.

Utánuk jött ugye a Napalm Death, akikről a legutolsó magyar buli kapcsán a magam részéről már mindent leírtam, amit le akartam írni. Ahhoz képest most annyi különbség volt, hogy Mitch Harris úr lelécelt - hivatalosan szabadságon van, de hát hivatalosan Jesse Pintado is azon volt vagy négy évig - helyette John Cooke kezeli most a hathúrost, akit olyan nívós produkciókból ismerhet a zeneileg művelt publikum, mint a Venomous Concept, meg még egy hadseregnyi hasonló. Ugyan Barney elég szépen le van fogyva, ettől a zenekar szebb még nem lett, meg nyilván lassabb sem. Ők is több setlistet variálnak, akárcsak a Paradise Lost, azzal a különbséggel, hogy náluk 25 dal is belefér egy fesztiválos koncertbe. A koncert második felében érkező ős-Napalm-blokkra persze nincsenek szavak, gyermekkorunk kedvenc félperces dalai következnek, köztük a legendás You Sufferrel. Utána még ráfejelnek egy Suffer the Children / Siege of Power kettőssel, bedobnak két feldolgozást, a kötelező Dead Kennedys mellett egy Cryptic Slaughtert is, csak hogy mindenki tudja, hol keresse a stílus gyökereit.

13620060_10154972702841521_6727030339618044986_n.jpg

Barney egyébként egy világszám a maga nemében, ugyanis ilyen színpadi jelenlétet rajta kívül senki nem tudott még kifejleszteni: mintha egy fejtífuszban szenvedő, közepesen bebaszott focidrukker próbálna egyszerre üvöltözni, pogózni, meg elvégezni egy szabadrúgást. Zseniális fazon. Persze most is szónokol sokat, ezt nem mindenki kedveli, de én meg úgy vagyok vele, hogy az ő koncertje, ráadásul a Napalm Death-ben azért a kezdetek óta erőteljes a társadalomkritikus mondanivaló a nagy blastelés közepette, náluk ez nemhogy belefér, de még egy fesztiválon is hozzátartozik a műsorhoz. Azzal meg nem lehet vitatkozni, hogy minden embernek méltóságban és boldogságban kellene élnie az életét.

A boldogság a koncert után nekem is megvolt, sajnos a méltóságomat a nagy fröccsözés közben valahol elhagytam, de erre már csak akkor jöttem rá, amikor másnap tizenegy óra körül egy bokorban ébredtem fel. Ilyesmire már nagyon régen nem volt példa, arra meg pláne nem, hogy egy ilyen éjszaka után másnap is folytassam a súlyemelést. Ennek eredménye az lett, hogy az esti koncerten olyan pocsékul játszottam, mint hosszú évek óta soha. Szerencsére ez a közönség kedvét nem vette el, vagy csak annyira le lettem keverve, mint Max Cavalera normál üzemben, mindenesetre elég sokan megnézték a bulit, a jelek szerint még élvezték is, én pedig megfogadtam, hogy többet ilyet soha. Aznap így egyetlen zenekart sem láttam, pedig a Belphegor meg a Behemoth érdekelt volna, de vagy akkor pakoltam fel, vagy akkor pakoltam le. Mindig van valami. Mindenesetre nem csoda, hogy az utána következő két napban gyakorlatilag absztinensre vettem a figurát.

A Cadaverest azért megnéztem másnap délután hatkor a Rádió Rock színpadon. Régi cimborák, és nyilván ilyenkor az objektív rockújságírás (mert olyan amúgy van!) elmehet a fenébe. Körmiék idén már tizedik éve tolják, belegondolni is szörnyű, hogy milyen gyorsan eltelt ilyen sok idő. Ezalatt kihoztak négy lemezt, meg mindenféle egyéb kiadványt, és mivel idén ősszel jön az ötödik, láthatóan nem érzik azt, hogy lassítani kéne a tempón. Most is jól játszanak, meg is szólal a produkció, a program meg igazi best of, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Bölcsföldi Zoli kitűnő formában énekelte végig a bulit, a fene a pofáját, hogy ilyen játszi természetességgel tud ilyen tiszta magasakat kivágni. A fesztivál egyik legjobb poénja is hozzájuk fűződik, ugyanis a cím nélküli új számot énekesünk úgy konferálta, hogy a szövegéből megtudható, valójában kicsoda Batman, mire pár másodperccel később a közönség soraiban egy borízű hang elordította magát: "Én vagyok Batman!!!" Ez a rejtély is megoldódott, a Cadaveres meg nyomott egy lelazult, jó hangulatú délutáni koncertet.

Még a Blind Myselfre térnék ki pár mondat erejéig. Nem igazán vagyok híve a kései korszaknak, de azt kell mondanom, a rockmaratonos koncertjük alapján elgondolkodnék a helyükben, nem korai-e mégis ez a feloszlás. Itt ugyanis a lemezen talán középutasabbnak tűnő dalok is olyan erővel szólaltak meg, amilyet már rég nem láttam magyar zenekartól. Ha meg olyan dalokat tudnak írni, mint a korábban általam még nem ismert Két karodban, akkor valószínűleg a kreatív energiák elapadása sem fenyeget különösebben. A hideg rázott, ahogy élőben megszólalt, és egyáltalán nem a másnaposságtól.

Rajtuk kívül láttam még sok-sok részletet számos zenekar koncertjéből. Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy majdnem mindenki, köztük olyanok, mint a Wisdom, vagy a Pokolgép, akiket amúgy tényleg nem hallgatok semmilyen szinten, nemzetközi szintű bulit csinált, ami még akkor is örvendetes, ha maga a zene nem áll hozzám annyira közel. Sajnálom, hogy kihagytam az At The Gates, a Sodom koncertjét, meg az esőben is példás módon helytálló Testamentet, szintén egy, ezúttal igen jól sikerült saját fellépés miatt, de hát egyszerre mindent nem lehet.

Magáról a fesztiválról még annyit, hogy bár a Rockmaraton amolyan dzsunga punkbuliként él a köztudatban, a valóságban ez egyáltalán nincs így, bár lehet, hogy nekem nem túl magas az igényszintem. Én mindenesetre teljesen jól elvoltam azzal, hogy akár napi kétszer melegvízben tudtam zuhanyozni, délután meg hűsölhettem a strandon. A fesztiválboltban majdhogynem normál bolti áron lehetett beszerezni mindent, és a vendéglátási tarifák is földközelben jártak végig, aminek persze van jó és rossz oldala is, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben. Így vagy úgy, de végül is, pláne az azt megelőző gyalogtúrát is beleszámítva ez egy elég fasza metálos nyaralás volt, vízhólyagokkal, mosolyszünetekkel, bokorban ébredéssel, koncerten mellényúlásokkal együtt. Most, hogy néhány nap alatt ki is tudtam aludni magam, akár újra elindulnék, de szerencsére valamikor dolgozni is kell.

Amiket a szerző nem látott, de más igen

Az At The Gates zenéjét nagyjából akkor kedveltem meg, amikor zenekar 1996-ban feloszlott. Ezután bő egy évtizedig úgy tűnt, hogy ők lesznek a death metal ABBA-ja, és a büdös életben nem állnak újra össze, hiába lettek közben hivatkozási alap. Aztán lett az a pénz persze, és 2007-ben újjáalakultak. Szóval a remény visszajött, de úgy látszott, hogy tényleg csak a pénzes haknikra mennek rá, és tulajdonképpen a saját maguk tribute zenekaraként járták a világot. Új lemezről meg hallani sem akartak. Azt mondták, amit tudtak, elmondtak az 1995-ös Slaughter Of The Soul albummal. Azzal a lemezzel, ami a svéd melodikus death metal etalonja, és ami nélkül nem szaporodtak volna gomba módra a skandináv metálra építkező metalcore-zenekarok.

Aztán egyszer csak kiderült, hogy lesz nagylemez, és elkezdtek újra rendes zenekarként működni, és eljutni olyan helyekre, ahol még nem jártak, így Magyarországra is. A Hegyaljára jelentették be őket, de a fesztivál elmaradt, így egy rakás ember örömére felkerült Budapestre, a Dürer Kertbe a buli. Állítólag nagyon jó volt, én nem láttam, mert a rockmaratonos, egészen kiválóra sikerült Mayhem-koncertet választottam helyette, de azért ott volt bennem, hogy mi van, ha megint feloszlanak, én meg megint bukom őket. Aztán az lett, hogy még mindig léteznek, és szinte napra pontosan egy évre rá megint a Rockmaratonra mehettem, csak most már az At The Gates miatt.

13627009_10154969365516521_8950188477876599599_n.jpg

Öcsém, aki ott volt a Dürer Kertben, azt mondta, hogy rettenetesen jól szóltak azon a koncerten, és ha Dunaújvárosban is így lesz, akkor nagyon fogom élvezni a bulit. Ugyan lehetett volna hangosabb, de valóban jó koncert volt. A zenekar teljesen ignorálta az első két nagylemezét, viszont az említett Slaughter Of The Soul albumot gyakorlatilag teljes egészében eljátszották, lehagyva a lemez két instrumentális dalát. Ezen kívül volt még egy szám az 1994-es Terminal Spirit Disease albumról, illetve hét a tavalyi visszatérő nagylemezről. Szóval abból a korszakból játszottak csak, amikor már inkább egyenes popslágereket akartak írni, és nem komplikálták túl a dalszerzést. Emiatt aztán a koncert is egyfajta folyamatos csúcspont volt. Ugyan az új lemez dalai a Slaughterhez képest nem okoznak nagy újdonságot, itt olyan volt, mintha ezeket a számokat is a kilencvenes évek közepén írták volna, nem lógott ki semmi sehová. Imidzsben sem volt semmi flanc, a zenészek lecövekeltek egy helyben, Tomas Lindberg énekes meg rohangált fel alá a dalszövegeket köpködve. A frontembert leszámítva gyakorlatilag egy Slayer-színpadképet kaptunk, hatásos fényekkel, füsttel, darálással. Ráadás sem volt, az utolsó lemez záródalának a végén szépen lassan mindenki levonult és kész.

13627223_10154978777076521_8106890930512497295_n.jpg

A Bad Religionről már mindent leírtunk, amit lehetett, szóval csak elmondom Dunaújvárosban mit produkáltak, ami a megszokottól eltérő:

  • Egy ijesztő kezdést, mert rendkívül szarul szóltak az első pár dal alatt. Már éppen kezdtem bánni, hogy leutaztam ezért a koncertért a fesztiválra, de lassan helyretologatták az arányokat, és nem a vödörből játszott ez a lassan negyven éve létező kaliforniai punkzenekar.
  • Volt egy új dobos. A tavaly kiszállt Brooks Wackerman helyett a szinte teljesen ismeretlen Jamie Miller érkezett a Snotból. Aki, hát, durva ezt kimondani, de jobb volt, mint az agyonajnározott Wackerman. Vagy legalábbis sokkal látványosabb.
  • És volt egy olyan setlist, ahol a játszott 29 dalból (plusz egy intróból) 23 több mint húszéves volt, köztük egy kilencszámos No Control-blokkal. Meg összehasonlítva a többi bulijuk dalsorrendjével, itt teljesen megbolondították az egészet, maga a Fuck Armageddon... This Is Hell kezdés is rohadt jó (lett volna, ha jól szól).

Szóval szarul indult, de nagyon jó lett ez a Bad Religon-koncert. Ennél jobb csak akkor lehetne, ha a flegmán gitározgató Mike Dimkich helyett visszatérne Greg Hetson. Vagy neadjsten Brett Gurewitznek újra kedve lenne koncertezni. De ez már nagyon elvadult álom.

13726618_10154985014906521_3725434318121033008_n.jpg

Ezen kívül belenéztem még a Dog Eat Dogba, akik 1995-ben a Biohazard előtt sokkal jobbak voltak, mert itt csak valami erőtlen nyöszörgés ment a színpadról. A Madball viszont tarolt a kőegyszerű de hatásos New York-i hardcore-jával, Freddie Cricien frontemberen meg mindig elcsodálkozom, hogy olyan, mintha lebegne a színpad felett, ahogy szaladozik megállás nélkül fel-alá. Az Iginte meg adott egy jó koncertet egy teljesen bepunnyadt közönségnek, pedig megvolt minden magyar vonatkozású dal, amit lehetett Téglás Zolival óbégatni. Biztos a hetedik nap már nagyon lefárasztotta a népet. Pedig akkor még sehol nem volt a Megadeth, akikért végül nem utaztunk el Dunaújvárosba, hanem ők utaztak fel hozzánk Pestre, a Kempinskibe. (dg)


fesztivál bad religion enslaved exit ignite koncertek paradise lost rockmaraton koncertajánló napalm death at the gates



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása