2016.08.04. 11:45 – Szűcs_P

Radiohead, Deftones? Nagyon szeretem őket – interjú Tim Reynoldsszal, a Dave Matthews Band gitárosával

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

timreynolds.JPG

Tim Reynolds a Dave Matthews Band gitárosa, de karrierjét még a zenekar megalapítása előtt, a 80-as években kezdte. Az idén 25 éves Dave Matthews Band épp a jubileumi turnéja közepén jár, melynek egy Maine szabadnapján beszélgettünk a gitárossal, Tim Reynoldszal.

Éppen a 25 éves jubileumi turnétok közepén jártok a Dave Matthews Banddel, ez pedig kiváló alkalom, hogy az ember hátradőljön, és kicsit értékelje az elmúlt évtizedeket. Hogy jellemeznéd életed ezen időszakát szólóelőadóként, illetve, mint a Dave Matthews Band tagjaként?

Nagyon jó visszagondolni erre az időszakra, egyben nagy élmény is, hisz zenélhettem az elmúlt 25-30 évben. Mégpedig olyan emberekkel, akiktől sokat tanultam, tanulok. Ez ugyanúgy igaz a szóló munkáimra, mint a Dave Matthews Bandre, és ez különösen igaz a koncertekre. Úgy értem, óriási élmény ilyen zenésztársak mellett állni a színpadon, mert imádok zenélni. És jó dolog az is, hogy dolgozok a zenekarral az év bizonyos szakában, de közben a saját bulijaimat is csinálom. Úgy érzem, a kettő jól kiegészíti egymást. Szerencsésnek érzem magam, kiváltságnak érzem azt, hogy zenélhetek.

A 80-as években kezdted, a karriered tovább emelkedett a 90-es években, most pedig 2016-ot írunk, és nagyobb törés nem volt a pályádban. Viszont a zenei világban annyi minden történt ez alatt az időszak alatt. Hogy látod, miben változott az elmúlt 25–30 évben?

Úgy érzem, hogy a mainstream zene – vagy amit mi annak hívunk – az utóbbi időben kicsit beszűkült – mármint zeneileg. Legalábbis itt, az Egyesült Államokban. Sokszor érzem azt, hogy nagyon, tényleg nagyon sok a hasonló zene, a hasonló hangzás. A mainstream szűkül, egyre kevesebb ott a zenekar és az előadó, ugyanakkor minden más zene és stílus, ami alatta van, egyre szélesedik, egyre több a zenekar. Az emberek próbálnak híresek lenni, zenélnek, és erre meg is van a lehetőségük – sőt, nagyon sok lehetőségük van, hisz manapság már könnyű megmutatni a zenédet a világnak. Tehát megvan a lehetőséged erre. De ha jobban belegondolok… nincs meg még sem. Ugyanis elég nehéz az emberek tudatában saját magukat megjeleníteni, elraktározni. Sokszor olyan érzésem van, már nem is zene, hanem egy fogyasztói termék, és ez azért van, mer nagyon sok a zene. Ez a legnehezebb. De a tény, hogy az emberek könnyen jutnak zenéhez, nagyon jó dolog.

Amúgy hogy látod, a lemezeladások megszűnése hogyan alakította át a zenekar működését, vagy azt, ahogy te is dolgozol szóló előadóként?

Nincs semmilyen – hogy úgy mondjam – személyes ügyem a zene, a zenészlét üzleti részével. Én csak koncertezem, zenéket csinálok – nekem a zenélés még mindig ezt jelenti, hál’ Istennek. De egy dolog biztos: régen megcsináltál egy lemezt, és ha az sikeres lett, akkor szinte az egész életed megoldódott. Na, ez ma már nem így van. Sokkal többet és sokkal keményebben kell dolgozni. De az is igaz, hogy mindenki előtt adott a lehetőség, hogy megmutassa magát, ez az érem másik oldala. A 70-es, 80-as és 90-es években egy szerződés a lemezcéggel jelentett mindent. Nem azt mondom, hogy minden szerződtetett banda megcsinálta a karrierjét, de sokaknak sikerült. Most ez az egész teljesen új szituáció – lemezcégeknek, zenészeknek, mindenkinek. Ezért is mondom, mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen régóta itt vagyok, koncertezek, lemezeket csinálok. És azért is, mert nem onnan kell elkezdenem ma, a 21. században a zenélést, mint ahonnan én elkezdtem anno. Sok olyan dologért nem kell aggódnom zenészként, amiért kellene kezdő zenészként napjainkban. Mert ez ma már egy teljesen más szituáció.

Dave Matthews Dél-Afrikában született. Mit gondolsz, ez a tény – illetve az, hogy te Nyugat-Németországban születtél – hatott rá és rád mint zenészekre? Érezhető ez a játékotokon, illetve a zenekar hangzásán, hogy nem tipikus amerikai kölykök voltatok, akik megvalósították az álmukat?

Apám katonatiszt volt. Ez a tény – azaz, hogy gyerekkoromban szinte vándoroltunk a családdal – azt jelentette, hogy nagyon sok különböző zenével ismerkedhettem meg, és ez a vágy még mindig bennem van, bennem ragadt: mindig kutatok új zenéket. Nagyon sok olyan zenét, amit korábban nem hallottam, vagy annak létezéséről fogalmam sem volt. Az pedig teljesen egyértelmű, hogy Dave személyiségéhez, stílusához az, hogy ő Dél-Afrikában született, nagyon sokat adott. A gitározásához is természetesen, hisz nagyon egyéni a stílusa. Tudod, az a szint, amit azonnal észreveszel, érzed, hogy ő játszik.

Kik a legnagyobb zenei hatásaid? Van kedvenc zenekarod?

Ó, nagyon sok kedvenc bandám van! Például a Radiohead. A Radioheadet mindenki szereti. Vagy a Deftones. Nagyon szeretem őket. Azt gondolom, hogy nekik is nagyon különleges a hangzásuk, tudod, olyan, amit egyből felismersz. És azt gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb dolog, ha zenész vagy – légy egyéniség! Hogy felismerjék a játékod. De az is igaz, nagyon sok olyan zenekar van, akik régóta együtt vannak, csináltak már vagy tíz lemezt, és más-más a hangzás a lemezeiken. És tudod, hogy bár más a hangzás, de azt is tudod, hogy ezek ők. A Radiohead vagy a Beatles például ilyen – teljesen másmilyen zenéket, hangzásokat csináltak, csinálnak egy-egy lemezükön, és mégis mennyire működnek, mennyire jól sikerültek azok. A Radiohead első három lemeze teljesen más, mint az utolsó három, érted. Ugyanez igaz a Beatlesre is. Szerintem jó, ha egy zenekar tovább tud lépni, ha keresi az új dolgokat, az új irányokat. És meghallgatod a lemezeiket, és egy idő múltán már tudod – bár más lemezeket csináltak, különböző hangzásokkal –, hogy ezek ők, ez az a zenekar. Megismered őket, még ha másmilyen is az. Ez nagyon nagy dolog.

Amennyire tudom, még sosem jártál Magyarországon, de úgy hallottam, nagyon szereted az országot. Honnan jön ez?

Így van! Sokat meséltek nekem Kelet-Európa történelméről, de nem ez adta a lökést, hanem az, hogy pár éve elolvastam egy könyvet, ami kb. olyan volt, mint valami Drakula-könyv, csak sokkal több történettel, pontosabban történelemmel – valódi történelemmel –, és egész egyszerűen megérintett az egész, szinte magába szívott. Különösen maga a történelem. Érted, előtte nem tudtam és nem olvastam semmit Kelet-Európa történelméről, de ez a könyv borzasztóan kíváncsivá tett. Azóta teljesen máshogyan figyelem Magyarországot, meg Európa azon részét. A könyv teljesen felnyitotta az érdeklődésem és azt kell, hogy mondjam, az együttérzésemet Magyarország felé. Persze mindig is tudtam az országról, de leginkább csak Bartók révén – most már sokkal inkább képben vagyok.

Bármikor, amikor beszélgetünk zenészekkel a világból, nagyon ritka, hogy ne említenék Bartókot.

Egy igazi géniusz volt, a legnagyobb zenészek tekintenek rá hivatkozási alapként. Bartók vonósnégyesei pedig óriási művek, szerintem a legnagyszerűbb művei, a kedvencem, természetesen most is hallgatom még, és folyamatosan tanulok belőle.

Biztos tisztában vagy vele, hogy – bár leginkább Észak-Amerikában koncerteztek – az egész világ hallani, látni szeretne titeket. Számíthatunk magyar koncertre szerinted?

Talán jövőre lesz erre idő – vagy legalábbis arra, hogy én menjek, ha a zenekar nem is. Leginkább akusztikus koncertekben gondolkodom. Remélhetőleg a Dave Matthews Band is tervez európai bulikat. De én mindenképp szeretnék menni.

A saját bandád, a TR3 egy igazi rock’n’roll zenekar. Hallva a Dave Matthews Bandet, vagy a TR3 dolgait, úgy tűnik, igazán sokoldalú zenész vagy. Mi erről a véleményed?

Először is, igen, a TR3 egy valódi rock’n’roll zenekar, jól látod. A kérdésre válaszolva: igen, nekem ez fontos, próbálok minél izgalmasabban, változatosabban játszani. Lehet sokaknak ez sok is, szokott is olyan lenni, megkérdezik, melyik a te stílusod, a válaszom: mindegyik.

Van-e kedvenc gitárosod?

Ó ember, nehezet kérdezel. A szokásos módon kezdtem, a szokásos hősökkel: Jimi Hendrix, Jimmy Page. A 70-es évek rockzenéje, úgy, ahogy van, az az én hitvallásom. Az összes. Később azért más gitárosok is óriási hatással voltak rám, talán Paco de Lucia az, aki fontos nekem. De nagyon nehezet kérdezel, annyi fantasztikus gitáros van. Sokan vannak, akik technikailag hibátlanok, tökéletesen játszanak, de a feeling – na, az ugyanúgy kell. Tudod, amikor érzed azt, hogy valaki szívből játszik – én ezt szeretem a legjobban.


interjú rock dave matthews band tim reynolds



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása