Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Szeptember 8. Kisboldogasszony napja. Málta török ostromának vége. Szigetvár török ostromának vége. Valójában ezen a napon rohan ki Zrínyi Miklós maradék katonáival, ezt tegnap elírtuk. Megnyílik a Miskolci Nőnevelő Intézet. Richard Drew kifejleszti a celluxot. A Független Kisgazdapárt és az Országos Parasztszövetség megrendezi az Országos Parasztnapot, melynek licenszét az RTL Klub később megveszi, és Éjjel-Nappal Budapest címmel sorozatot készít belőle.* Ezen a napon született Tomanek Nándor, Máris szomszéd eredeti hangja, Ránki Dezső zongoraművész, Pink és Avicii. Ezen a napon hunyt el Richard Strauss és Harangozó Teri.
A mai nap számos listavezető dalt és lemezt termelt ki a múltban, ezekből szemezgetünk most. Elsőként jöjjön az In Through the Out Door a Led Zeppelintől, amely 1979-ben érte el ezt a pozíciót az Egyesült Királyságban. Ezt az albumot jókora válságtermékként tartják számon sokan, de vannak zenekarok, akiknek még a rossz lemezei is jók. Ilyen a Zep, a Black Sabbath, a Motörhead, vagy a Slayer például. Ez persze nem változtat azon, hogy a finoman szólva sem élte legjobb időszakát akkoriban, hiszen az énekes nem sokkal korábban veszítette el ötéves kisfiát, Karac Plantet, aki egy hasi fertőzés következtében hunyt el, Page és Bonham pedig elég sok időt töltöttek a kocsmában. Így aztán az album döntő részét Plant és John Paul Jones írta. Jones akkoriban ruházott be egy Yamaha GX-1 szintetizátorba, ami azokban az években csúcsmodellnek számított, és habkönnyű hatvanezer dollárt kellett érte kicsengetni. Egy új játékszer ugyanakkor mindig kitűnő inspiráció a muzsikusok számára, ez pedig igencsak hallatszik az In Through The Out Door billentyűs hangszerek uralta zenei világán.
Page később úgy nyilatkozott, hogy az albumot kicsit túl lágynak tartotta utólag, és Bonzoval úgy tervezték, a következő Zeppelin-lemez jóval gitárorientáltabb, keményebb lesz. Végül azonban a dobos alig több mint egy évvel később bekövetkezett halála miatt ez a lemez már nem készülhetett el, így az In Through the Out Door egy olyan átmeneti album maradt, amely végül már nem vezethetett sehová. Ettől függetlenül megvannak a maga pillanatai, hiszen az In the Evening vagy az epikus Carouselambra kitűnő dalok, és az olyan könnyedebb szerzemények sem megvetendők, mint a Fool in the Rain, vagy az All My Love, bár különösen az utóbbit hallgatva meg tudjuk érteni, miért nem szeretett volna Page később ebbe az irányba terjeszkedni. Különösen perverzeknek még a Hot Dog is élvezhető, pedig ezt valószínűleg minden keményvonalas Zeppelin-rajongó utálja. A szám tökéletes zenei illusztrációja annak, amikor a próbán a zenekar lazításként szeretné eljátszani a Benny Hill-show zenéjét, de legalább valami ahhoz hasonlót, kissé kapatosan, Komár László-jellegű énekkel, döbbenetesen hányaveti gitározással, aztán annyira jót röhögnek ezen, hogy felteszik a következő lemezre. Page rontásairól lehetetlen eldönteni, hogy tényleg ennyire szart volna az egészre, vagy épp ellenkezőleg, annyira zseniális, hogy ezt is megtehette, és direkt csinálta.
A lemez csomagolása sem volt mindennapi, bár Plant és társai korábban is kedvelték a meghökkentő megoldásokat ezen a téren, gondoljunk csak a harmadik lemez tasaktervére! Ezúttal hat különböző borítóváltozat készült, más-más szereplő szemszögéből ábrázolva a képen látható jelenletet. Ráadásul ha a fekete-fehér képet a vásárló nedves kefével megdörzsölte, színessé változott. A külső borító egy barna csomagolópapír volt, így az ember nem tudhatta előre, melyik változatot veszi meg. A design annak a Hipgnosis-csoportnak a munkája, akik számtalan legendás borítót készítettek főleg a hetvenes években, és akik saját jogukon is megérdemelnének egy külön cikket. Ami késik, az később jön.
Szintén ezen a napon lett listavezető 1984-ben Nagy Britanniában az I Just Call To Say I Love You, 1990-ben
pedig a Blaze of Glory az Egyesült Államokban. Ezt a két dalt valószínűleg minden olvasónk hallotta már legalább egyszer: az első az, amelynek klipjében a jó Stevie Wonder egy telefonba énekel, a másikban meg Jon Bon Jovi nyüstöli a fémhúros westerngitárt a szakadék mellett. Nagyobb összegben le mernénk fogadni azt, hogy azt már jóval kevesebben vágnák rá, hogy a Blaze of Glory lemez egyben a Vadnyugat fiai második részének volt a filmzenéje, ami körülbelül olyan szinten elfeledett film, hogy még a nyári tévés uborkaszezonban sem lehet elcsípni a kereskedelmi- vagy kábeltévéken, dacára annak, hogy Kiefer Sutherland, Emilio Estevez és Christian Slayer Slater is játszik benne.
Ha a Karthago kiváló basszusgitárosához, Kiss Zoltán Zerohoz hasonlóan járatos lennék a számmisztikában, biztosan megfejteném, mit üzen az, hogy tegnap harmincnyolc éve hunyt el Keith Moon, ma pedig harmincnyolcadik születésnapját ünnepli Pink. Ígérem, jövőre megfejtem, addig is boldog születésnapot kívánunk a művésznőnek azzal a dallal, amelyről sokáig nem is tudtuk, hogy ő énekli, és amely gusztustalanul és hallhatóan szándékoltan nagy rádiós slágerré válása ellenére is egy kifejezetten hallgatható pop-rock szerzemény, kitűnő énekteljesítménnyel. Megjelenésekor tíz országban volt listavezető, szóval nem lóg ki a mai sorból. Tegyetek vele egy próbát!
*Természetesen nem így történt. Vagy mégis?
