2017.06.27. 17:05 – Dankó Gábor

Teljesen belelkesedtünk a Foo Fighterstől

foo_fighters_artlasso_001.jpg

Már nem emlékszem pontosan, hogy az 1997-es Szigeten miért hagytam ott a Foo Fighters-koncertet. Valószínű akkor éppen a black metalos korszakomat éltem, szóval nem volt elsődleges számomra, hogy valami tingli-tangli kis rockzenekarra menjek, amibe csak azért néztem bele, mert a Nirvana volt dobosa a frontember. Amúgy szinte semmi sem maradt meg bennem, ráadásul akkor Dave Grohl még nem volt az a rocksztár, akivel legszívesebben mindenki leülne egyet sörözni. A Foo Fighters-dalok meg olyanok voltak, amilyenek. Se nem jók, se nem rosszak, olyan középszerűek, szóval teljesen felejthető volt az a koncert akkor, húsz évvel ezelőtt.

Azóta annyi változott, hogy Grohl lett a Világ Legszimpatikusabb Rockzenésze, aki igazi zenerajongóként írja a dalait, amik ugyan folyamatosan javuló tendenciát mutatnak, de, fogalmazzunk úgy, hogy még ma sem mondanám rá, hogy Grohl a dalírás nagymestere. A Foo Fighters kezdete óta meggyőződésem, hogy Grohl sokkal jobb dobos, mint dalszerző vagy énekes. Az eredeti hangszerén a világ élvonalába tartozik, zeneszerzésben viszont nem a legerősebb. Ennek ellenére összeszedett annyi zenei tudást a nagy rajongásában, hogy azért lemezenként több erősebb slágert is sikerül összehoznia. Ha Grohl nem lenne olyan ember amilyen (megkockáztatom, hogy tényleg ilyen jó arc, és ez nem csak a látszat), akkor a Foo Fighters a büdös életben nem lesz ekkora stadionzenekar. Ő viszont hallgatja a kedvenceit, rendületlenül írja a lemezeket, és annyira lelkes, hogy az nem tud nem átragadni az emberre.

Ez történt a hétfői koncerten is. Konkrétan nem lehetett nem szeretni ezt a fellépést. Grohl az egyik legjobb, legenergikusabb rockfrontemberré nőtte ki magát, aki egy nagy stadionban is képes egyedül eladni a zenekarát. Szaladozik fel-alá, és úgy kommunikál 13 ezer emberrel, mintha egy kis klubban lenne, ettől pedig mindenki megőrül. Ráadásul mi magyarok is személyre szabott poénokat kapunk, nem valami begyakorolt szöveget, mint amit a Green Day tolt ugyanitt pár hete. Grohl szinte az összes konferálását arra húzta fel, hogy 20 évvel ezelőtt játszott itt utoljára. Innen jöttek az olyan poénmorzsák, hogy találkozunk majd húsz év múlva, de ha igazán lelkesek vagyunk, akkor lehet elég csak 15 évet várni, amikor ő már 63 éves lesz (mellesleg simán el tudom képzelni, hogy akkor is lesz még Foo Fighters). Vagy hogy igazából mindenhol ezt kéne csinálnia, és akkor ilyen vad közönséggel találkozik majd, akárhol játszik. Azzal is elpoénkodott, hogy most ők kegyetlen hosszú koncertet fognak adni, de neki végül is mindegy, mert nincs munkája, nem kell másnap korán kelnie. Szóval gyakorlatilag együtt élt a zenekar a leginkább harmincas, negyvenes közönséggel, ami szinte csak olyan emberekből állt, akiket tényleg el tudok képzelni, ahogy Dave Grohllal sörözgetnek egy kocsmában, nyugodtan, jókedvűen, a zenéről dumálva.

Grohl egyébként hiába mutatta be a zenekart, ez az egész róla szólt. Na meg egy picit az izgága Taylor Hawkins dobosról, aki amolyan szegény ember Dave Grohl-jaként működik a zenei világban. Jó dobos, valamennyire tud énekelni, más hangszerhez is ért, ráadásul még hasonlít is a főnökre (akinek a képe ott virított a lábdobon is). De a többiek is ugyan olyan szimpatikusak, mosolygósak, aranyosak, csak picit szürkék a frontember mellett.

Ezt leszámítva viszont ebben a koncertben hiba nem volt, pedig úgy mentem oda, hogy most sem fognak meggyőzni, ráadásul ehhez minden adott is volt. Van ugye a fentebb is említett bajom a dalaikkal, amihez ráadásul semmiféle parasztvakítást nem adnak, hogy azért mégis szórakozzon a nép. Semmi lézer, semmi tűzcsóva, semmi tűzijáték, semmi különleges színpadkép, csak egy néha effektezett kivetítő, hatásosan komponált fények és kész. Ez egy olyan pőre rockshow volt, amit talán a hetvenes években láthatott az ember a nagy zenekaroktól. Egyszerűen csak úgy adták elő magukat, olyan energiával, hogy működött, méghozzá annyira, hogy ma csak Foo Fighters-számok mentek a fejemben. A Run című új dalukat meg annyira megszerettem időközben, és ez a koncerten is olyan jó volt, hogy még várom is az új lemezt. Aztán majd meglátjuk mi lesz. Az biztos, hogy Foo Fighters-koncertre ezentúl lelkesen megyek, és akár tovább is tarthat, mint ez a két és fél óra.


rock foo fighters koncertkritika



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

*rockstar* 2017.06.27. 21:32:33

Nekem kizárólag a hangosítással volt bajom (0 basszus, gitárszólók nagyon elvesztek) amúgy profi volt nagyon!