2017.07.07. 18:43 – KirschAndrás

Black metal és Tiësto - Egy punk viszontagságai a Balaton Soundon, 2. rész.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

sound2017_mosh.jpg

„Grandmaaaaaa welcome hooooome” – sivítja King Diamond a nagyszínpadon lábszár alakú mikrofontartóval a kezében, Andy LaRocque gitárjának hangzása pedig Chewbacca fejét is tükörsimára borotválná. Eközben pedig a frissen visszatért Mikkey Dee úgy gyilkolja a dobokat, ahogy csak ő tudja.

„Ébredj fel, lúzer, a Balaton Soundra tartasz!” – súgja egy rém irritáló hang. Ha fizikai test is tartozna hozzá, garantáltan pofán verném. A realitás ezúttal különösen kiábrándító, és még csak elfutni sem tudok előle. Ugyanis felelőtlenül úgy döntöttem, hogy a hivatalos fesztiváljárattal közelítem meg a metálarcok univerzumának poklát. Ehhez pedig büfékocsi ugye nem tartozik, viszont dugig van sakálrészeg franciákkal, akik a Fradi B-közép visszafogottságával dalolásznak, és nem Piaf-sanzonokat. A fülhallgatóba bekészített Impaled Nazarene a Red Bull Air Race zaját ugyan elnyomná, de az övükét nem. Sebaj, újabb kiváló alkalom, hogy ne csak zenei értelemben gyakoroljam a nyitottság és a tolerancia erényét.


A videóban szereplő ember nem azonos a poszt írójával.

Pedig ez utóbbi téren is akadnak komoly hiányosságok. Éppen ezért fejest ugrok a mélyvízbe, és belehallgatok Bárány Attila DJ-szettjébe. Ha jól emlékszem, B. Tóth Lászlót már a nyolcvanas években is kritikával illették, amiért belebeszélt a Modern Talking-számokba („ezeknek a fiúknak… nem csak szívük van… hanem… ritmusérzékük is). Ahogy elnézem, itt ilyesmi fel sem merül az egybegyűltek részéről, és én sem elsősorban ezért járulok a pulthoz. Egy doboz Heinekent kérek, nagy lendülettel elő a Mastercard, a nyolcszáz forintos ár viszont bizarr módon arra késztet, hogy az érintőpulton a „0% borravaló opciót” válasszam ki. Lelketlenségemre válaszul egy sírós „szmájli” rajzolódik ki. Valljuk be, azért az érzelmi zsarolásnak is vannak határai!

Szégyenkezve elkullogok a Jager színpad felé, ahol sokkoló látvány fogad: a színpadon élő szövettel beborított létformák, hangszerekkel a kezükben! Passzív hallgatóként kb. a Jó ebédhez szól a nóta volt az utolsó rádiós élményem nagyanyám jóvoltából, de a Halott Pénzt (vagy szimplán Halott Pénzt „a” nélkül? – dilemma) így is megismerem. Ha anno az illetőt még az előtt elgázolta volna egy kamion, mielőtt kölcsönadta a Punk & Rollt a Tankcsapdától, vélhetőleg bírnám az ilyesmit, mint a Halott Pénz (zeneileg ugyanis teljesen oké), ám nem így történt.

Na, állítsuk magunkat egy igazán húzós kihívás elé, a nagyszínpados Tiestónál pedig aligha adódik erre kiválóbb alkalom. Tényleg Micimackó összes rosszindulatával próbálok viszonyulni a produkcióhoz, de negyedóra elteltével sem vagyok képes megérteni, hogy a balatonedericsi Holdfény diszkó lemezlovasát miért nem fogadja hasonló népünnepély. De az, hogy ma sem sikerült kitörnöm a zenei korlátoltság börtönszigetéről, már igazán legyen az én problémám. A nap konklúziója: A None But My Own a Machine Headtől még huszoniksz év elteltével is rettenet súlyos darabnak hat. És akkor most jön a péntek.

Az első napi beszámoló erre.

Ez volt amúgy az első napi partyszett:

soundpartyszett_img_1207.JPG


fesztivál mastercard balaton sound partybeszámoló



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.