2017.07.11. 10:47 – Kovács.Attila

Fel lehet robbanni egy dobszéken ülve is - The Devil's Trade-interjú Makó Dáviddal

dt_01.jpg

Makó Dávid, The Devil's Trade név alatt két sikeres európai turnét csinált végig az elmúlt fél évben, de a HAW nevű metálzenekara is működik úgy, ahogy azt régen eltervezték. Ehhez képest viszont kevés médiafigyelmet kap, úgyhogy ideje volt vele hosszabban is elbeszélgetni. Annyira hosszan, hogy az alábbi szöveg egy másfél órás felvétel kivonata. A zenei projektek mellett szóba került a siker viszonylagossága, a közönség és a zenekarok kapcsolata, a harcművészetek, de Bob Dylan is. Tényleg mély interjú. (Fotó:  Justina Lukosiute)

2009 környékén tulajdonképpen teljesen felhagytál a zenéléssel, és elég sok pontján változtattál az életednek. Felmerül a kérdés, hogy volt-e a kettőnek köze egymáshoz, pláne, hogy egy ideje kifejezetten aktív vagy zeneileg?

Sokkal aktívabb, mint bármikor korábban. A kivonulás részének nem igazán volt köze az én megtisztulási folyamatomhoz, azt hiszem. Így visszanézve lehet, hogy mégis, és ahogy beszélek erről, rá fogok találni a kapcsolatra. Az már a HAW idejében volt, a Stereochristban addigra nem voltam benne.

Onnan mikor is szálltál ki?

Azt hiszem, 2008-ban. Akkor már létezett a HAW. Nagyon nagy tervekkel álltunk neki, és nagyon nagy feszülés lett belőle. Azt hiszem, az már ennek a megcsömörlésnek a vége volt, amikor egyszerűen nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem és elképzeltük. Folyamatosan ugyanazokba a falakba ütköztünk. Ez elsősorban abból adódott, hogy olyan emberekkel vettük egymást körül, akik ugyanakkora szerelemmel voltak a zene iránt, csak nekik mások voltak a lehetőségeik. Ha valakinek van két gyereke, családja, meg egy jól fizető munkája, nehezebben indul el akár egy egyhetes turnéra is, hiszen az az egy hét is a szabadságából megy el, a családtól kell elvenni, és a többi. Úgyhogy be kellett látni, hogy nem tudunk ugyanakkora erőbedobással dolgozni ugyanazokért a célokért. Ez viszont bennem már akkora törés volt a hasonló stereochristos élmény után, aminek hatására abszolút kikapcsoltam a zenét az életemből. Egy évig gyakorlatilag zenét sem hallgattam. Ha valamit mégis, azok régi Bob Marley-lemezek voltak.

Csalódásként élted meg, hogy azok a dolgok, amikért évekig küzdöttél, nem úgy teljesültek, mint ahogy vártad, vagy esetleg egyáltalán nem is teljesültek?

Óriási csalódásnak éltem meg, elsősorban azért, mert saját magamban is csalódtam. És nem azért, mert nem értem el a célom, hanem mert fel kellett tennem magamnak a legkínosabb kérdéseket: jól csinálom-e, amit csinálok, érdemes-e feláldoznom azokat a dolgokat a célokért, amiket kész voltam feláldozni, például a baráti kapcsolatokat.

Ez mit takar pontosabban?

A HAW zenekar kizárólag baráti alapon szerveződött. Mi nem úgy jöttünk össze, hogy csinálok egy zenekart, megkeresem hozzá a megfelelő gitárost, hanem annyira szerettük egymást, hogy nem volt más lehetőség, mint hogy zenéljünk is. Egyfajta kiteljesedése volt a kapcsolatunknak, és ezt elég szigorúan alávetettem annak, hogy a HAW-nak egy számomra sikeres zenekarnak kell lennie. Volt egy kapcsolati tőkém, amit a Stereochristban építettem, hiszen ott a szervezési részt én csináltam. Ezek még élő kapcsolatok voltak, simán mehettünk volna tovább, majdnem onnan, ahol a Stereochristban abbahagytam. Még nem voltak dalaink, de már hívtak minket külföldi klubokba. Ennek meg lehetett volna felelni, csak nem tudtuk beletenni azt a munkamennyiséget, amit bele kell tenni ahhoz, hogy egyáltalán színpadra tudj állni egy két-háromszáz fős klubban, hogy nem csak azért lépj fel, mert lehetőséged van rá, és mondjuk elmész nyaralni. Most ezt csináljuk, ha elmegyünk a Dürerbe, akkor is nyaralni megyünk, mert ezt a részét egyáltalán nem vesszük már komolyan.

A kérdés igazából az, ki hogy definiálja a sikert magát? Az meg ugye az emberrel együtt változik.

Nekem nem azzal volt a bajom, hogy ötven embernek játszottunk, vagy épp húsznak. Az volt a bajom, hogy az ötven ember előtt koncertezésben sem volt meg a megfelelő munka. A Stereochristtal heti háromszor próbáltunk, ott iszonyatosan komoly munka folyt. A Live Like a Man... úgy készült, hogy az egész lemez felment egyben, élőben. Azt nem lehet másképp csinálni, csak ha előtte vért izzadsz a teremben, és ez a HAW-ban nem volt meg. Nagyon kemény munka volt ezt elengednem. Végül olyannyira sikerült, hogy a HAW működik, annak és olyan formában, aminek eredetileg szántuk. Úgy álltunk újra össze, hogy nem akarunk semmit, nem szervezünk koncertet, ha kell, lemezt sem írunk, semmit sem fogunk csinálni, csak lejárunk a próbaterembe, mert barátok vagyunk, és ez a mai napig így működik. Soha egy e-mailt nem írtunk azért, hogy játsszunk valahol. Megkeresnek, és vagy igent mondunk rá, vagy nem. Én a Devil's Trade-et is így akartam csinálni sokáig, főleg azért, mert féltem tőle rohadtul. Egy kicsit védelmi pozíció volt az, hogy nem veszem komolyan.

Mitől féltél?

Hogy pofára esek vele. Féltem attól, hogy egy maroknyi embernek körülöttem, a barátaimnak tetszik, ők nyüstölnek vele, de mi lesz, ha beégek? Egyedül ülsz ki egy színpadra, iszonyatosan személyes, intim dolgokat adsz elő, ez nagy felelősség magaddal szemben is.

Így nincs kit hibáztatni, ha probléma van…

...de ha más nincs, akkor az erősítő a hibás! Vagy mint Janó Misi, kipakolsz a zsebedből. Az egyik kedvenc történetem, nem tudom, hogy a Magma Rise vagy a Necksprain koncertje volt-e. Kikapcsolt a színpadon egy kicsit, nem jött a következő téma, erre hátat fordított a közönségnek, búgó gitár, gerjedés, Bánfalvi Sanyi meg azt látta, hogy Misi áll szemben a saját erősítőjével, és szemléz, pakolja ki a dolgokat a zsebéből. Ezzel kibekkelte a holtidőt, aztán szemrebbenés nélkül fordult vissza, és ment tovább a nóta.

Valahol ez az egyszemélyes produkció olyan, hogy ha valaki viccelődik, mondjuk egy stand-up komikus, az elbújhat az önreflexió mögé, de a Devil’s Trade nem feltétlenül erről szól, ha jól látom.

Épp az ellenkezője történik. Az összes falat, ami mögé el tudtam bújni, azt le kell bontani, minden egyes alkalommal. Koncertenként két-három szám az, amikor át tudok szellemülni, és rátalálok magamban arra az erőre, ami segít nem megsemmisülni a színpadon. Ha nem találom meg ezt, akkor kínszenvedés az egész, és a legjobb koncertet is úgy élem meg, hogy de jó lenne valahol máshol lenni. Ez a zenésznek egy pokol, amikor úgy jössz le a színpadról, hogy ezt minek kellett? Az legborzasztóbb ebben, hogy ilyenek akkor is előjönnek, ha heti háromszor három órát töltesz a próbateremben, teljesen mindegy, mennyire vagy felkészült. A felkészültség abban segít, hogy ezeken tovább tudj lendülni.

Mit lehet ebből tanulni?

A stresszkezelés valahol a szakmám, úgyhogy ezeket a helyzeteket elég tudatosan tudom kezelni. A másik meg, hogy a Devil's Trade-nek sem álltam volna neki, ha nem lenne egy komoly versenyszerű küzdősport háttér az egész mögött. Gyakorlatilag ugyanazt élem meg minden egyes koncerten, mint amikor tatamira lépek, illetve léptem, mert már nem versenyzek. És amikor van egy ilyen helyzet, elakad a gitár, túlságosan kikapcsolok, vagy épp nem tudok eléggé átszellemülni, akkor nagyon sok technika van ennek a megoldására. Másrészt lebeg előttem egy példakép, hogy egy szál gitárral a színpadon mennyire kell magad komolyan venni, meg mennyire nem.

Nagyon vékony az a határ, amin egyensúlyozni kell. Igenis komolyan kell venned magad, de közben ott kell lennie az öniróniának. Ha ez a kettő nincs meg, akkor nem tudsz ilyen helyzeteken túllendülni, vagy izzadtságszagú lesz a produkció. Én sem Ákos nem akarok lenni, sem Dolák-Saly Róbert, bár Dolák-Saly Róbert egy zseni. Ákossal meg annyira nem tudok azonosulni, szóval akkor már inkább Dolák-Saly, csak nekem a zene a viccel nem fér össze. Viszont akit akartam példaképként említeni az Scott H. Biram, egy folk-blues gitáros, aki a punk vonalról érkezik egyébként. Három, három és fél órás koncertjei vannak, iszonyat tempót diktál, és ebbe a műsoridőbe bőven belefér mondjuk tizenöt elbaszás is, és hát hülyére röhögi magát közben. Ez körülbelül ugyanaz, mint amikor mi a HAW-val elrontunk valamit a színpadon, és meghalunk a röhögéstől, ugyanezt meg tudom csinálni egyedül is, csak így nehezebb.

Nehéz a maximalizmust elengedni, hiszen ha jót akarsz csinálni, és a saját mércédnek is meg akarsz felelni, akkor óhatatlan, hogy egy ilyen helyzetben esetleg felhúzod magad. Min múlik az, hogy megtanultad ezt kezelni, és tudsz nevetni rajta alkalomadtán? 

Szerintem azt kell elfogadni, hogy nem ezen múlik egy jó koncert.

Min múlik?

Azon, hogy megtalálod-e a hangot a közönséggel. Mindkettő óriási nyitottságot követel egyébként, de az, hogy a megfelelő hangulat megszületik-e, nem múlik azon, hogy mennyit hibázol. Persze biztos van egy határa a hibázási lehetőségeknek, ahonnan már nem fogadja el a közönség, hogy te fent állsz a színpadon, hiszen ezzel az erővel bármelyik trolibuszsofőr is ott állhatna. De azt hiszem, hogy amikor a közönség azt látja, hogy egy gyarló ember, egy ugyanolyan figura áll ott, mint ők, akkor azzal tudnak azonosulni, és egy-egy ilyen hiba éppen ezt láttatja számukra. Ehhez hozzátartozik az is, hogy abban a pillanatban tovább kell lendülni ezen a ponton, és ebbe megint csak lehet kapaszkodni. Én legalábbis, amikor közönségként állok a színpad előtt, imádom ezeket a pillanatokat, amikor látom, hogy majdnem elbukik a színpadon a zenész, és ki tud jönni egy ilyen helyzetből győztesen. Ez nekem egy olimpiai mutatvány.

Korábban nyilatkoztál olyasmit, hogy a zenélés a maga nemében egy elég önző dolog. Mai napig így gondolod ezt?

Ha az önkifejezés részét nézzük, akkor igen, abból nem engedek. Ezért jó egyedül zenélni, az történik, amit én akarok. Ilyen szempontból nagyon is önző. Egy úgynevezett one-man band, egy egyszemélyes show nem lehet nem önző. A közönség felé ez olyan szempontból megmarad, hogy örülök, ha az én játékszabályaim és értékrendem szerint történnek a dolgok egy koncerten. Ha ez nem így van, akkor ha nem is könnyen, de el tudom már engedni. Amikor az önzésről volt szó régen, akkor nekem az volt az arculcsapás, hogy a közönség egy részére mennyire nem jellemző a nyitottság, hogy mennyire nem engedik az általuk rajongott zenészt változni emberként sem, zenészként sem, tehát a produktum sem változhat. Ez ugyanúgy a személyes kapcsolatokban is jelen van. Ha éveken keresztül vagy egy ember mellett akár baráti szinten, és egymástól függetlenül változtok, akkor az egyik fél sokszor nagyon nehezen emészti meg azt, hogy a másik esetleg már egy teljesen más ember. Ez szerintem zenész-közönség viszonylatban is nagyon terhes dolog. Azt hiszem, hogy még mindig önzőnek találom ezt, csak most már nem érdekel.

Szerinted miért akarja a közönség konzerválni az előadókat?

Ezt tanuljuk meg. Hogy a szeretés és a kapcsolatok ennyire önző rendszerek. Azt tanulod meg, hogy hogy így kell szeretni, mert mondjuk veled is így bántak otthon. Zenekar-közönség szempontjából ez még kiélezettebb helyzet, hiszen ha elmegy az ember egy koncertre, akkor azért van ott, hogy a hétköznapokból kiragadják, hogy kiadja magából a feszültséget, vagy egészen távolra kerüljön tőle. Ha kiadod magadból a feszültséget, az azt jelenti, hogy ha nem is tudatosan, de dolgozol vele, vagy pedig teljesen eltávolodsz tőle abban az értelemben, hogy arra a másfél órára nem jut eszedbe, ki vagy, honnan jöttél, mi az, ami nyomaszt. És ha esetleg ez azért nem működik már, mert a zenekar egy másik útra lépett, ami neked nem adja már meg ezt az élményt, az egy kurva nagy csalódás.

Hát igen, csak ha belegondolsz, így végül is szellemi gyorséttermek jönnek létre. Bemegy az ember, és ha nem azt kapja az alatt a logo alatt, amit megszokott, csalódásként éli meg.

Így van, és végtelenül instant dolgokban gondolkodnak mindkét oldalon. Manapság a zenekarok szerintem nagyon tudatosan indulnak el egy úton, műfajilag is, külsőségekben is, és gondolom, az a része is tudatos, hogy mit kell tenni azért, hogy valaki sikeres legyen. Felnőtt egy olyan generáció, akik már ezzel a kezükben élnek: pontosan tudják, hogyan kell egy Facebook-postot eljuttatni az emberekhez. Én még mindig örülök, ha húsz lájkom van egy bejegyzésre, és közben mind a húsz ember a haverom.

Szerinted létezik még igény a klasszikus értelemben vett önkifejezésre? Lehet még valaki szuverén alkotó?

A legutóbbi két Európa-turné, amin volt szerencsém részt venni, összesen harminckét állomás harminckét nap alatt, számomra azt mutatja, hogy vannak emberek, akik vágynak az ilyen előadókra. Óriási élmény volt ezt megélni, főleg a második turné óta, aminek ugyan hetek óta vége, de még mindig tart: még mindig kapom az üzeneteket a videómegosztásokat, a fényképeket. Az a közönség nagyon együtt él velem azóta, és ez nagyon furcsa élmény. Van egy közeg, ami erre kíváncsi, csak nehéz eljutni oda.

Itt jön be az a része, hogy kell egy komoly apparátus mögéd, ami segít eljuttatni az emberekhez. Ülhetsz otthon, nyomhatod ki a Facebook-postokat, a Youtube-videókat, ha elég ügyes vagy, eljutsz hozzájuk, erre a Leander egy jó példa, neki működött. Ő nyilván a marketing részét is biztosan vágja, de nekem ez nincs meg. Ehhez kellett Jakab Zoli barátom (menedzser, koncertszervező, Ghostchant-énekes stb. - a szerk.), hogy a segítségemre legyen, és hogy a zeném eljusson olyan zenészekhez, akik aztán felkaroltak, gyakorlatilag átnyomtak egy rendszer szűrőjén. Az Avocado Booking nem igazán akarta, hogy én legyek az vendég a Crippled Black Phoenix turnéján, a zenekar viszont akarta, olyannyira, hogy végül a cég beleegyezett, hogy jól van, legyen akkor Makó Dávid az előzenekar. A második turnén ugyanez a turnészervező cég már azt mondta, oké, tudjuk, hogy működik, hogy megbízható, tudja a dolgát, és a többi. De ehhez nekem kellett Zoli. Az már a szerencsén múlik, hogy milyen emberek csapódnak hozzád az életed során, pláne, hogyha olyan alkat vagy, mint én, aki alkalmatlan arra, hogy házaljon, jópofáskodjon, mutyizzon. Szerencsére van mellettem egy olyan barát, aki jó kapcsolatokkal rendelkezik, és tudja azt, hogyan segítsen nekem.

Volt egyébként egy olyan pillanat, amikor Zoli azt mondta, hogy figyelj Dávid, mostantól én az ügy mellé álltam, vagy egyszerűen csak egymásra találtatok?

Volt. Ehhez az kellett, hogy az első lemez megszülessen. Zoli meghallgatta, és azt mondta, hogy ezt komolyan kell csinálni. Én még akkor sem vettem ezt komolyan. Amikor ő mondta, hogy márpedig ezt csináljuk, komolyan vesszük, akkor én is mögé álltam, hogy hát figyelj haver, ha te így gondolod... És működött. Többek között az ő hatására kezdtem hinni ebben, és a két Európa-turné volt, ami meggyőzött, hogy ebbe igenis energiát kell fektetni, a háttérmunkába és a zeneírásba is.

Mit jelent, hogy komolyabban veszed a zeneírást?

Az korában mindig ilyen ad hoc jellegű dolog volt, hogy ha jön egy ötlet, akkor majd foglalkozom vele, és ha két percig tart az ihlet, akkor addig tartott, maximum majd másfél év után előveszem újra. Ez a része komolyodik. és ilyen szempontból picit már munka jellegű a dolog, hiszen tervszerűen kell dolgozni. Akkor is, ha nem történik velem semmi, ami elindítana egy dalszerzési folyamatot. Legalább új dalokat tanulok meg, ha mást nem, mert amúgy nem gyakorlok. Arra megint csak alkalmatlan vagyok, hogy nekiálljak skálázni. Jó, egy blues skálát még el tudok játszani, de nagyjából ennyi, inkább nem is próbálkozom vele. Viszont mások dalait megtanulni, és itt főleg népzenéről, meg a hatvanas-hetvenes évek dalszerzőiről van szó, az elég jó iskola. És nem egy az egyben eljátszani, mert az megint nem az én világom, hanem egyből átfordítani az én nyelvemre. Például Bob Dylant nem kedvelem különösebben mint zenészt, bár a koncertszervezőnek azt mondtam, de csak azért, mert nagyon szeretem a srácot. Másrészt meg jó kihívásnak érzem, és egyből tökre működött: akkor hallgassunk Bob Dylan-dalokat, nézzük meg, mi lesz az, ami meg tud fogni belőle. Van egy nagyon nagy kedvencem, az As I Went Out One Morning, de azt sem Bob Dylan játssza, hanem a Wovenhand. Brutális. Mellérakod az eredetit, és kérdezed, hogy mi van?! A Beatlessel is ugyanígy vagyok, a kedvenc Beatles-dalaimat mások játsszák.

Az egyszemélyes formátum megkönnyíti az elfogadását egy különutas produkciónak? Hiszen az ilyesmihez nem kapcsolódnak a hagyományos rock n'roll sztereotípiák.

Nincsenek meg a pózok, amik működnek: nagyterpesz, headbang, ezek a közönség számára fontos triggerpontok, itt meg hiányoznak. Folyamatosan azt tapasztalom, hogy akik ismeretlenül jönnek el a koncertemre, azok egyrészt nem tudják, mire számítsanak, ez talán a jobb verzió. A nehezebb az, amikor eleve rossz dologra készülnek. Ott lesz az ember majd egy szál gitárral, és nyavalyog, vagy valami zenebohóc, aki jópofáskodik. Az elmúlt másfél évben rengeteget változott a színpadi jelenlétem, kicsit elengedtem magam, és sokkal inkább működök úgy a színpadon, mint a HAW-ban énekesként. Nagyon szűk a mozgásterem, mert egy dobszéken ülök, de fel lehet robbanni egy dobszéken ülve is. Ha az energiaátadás működik, akkor nyertem. Ha nem csípi el őket, akkor lehet, hogy a dal sem működik már. Ha működik, akkor lehet a dal is gyengébb.

Számomra egy tök jó indikátor, hogy ezen a turnén megszületett egy műfaji meghatározás, és nem általam. Egy beszámolóban írták, hogy ez doom-folk, és ez nekem nagyon tetszik. Le vagyok hangolva H-ra, fuzz-zal van megbolondítva a gitárom, egy ősöreg Twin Reverben zúzok, lemértem, hatvan kiló. Egy kombó, sehogy se lehet megfogni. Amikor az első turnén a hangmérnök Lee Haley meglátta az erősítőmet, mondta, hogy a közelébe ne vigyék ezt, rá sem akar nézni, mert pontosan tudja, hogy mi ez, és ő ehhez már öreg.

Mi volt a legszélsőségesebb reakció, amivel találkoztál a turnén?

Kitűzött cél volt, hogy elérjek egy bizonyos reakciót, a sírást. Persze félig vicc volt ez, de volt, hogy a saját szememmel is láttam, és volt, hogy mondták: megríkattál haver, kösz.

Szóba került már a harcművészet, közelebbről a brazil jiu jitsu. Mikor is kezdted?

2009-ben. Most már nem versenyzek, csak hobbiszinten csinálom, nem fér össze a munkámmal, az edzések tartásával. A fullkontakt sport versenyzői szinten, főleg egy olyan, ami az ízületi feszítések, fojtások felé megy, nem igazán kedvez az ilyesminek. A végén már annyi sérülésem volt, hogy nem tudtam volna pénzt keresni. Kezdőkkel foglalkozom, és a speciálisabb mozgásmintákat meg kell mutatnom, ha meg meg sem tudok mozdulni, akkor gondolhatják, hogy tarthat rehabilitációs edzést valaki így? Ez egy óriási fájó pont még mindig az életemben, de ez van. A másik, ami gátol ebben, a gitározás. Az összes ujjam volt már eltörve, ezért is van az, hogy kicsit mélyebb hangolásban játszom, kényelmesebb. 

A zene és a harcművészet hogyan hat egymásra szerinted? Gondolom, nagyon sok gátat lebont az emberben, akár zeneileg is. Nálad hogy működik ez?

Nekem nem elsősorban a dalszerzésre van hatással, hanem a színpadi munkára, meg a türelemre, ami egy ilyen Európa-turnén kötelező. Ha feszült leszel, meg felbaszódsz azon, hogy kilenc órát utazol, utána öt órán keresztül nem csinálsz semmit, aztán egyszer csak fel kell menned a színpadra maximumot nyújtani, akkor alkalmatlan vagy erre a munkára. Persze működhet ez úgy, hogy piálsz, meg drogozol, ezek tudnak segíteni egy darabig... Van, akinek örökre, van, akinek meg csak egy darabig, és aztán meg minden rossz lesz. Nekem az önkifejezés, meg a küzdelem körülbelül ugyanaz, nem tudok nem egyenlőségjelet tenni közéjük. Mindkettő egy önmegsemmisítés, ami után újraépítem magamat. Ez a színpadon is mindig működik.

Általában miért isznak a zenészek szerinted? Unalom diktálja, vagy inkább egy ilyen szubkulturális, szociális dolog?

Egyrészt az utóbbi, a piálás, mint kiszakadás a hétköznapokból, és a zenélés, mint ugyanez. Eleve, aki zenélni kezd, az érzékenyebb alkat, így jóval addiktívabb személyiségek vagyunk, mint az átlagember, könnyebb benne maradni a drogban, a piálásban, a cigizésben, az összes ilyen szarságban. Az önmagaddal való elégedetlenség, vagy a depresszió feloldásában bizonyos szemszögből óriási segítség a pia meg a drog.

Emlékszem, hazajöttük egy Stereochrist-turnéról, és nekem hetekbe telt, amíg rá tudtam magam venni, hogy a Kultiplexnél messzebb menjek, ott laktam ráadásul a sarkon. Elindultam főiskolára, és a Kálvinról visszafordultam, hogy ez nem fog menni. Pánikroham, hideg verejték, minden. Néztem, hogy mikor nyit a Kulti, ötkor talán már lesz lent valaki. Mentem, és ment a piálás, és ráadásul ott olyan emberekkel lehetett piálni, akik ugyanígy reagáltak, ha a hétköznapokba vissza kellett rázódni.

Erősen tudathasadásos állapot, amikor egy ideig azt csinálod, amit mindig is szeretnél, de amikor vissza kell térni a hétköznapokba, az embernek még a bioritmusa is baromi nehezen áll vissza, akár testileg, akár szellemileg. Nem szoktál visszaesni a turnén?

Egy-egy félévnyi edzésmunkám megy ilyenkor kárba két hét alatt. Az első turnén volt valamennyi mozgásra lehetőség mert ott nightlinerrel mentünk. Ott rengeteget pihentem, többet aludtam, mint valaha, tíz-tizenkét órákat, szégyen! Általában egy körül bevágódtam az ágyba, és már szenderegtem is. A többiek négyig nyomták, ment a piálás, cigizés, én meg felébredtem másnap, mikor odaértünk a klubhoz. Pakolás, aztán lehetett edzeni kicsit, persze nagyon limitált körülmények között, de fekvőtámaszt, meg húzódzkodást végül is bárhol lehet csinálni. A második turné ilyen szempontból halálos volt, kisbusszal mentünk, hajnal kettő-három körül estünk be a hostelbe, reggel hat-hét körül keltünk, utána nyolc óra utazás. Ilyenkor ha megérkezel valahová, nem mozogni akarsz, hanem meghalni.

A végén pár állomáson már olyan nehéz volt magam összeszedni a színpadra, hogy az utolsó koncerten Münchenben két téma között olyan zuhanásos ájulásos kontrollvesztésem volt, hogy nem értem oda a megfelelő akkordra. Arra tértem magamhoz, hogy fél hanggal lejjebb fogtam az akkordot, de hát ezek benne vannak. Aki ott volt, az tudta, hogy ez a tizenötödik koncert tizenöt nap alatt, ilyenkor egy kicsit megengedőbbek az emberek.           

Sok helyen megfordultál már külföldön a Stereochristtal és szólóban is. Látsz jelentős különbséget a közönség hozzáállásában, vagy akár a magadéban?

Elég szomorú dolgot fogok mondani, de talán ez az egyedül zenélésből is fakad: sokkal nagyobb munka mozgósítani az energiáimat a színpadon, mint egy zenekarban, ahol rommá torzított gitártémákra éneklek, és mondjuk Gazsika üti szét mögöttem a dobokat. Sajnos mindkét turnén a budapesti állomás volt a legszarabb. A körülmények miatt is, meg a közönség is máshogy reagál. Nem a saját közönségemnek játszottam ezen a turnén, az itthoni állomáson sem. A kemény mag persze ott volt, de szerencsétlen módon pont a második turné előtt csináltunk egy ingyenes koncertet, ahová kétszáz ember eljött, ez irtózatosan nagy élmény volt, de aztán a turnén tök más közönségnek játszottam, meg én is fáradtabb voltam. Nehéz itthon, főleg azok után, hogy egy rettenetesen jó közegbe érkeztem, ahol a tenyerén hordoz a közönség, és egyik pillanatról a másikra működik minden. Aztán meg hazajövök, itt meg benne van az is, hogy na nézzük meg, mit csinál a magyar gyerek a külföldiek előtt, és ettől kicsit távolságtartóbbak az emberek.

Befolyásoltak az elvárások?

Nem is elvárások ezek. Inkább arról van szó, hogy nagyon-nagyon vártam mindkét koncertet, a másodikat talán kevésbé, mert a tapasztalat már megvolt, hogy először sem úgy alakult, ahogy terveztem. Az első előtt elképzeltem, milyen lesz kiszállni a nightlinerből a Dürer Kert előtt, találkozni a barátaimmal másfél hét után, és azt a sok jót, vagy akár rosszat, amit a turnén összeszedtem, kiadni, megmutatni, hol tartok, de akkor ez ilyen-olyan okok miatt nem történt meg.

Mik a terveid?

Szerencsére nagyon sok van. Nem titok, hogy megint sikerült nyerni erre a turnéra visszamenőleg támogatást, ezeket a pénzeket tök jól fel lehet használni, ha az ember nem az új LCD-tévéjét akarja belőle megvenni. Nekem ez most azért jön jól, mert elfogyott az összes lemezem. Augusztusban jelent meg háromszáz példány, és összesen a Wave-ben, meg a Deepben lehetett kapni, utóbbi ráadásul elektronikus zenei profilú bolt, nem is az én közegem. Szóval minden rajtam keresztül ment, ami egyrészt egy csodálatos dolog, másrészt most újra le kell gyártatni, ami irtózatos költség. Lesz új merch, mert az is elfogyott, új webshop, emellett lehet, hogy lesz kiadó, ami óriási dolog lenne, két irányba is el tudunk indulni.

Az Avocado Booking egyrészt adott, pláne, hogy a srác szintén brazil jitsus. Konkrétan az történt, hogy lejöttem a színpadról az első turnén, végignézte a koncertet, és láttam rajta, hogy jönne gratulálni, de csak így nézeget. Aztán megkérdezte, hogy brazil jitsuzol? Mondtam igen, de te is. Mondta igen. Most is végignézte a koncertet Müchenben. Lesz portugál turné Sam Alone-nal. Ahogy a Crippled Black Phoenix, ő is meghívott, és erre nagyon büszke vagyok. Ezekhez az emberekhez eljutott a zeném, és akarnak velem muzsikálni, és szerencsére eddig mindig olyanok kerestek meg, akikkel én is szeretnék. Meglátjuk. Szeretnék egy új lemezt csinálni, négy-öt szám már készen van. Szívesen kiadnék EP-t is, de Zoli azt szeretné, hogy nagylemez legyen, szóval még ülnöm kell rajta.

Szóba került az NKA-s támogatás. Ha jól tudom, sem te, sem Zoli nem feltétlenül szimpatizáltok a jelenlegi kormánnyal. Nem furcsa így állami támogatást elfogadni?

Zoli ebből ki is marad. Róla nem tudnám elképzelni, hogy mondjuk a Ghostchant egy államilag támogatott zenekar legyen. Én úgy vagyok vele, hogy nem tehetem meg anyagilag, hogy ezeket a lépéseket egyedül lépjem meg. Megint csak az van, hogy egyedül vagyok. Egy bakelit kiadása kétszáz példányban körülbelül négyszázezer forint, én meg edzőként nem élek olyan jól, hogy azt csak úgy előkapjam a zsebemből, és jelenleg a Devil's Trade sem hoz ennyi pénzt.

Hozzá kell tenni, hogy a Cseh Tamás Programba sem úgy ugrottam bele, hogy egyik reggel felkeltem azzal, hogy én szeretnék állami pénzre pályázni. Az A38-as srácok szóltak, hogy figyelj már, neveztünk téged, nem baj? Jó, de mivel jár ez? Hát, majd fel kell lépni valami zsűri előtt, de lehet, hogy nem. Mondtam, figyelj már, harminchárom éves vagyok, én ilyet nem szeretnék, soha életemben nem neveztem tehetségkutatóra, nekem ez nem fér bele. A bakelit úgy jelenhetett meg, hogy fel kellett venni hozzá öt új dalt, ezért lettek azok hozzácsapva az eredeti lemezhez, gyakorlatilag mást nem kellett tennem érte. Ráadásul négy évig dolgoztam állami szférában. Nekem ez jár. Tömöd a fölötted ülők zsebét az EU-s pénzekkel, harcolsz a lelkiismereteddel nap mint nap. Ha jön egy ilyen lehetőség, akkor talán érthető, hogy azt mondod, ebből akkor én is kivennék egy kicsit, ha nem baj.

Egyébként NKA már az előző kormány alatt is volt, csak akkor másképp hívták. Van jó része ennek a dolognak, persze tudva azt, hogy sokaknak keserű a szájíze, azok közül, akik nem nyertek, de nekem egyszerűen szerencsém volt, akkor miért ne használjam ki? Pláne, hogy ilyen limitáltak a lehetőségek. Nyugodt a lelkiismeretem emiatt, de ha téglát kell dobni, ott leszek, kétség nem fér hozzá. Belefektetett munkám nincs, egy pályázatíró írta ezeket, nyilván nem ingyen, már el is felejtettem, hogy pályáztunk, amikor gratuláltak, hogy nyertünk. Én meg kérdeztem Zolit, hogy jó, akkor mi legyen? Legyen mondjuk bakelitlemez.

Fatalista vagy?

Teljesen. És azt látom, hogy aki hasonlóan áll hozzá, azoknak mind lassabban történnek a dolgai. Sokáig ez bántott. Hogy miért nem tűnök fel, miért nem foglalkoznak velem? Hogy rengeteg munkát raktunk bele a Stereochristba, és mégsem jutottunk el oda, ahová akartunk. Most is azt látom, hogy sokan az akkor működött zenekarok által kitaposott ösvényen tudtak elindulni azok közül is, akik egyébként esetleg teljesen mással foglalkoztak előtte, és működik nekik. Van egy oldalam, ami örül ennek a sikernek, a másik oldalam meg azt mondja, hogy oké, de miért nem beszélünk azokról a zenekarokról, akik ezt az utat kitaposták? Mindenféle nagy zenekarok pólóit hordjuk, akiknek nincsen szükségük támogatásra, hiszen ők már ott vannak, ahová jutniuk kellett. Van egy csomó zenekar, akikről az emberek nem hallottak. Nem Metallica-pólót kell felvenni, hanem Igor- vagy Shapat Terror-pólót. Ezek a dolgok nem feltétlenül működnek az én szájízem szerint, de ez van.

Nem becsüljük meg eléggé a saját underground zenekarainkat?

A baráti közegünkben igen, csak azok a zenekarok, akiket én a barátaimnak tekintek, vagy felnézek rájuk, mint például az Angertea... Velük nagyjából évente egyszer találkozunk, és ők olyan zenekar, akiket egy magyar rockzenét szerető embernek a zászlajára kéne tűznie, még akkor is, ha nem tetszik az összes dal. Hol tart az Angertea, és hol kéne tartaniuk valójában? És lehet, hogy a saját síromat ásom, de az a közeg, ami mondjuk, a sikeres budapesti zenekarokat kitermeli, egyáltalán nem az enyém. Nem tudok helyezkedni, haverkodni érdekből.

Fontos, hogy tisztázzuk, ezt nem siránkozásként mondom, csak tényközlésként, Lehet, hogy ez régebben is így ment, és én csak most eszmélek rá, a zene és a zenében való érvényesülés nagy része kapcsolati tőke meg marketing az undergroundban is. Ez nekem csak most esett le. És lehet, hogy lassú, esetleg buta vagyok ehhez, de azt kell látnom, hogy ez máshogy nem, vagy csak nagyon lassan működik. Valószínűleg ezért van, hogy harminchat évesen jutottam el olyan magasságokba zenészként, amelyekben most részem volt és van, nem pedig huszonnyolc évesen. De ez így legalább az enyém, és őszintén az enyém.

A posztot a Cseh Tamás Program támogatta:

cstp_logo.jpg


folk magyarország doom the devils trade



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.