Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
"Mindjárt bemegyek Breaking Benjaminra, de csak azért, hogy leszóljam." - így indította cimborám az utolsó estét, úgyhogy a jó hangulat máris adott volt, mikor a Petőfi Rádió színpadánál összetalálkoztunk. Ezután közölte, hogy igencsak megviseltnek látszom. Nem is csodálom, hiszen az előző esti hejehuja, meg az egy hétig nem borotválkozás után körülbelül úgy néztem ki, mint egy megfáradt, metálos kanászlegény. Aztán férfiasan bedöntöttem az első cidert, hogy végül méltóképpen búcsúzzam a Szigettől.
Breaking Benjaminra végül nem mentünk, belenéztünk viszont az Anna and the Barbiesba, Szekeres Andrást és zenekarát, illetve a Sziámit is láttuk néhány dal erejéig, de az este döntő részét szakmázással, nosztalgiázással és italozással töltöttük, ide-oda sodródva a különböző színpadok között. Hogy a keretes szerkezet is megvalósuljon, ismét összefutottam az első nap megismert skót rockénekessel, Paullal, akivel telefonszámot cseréltünk, és megígértük egymásnak, hogy ősszel találkozunk Manchesterben, ha már úgyis arrafelé lesz zenekari elfoglaltság, ugye.
Mezőkövesdi barátommal végül úgy veszítettük el egymást, hogy bement vécére, ahonnan végül negyedóra múlva sem jött ki, vagy pedig kijött, de én nem láttam ezt. Nagyfiú már, gondoltam, majd holnap rekonstruáljuk a történteket. Így sajnos a tervezett házasságkötésünkre nem került sor. Az ötlet amúgy nem a szexuális érdeklődésünk későn jött megváltozásának, és nem is a Magic Mirror sátornak köszönhető, szimplán jó poénnak tűnt egy fotó azzal, hogy Kovácsné Szűcs Péter és Szűcsné Kovács Attila mostantól hivatalosan is házastársak lettek, de végül nem kellett embernek szétválasztania, amit az isten egybe sem kötött. Majd jövőre.
A végére illene írni valami összegzésfélét. Nos, nem volt rossz érzés hazaérni, hiszen el vagyok én már szokva kicsit az ilyen intenzív fesztiválozástól. Ugyanakkor érdekes élmény volt úgy jelen lenni a Szigeten, hogy a zenei programok nagy százalékára magamtól biztosan nem mentem volna ki. De a Hadtörténeti Múzeumban sem jártam még soha korábban,, mégis határozottan élveztem - mert végül csak eljutottam múzeumba is - hogy kezembe foghattam egy háromkilós, a török hódoltság idejéből való szablyát, vagy belenézhettem egy egylövetű, első világháborús puska célzószerkezetébe. Azon is meglepődtem, mekkora antitalentum vagyok kötéltáncból, amit még kora délután próbáltam ki körülbelül három méter erejéig, míg úgy nem döntöttem, hogy égesse magát tovább ezzel a szerencsétlenkedéssel az, akinek hat anyja van.
Tetszett, milyen sok olyan zenekar, előadó tudott érzéseket kelteni bennem, akikkel még soha korábban nem találkoztam, függetlenül stílustól, hangszereléstől. Tetszett, hogy új ismeretségeket köthettem akár a legváratlanabb helyzetekben is. Ha van olyan dolog, ami miatt érdemes kimenni a Szigetre, az talán pont az, hogy rájössz, nem annyira mások azok, akik esetleg mást szeretnek, mint te, és hogy az igazi dolgok valahol mind egy tőről fakadnak. Persze ehhez érdemes túllépni a saját beidegződéseiden is, hiszen ha csak annyit akarsz látni az egészből, hogy ez egy vurstli a nyugat-európai fiataloknak, és különben sincs metálszínpad, akkor az ilyen tapasztalatokról le fogsz maradni.
Nyilván van, ami kevésbé tetszett, például vérzett a szívem amiatt, hogy az egy hét alatt valószínűleg egy kisebb városnyi szemetet termelhetett a fesztivál, legalábbis amikor mentem kifelé, a legváltozatosabb tárgyakat láthattam hátrahagyva a rengeteg egyszer használatos pet-palacktól és műanyagpohártól kezdve a telehányt sátrakig, félig leengedett matracokig, amit a fesztiválozóknak már nem volt kedvük hazavinni. Lehet tudni, hogy utóbbiakat a fesztivál jótékony célra fordítja, ugyanakkor gyakorlatias parasztgyerekként továbbra sem tudom megérteni az efféle pazarlást, pláne annak ismeretében, hogy a Szigetre nem analfabéták, hanem elvileg nyitott, felvilágosult, gondolkodni képes európai emberek járnak. Talán érdemes lenne valamilyen formában jobban motiválni a környettudatos fesztiválozást, akármennyire is kényelmetlen szarakodni a visszaváltható
poharakkal. Legalábbis visszatetsző, hogy bizonyos embereknek a szabadság többek között abból áll, hogy ott ejtik le a szarukat, ahol épp állnak, és még egy kukát - voltak szép számmal - sem hajlandók keresni. Nem értem, hogy képes valaki úgy szórakozni, hogy a hetedik napon már egy szemétdomb közepén álló sátor előtt issza a bemelegítő koktélt, és erre nem egy, nem két példát láttam.
Ahogy nem tudom például megérteni azt sem - bár ez már inkább vicc - milyen gondolatok motiválják azt, aki négy darab komplett Teletubbie-jelmezt képes utaztatni magával többszáz kilométeren keresztül, csak hogy garantáltan készüljön róla pár fotó. Rengetegszer voltam már fesztiválozni, túrázni hosszabb távon, de nekem a "feltétlenül csomagoljam be" listámban még egyszer sem szerepelt a polifoam, a leukoplast, meg a telefontöltő mellett egy teljes utazóbőröndöt megtöltő Tinky Winky-jelmez retiküllel. De hát virágozzék minden virág! Engem sem baszogatott senki azért, mert utolsó nap hajnalban a fülesben bömbölő Enslaved-lemezt énekeltem a budiban. Végül is a Sziget pont ettől a sokszínűségtől jó, meg attól, hogy ha te is akarod, egy kis nyitottságot csempész az életedbe az ott töltött hét nap.
Köszönöm mindenkinek, aki figyelemmel követte a sorozatot. Ha úgy jön ki a lépés, még az sem kizárt, hogy jövőre ugyanott!
