2017.10.08. 10:05 – Lángoló Gitárok

"Tudod, az a hülye mozgású csávó" - Alex Cameron ismertető és az új album lemezkritikája

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!


Melodikus légkör, kissé groteszk, de nagyon is valós karakterek, kínosan ismerős élethelyzetek és karcolatok, kopottas, kora nyolcvanas évekbeli szintis, kongás, gitáros hangzás. Zene valahonnan az irónia és a paródia mezsgyéjéről. Önmagát Ausztrália első számú szórakoztatóművészének tartó Alex Cameron és üzlettársa, Roy Molloy szaxofonos előrukkoltak második albumukkal. A Forced Witness szeptember 8-án debütált a Secretly Canadian gondozásában. Ismertető és kritika.

Alex Cameront hallgatni egy kicsit olyan, mint a buszra várva elmerengeni rajta, hogy azok az emberek, akiket látunk magunk körül, vajon milyen párhuzamos valóságot élnek meg a miénkhez képest- vagy éppen mennyire azonosat. Mik lehetnek a “titkok”, az utak.

Mindemellett az ausztrál fiatalembert leginkább úgy szokták beazonosítani, hogy: “tudod, az a hülye mozgású csávó”.

De álljon itt most picit több is róla.

Alex Cameron zenész, dalszerző a sydney-i Seekae elektronikus formáció tagjaként kezdte zenei pályafutását. 2013-ban megjelentette önálló albumát egy már kiégett előadó bőrébe bújva: Jumping the shark címmel, melyet honlapján is elérhetővé tett anno (http://alexcamerononline.net.au/Homepage.html).


A brit indie páros, Foxygen felfigyelt rá, így vált lassan kísérőzenekarává kezdetben Mac DeMarco, Kevin Morby és Unknown Mortal Orchestra számára is- kiegészülve Cameron elmaradhatatlan “üzlettárssával” (ahogy ők fogalmaznak) Roy Molloy szaxofonossal (akit egyébként már hat éves kora óta ismer).

Újabb mérföldkő volt, mikor a Secretly Canadian kiadó fókuszába kerültek, mely következtében 2016-ban újra megjelentették az ő gondozásukban a lemezt, nagyobb közönséghez juttatva el azt.
Az első album egyszerű, dobgép alapokra épül, kissé sötét, néhol dicsőséges vintage hangzással zanzásítva. Középpontban a porondról eltűnni nem akaró, fénykorán túli bukott  előadó képével.

Mindezt a miliőt hozta Cameron a koncerteken is. Felvételről bejátszott háttérzene, csillámos zakó, illetve Roy Molloy ad-hoc jellegű, de nagyon is találó, vokál helyett is klasszul funkcionáló szaxofon kísérete. Jellemzően kisebb klubbokban léptek fel, maroknyi közönség előtt, számok között sztorikkal kiegészítve azt. 2016 nyarán Mac DeMarco előzenekaraként az Akvárium klubban is rekonstruálták ezt az óperenciás tengeren túli pub utolsó fellépője atmoszférát, akikre igazából már senki sem kíváncsi, ám ők még csak azért is lenyomják a showt...

De Alex Cameront nehéz mindössze zeneileg értelmezni, sőt csupán úgy talán picit felesleges is, mert nem biztos, hogy túl nagy élményt nyújt. Sokkal inkább egy jelenség, akit nem kell igazán megfejteni, mert nincs trükk. Az összes elfuserált védjegyszerű mozdulatával, lúzerségével, a szövegeiben rejlő kínosan ismerős élethelyzetekkel, karakterekkel, akikkel játszik teszi érdekessé mindazt, amit létrehoz. Antisztár. Pont ettől válik elérhetővé, szimpatikussá. Példa erre az is, hogy facebook oldalukon előszeretettel válaszolnak szinte minden egyes kommentre, amit kapnak. Ez lehet csak egy ügyes marketing fogás is, ki tudja, de mindenképp tompítják a határt, ami a “sztár” és a közönség között húzódik. Nem titkolják, hogy ez bizony kőkemény biznisz, amit ők itt művelnek. Pénzt szeretnének. Sokat. Alex Cameron civilben a bürokrácia bugyraiban elmerülve, egy kormányzati hivatalnál dolgozik, kifogásolható rendőrségi eljárásokról érkező panaszok kezelésével kapcsolatban. Ha nem turnéznak, Roy villamosvezető Sydney-ben. Szűkebb- tágabb környezetüket egyaránt véve: van honnan ihletet meríteniük, ettől válnak hitelessé.

A most debütált Forced Witness egy új fejezet. Teljes zenekar, komplexebb, derűsebb hangzás. Jonathan Rado (Foxygene) produceri közreműködésével született meg. A lemez akárhogy is nézzük, egy “férfi album”, már ha lehet ilyet mondani. A balladai légkör nem változott, a téma és a hangzás viszont jelentősen. Minden egyes szám egy-egy szilánk egy kissé keserédes, tragikomikus élményből. A mozaikok frissek, élesek. “Kényszerített szemtanúi” voltak sok férfi szomorú szerelmi történetnek.

Az egész lemezre jellemzőek a faék egyszerűségű, otthon a szobában egyedül, egy félliteres üres műanyagpalackkal a kézben könnyedén énekelgethető, limonádé popos dallamok. Az elsőre akár kissé laposnak is tűnhető album azonban meghálálja a törődést. Szinte érezni a dicsőséges szinti betétek, kongák és basszusok felett megcsillanó diszkógömböt. Vagy a giccses naplementében sétálgatás közben talpunk alatt a langyos homokot a tengerparton. Vagy mintha a Nagy Lebowski világába csöppentünk volna, és pár mellékszereplőt követnénk... Nincs megfelelő hasonlat. A zenéből áradó internet elterjedése előtti hangulat némileg ellentétben áll a szövegek aktualitásával. Reflektorfénybe állít kényes szerelmi jelenségeket, mindezt a szereplők szemszögéből.
Ékes példa a True Lies, ami az online párkapcsolatok világát idézi fel, ignorálva a tényt, hogy érzelmeink felkorbácsolója egészen más is lehet, mint akinek kiadja magát…  

But there's this woman on the Internet/ She sends me pictures of her beautiful eyes/ And I never get the sense to tell my girl the truth/ I got the sense to tell some beautiful lies

Nehéz szemezgetni az albumról, de a nyitódalát, egyben elsőként klippel jelentkező Candy May-t érdemes megemlíteni. Egy se veled-se nélküled történetnek állít emléket.

I think I’m dying/Yeah, ’cause I’m frail and I’m tired/And I constantly complain about the pain I’m in,
[...]
And we're walking down the street at a mean pace/ And she is crying out "You f'n lonely man/ "You worthless piece of shit/ You all wouldn't understand"/ 'Cause Candy May, I know she loves me in her own true way

Mindenképp különlegesség az Angel Olsen-nel, amerikai indie folk énekesnővel duettben előadott Stranger’s Kiss (mely videóját a Girls sorozatból ismert Jemima Kirke rendezte). A melankólikus gitár riffek, Roy elmaradhatatlan szaxi betétei ráerősítenek a szövegben megbújó szakításon túli pár iszapbirkózására. 

 A Studmuffin96 érett korú “hőse” várja, hogy a szeretője betöltse a 18-at, miközben “I keep my money in the bank, pussy in the bed”.

Cameron nem formál véleményt karaktereiről, nem célja népszerűsíteni az életformájukat, egyszerűen a szerepükbe helyezkedik szövegeiben. Megvilágítja őket. Meg akarja őket fejteni, ha már egyszer beléjük botlott eddigi élete során. Hallgatni az albumot kicsit olyan, mintha egy filmet néznénk. Vagy novellát olvasnánk. Minden egyes szám egy-egy újabb epizód.
Nehéz megmondani, mitől működik az Alex Cameron jelenség, de működik, pláne ha az ember nem nagy elvárásokkal esik neki, hanem egyszerűen csak szórakozni akar rajta. Őszinte, táncolható; zenéjében könnyed, témáiban fanyar és kaján, de nagyon éles is egyben. Mert bizony van, hogy olyan szösszeneteknek is szemtanúi kell, hogy legyünk, aminek nem biztos, hogy szeretnénk. Nehéz elfordítani a fejünket. 

Az együttes jelenleg önálló, immáron teljes zenekaros turnén van a világban szerte és szana, illetve előzenekarként is beugrik a Killers mellé is (akinek frontembere, Brandon Flowers a Keep Runnin’ Outta Luck című dalban is közreműködik). 

De persze mint annyi minden más, az ő munkásságuk is teljesen megosztó. Példa erre ez a cikk is. Lehetnek ők valakinek egy tök lapos, tucatbanda, akikből van ezer más, de lehet rájuk tekinteni valami egész furcsa, friss formációként is, akik görbe tükröt tartanak a világnak.

 

(Cikk alapjául használt forrás )

---

pappag

 


lemezkritika Alex Cameron



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása