2017.10.20. 12:56 – Kovács.Attila

Más motivációink voltak, mint az akkori rockzenekarok többségének - East-interjú Móczán Péterrel

Lángoló Interjú

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

east_moczan_3.jpg

Október 23-án a Budapest Sportarénában közel háromórás koncertet ad az EAST. A magyar progresszív rock egyik legnagyobb alapzenekara az utóbbi időben évi egy-két kiemelt fellépést vállalt a két leghosszabb ideig működő felállás közreműködésével, a mostani esemény viszont a korábbiaknál is nagyobb szabásúnak ígérkezik: a tervek szerint szinte összes korszakukat felidézik majd az este folyamán, köztük olyan kuriózumokkal, mint a korai instrumentális szerzemények, vagy a Rések a falon és az 1986 lemezek ritkán hallható dalai. A koncert kapcsán Móczán Péterrel készítettünk interjút, amelyben számos érdekes téma szóba került, a zenekar kezdeteitől, kedvenceitől a hetvenes évek Pol Pot megyéjének kulturális szigetein át a kortárs komolyzenéig. (Fotó: East Facebook)

Miben különbözik majd a mostani koncert az elmúlt évek fellépéseitől?

Az utóbbi évek koncertjein elsősorban az East két leginkább meghatározó korszakának dalait játszottuk. Ezeken az eseményeken szerepelt egyrészt a zenekar klasszikus felállása, azaz Zareczky Miklós, Varga János, Király István, Pálvölgyi Géza, Móczán Péter, másrészt a nyolcvanas évek vége óta együtt dolgozó neoklasszikus felállás Takáts Tamással, Dorozsmai Péterrel, Pálvölgyi Gézával és velem. Utóbbiban négyen vagyunk alaptagok, kiegészülve Madarász Gábor gitárossal, illetve Czerovszky Heni és Vincze-Fekete Vera vokálénekesekkel. Ez a két felállás most is színpadra lép, viszont ez a koncert annyiban különbözik az eddigiektől, hogy tulajdonképpen az első pillanattól kezdve végigkövetjük a munkásságunkat, olyan különleges vendégek részvételével, mint Szakcsi Lakatos Béla, Tony Lakatos, az ’56 stúdióváltozatában közreműködő Malek Andrea, illetve a Rések a falon-korszak énekese, Tisza József.

Az Eastnek sok különböző korszaka volt, ami nem is csoda, ha belegondolunk abba, hogy idén 42 éve alakult a zenekar.  

Egész pontosan 1975 november 15-én. Az első, nagyjából kétéves időszakban először Szakcsi Lakatos Béla volt a billentyűsünk. Abban az időben, mondjuk így, jazz zenekarként működtünk, de azért inkább jazz rock, vagy ahogy én szeretem hívni, improvizatív rockzene volt az, ebbe a zenei világba Szakcsi nagyon jól illett. A második évben Csík Gusztáv volt a billentyűsünk, illetve meg kell még említeni egy harmadik embert, Németh János szaxofonost, aki szintén az alapfelállás része volt abban a viszonylag rövid időszakban, amikor nem volt billentyűsünk. Ő Németh Károlynak, a Mini egykori billentyűsének volt a bátyja. De akkoriban, ahogy ez a műfajban nem szokatlan, alkalmanként voltak vendégeink olyan jazzisták személyében, mint Lakatos Tóni szaxofonos, aki a mostani koncerten fel is lép velünk. De említhetném Babos Gyulát, Füsti Balogh Gábort, vagy Deseő Csabát, akivel nagyon emlékezetes koncerteket játszottunk egyfajta Mahavishnu Orchestra-felállásban. Fogarasi János is játszott velünk olykor, ő akkoriban Csík Gusztival zenélt egy trióban, Jávory Vilmos dobolt náluk. Néha mindketten jöttek, ami azért volt érdekes, mert Fogarasi Hammond orgonán játszott, Csík pedig szintetizátoron, ő volt talán az első jazzista, akinek volt ilyen hangszere itthon. De amikor Guszti visszament vendéglátózni, olyan is előfordult, hogy csak János jött velünk egy ifiparkos koncertre.

Az alaptrió ti voltatok Király Istvánnal és Varga Jánossal, ti hárman már 1970-től zenéltetek együtt ilyen-olyan formációkban. Hogyan jöttetek össze?

Még korábban, mivel Király István évfolyamtársam volt a középiskolában. Amikor 1966-ban megkezdtem az első évfolyamot, szerintem minden osztályban volt egy zenekar. Persze alakult a miénkben is. Két osztálytársam volt a kezdeményező, az egyiküknek volt egy házilag gyártott elektromos gitárja, a másiknak meg egy akusztikus, szóval az a hangszer már foglalt volt. Mondtam, hogy akkor majd leszek én a basszusgitáros, pedig eredetileg hegedülni tanultam, basszusgitárt nem is láttam közelről. Nem igazán emlékszem rá, hogy felléptünk volna, talán egyszer-kétszer az osztályban. Ugyanakkor volt egy iskolazenekar, egyfajta válogatott a különböző osztályokból, amibe Rezső – Király István - és én is bekerültünk harmadikos korunkban. Onnantól kezdve együtt zenéltünk, aztán azt vettük észre, hogy elfogytak az iskolai társak, maradtunk mi ketten, a többiek pedig kicserélődtek városi zenészekre. Ez a zenekar volt a Silhouette, aminek a nevét nem is nagyon őrzi semmi.

Úgy emlékszem, az oldalatokon, vagy talán a Wikipedián meg van azért említve. Ezzel a formációval meddig jutottatok?

Játszottunk néhány kis klubban Szegeden, meg egy iskolai szalagavató bálon is, amit betiltott az igazgató, merthogy nem a KISZ szervezte. Ráadásul valami koleszos palotaforradalom miatt nem csak a mi osztályunkét tiltotta be, hanem a komplett évfolyamét. Mi meg azért is megcsináltuk, sőt, ki is plakátoltuk, ami persze főbenjáró bűnnek számított. Megszereztük hozzá az akkori DÉLÉP kultúrtermét, nem is tudom, mit mondtunk, hogy odaadták nekünk. Megtartottuk a bált, amiből aztán óriási botrány lett, majdnem kirúgtak minket. De arra már eljött pár száz ember.

A Silhouette-ből alakult az Angyalok. Jobban mondva nem is alakult, mivel a mi énekesünk pont kiszállt, a zenekar minden tagját bevette oda az énekes-zeneszerző Vági László. Az Angyalok érdekessége az volt, hogy két változatban létezett. Az egyik felállásban ilyen rhythm & bluesokat játszottunk, többek között elejétől végéig megtanultuk John Mayall Turning Point című lemezét. Nem tudom, ismered-e, de az egy baromi jó anyag! Mayall egyetlen olyan lemeze, amin nincsen dob, de úgy vannak játszva a dalok, hogy nem is hiányzik. Ráadásul egy koncertfelvétel, nincs is más mutációja. Emellett volt a zenekarnak egy jazz felállása is, amiben majdnem teljesen ugyanazok a tagok voltak, talán az egyik gitáros nem játszott benne. Ebben ugyancsak benne voltunk Rezsővel, velük, már Vági Jazz Quintet néven, 1971-ben megnyertük a Salgótarjáni Amatőr Zenei fesztivált, a következő évben pedig a Ki Mit Tudon másodikak lettünk a budapesti Interbrass mögött, ahol olyan zenészek játszottak, mint Másik János, vagy Molnár Ákos.

Ezek a mi generációnknak már kicsit historikus dolgok. Ha hallok erről a korszakról, mindig olyan zenekarnevek jutnak szembe, mint a Liversing, vagy a Metro, akikről annyit tudtam, hogy gyerekkorom nagy sztárjainak voltak a "régi zenekarai".

Mi egy kicsit más vonalon mozogtunk, bár néhányszor játszottunk az Omega és a Bergendy előtt az E-klubban. Szombaton lépett fel a Bergendy, vasárnap az Omega. Egyfajta klubnapok voltak ezek, de több ezres közönséggel. Mi meg félig-meddig a Szegedi Egyetem zenekara voltunk, a Jate pincéjében próbáltunk például, így kerültünk oda. Mai szemmel érdekes és talán kicsit irreális volt egy-egy ilyen este összeállítása, ugyanis az Omega és Bergendy is két részben adta elő a műsorát, és a két felvonás között játszottunk mi. Az egyik ilyen alkalommal, 1971 tájékán épp a Laux és Presser fémjelezte Omega-felállás egyik utolsó koncertjén voltunk vendégek. Nem nagyon tudtuk még, hogy ki kicsoda, nagy volt a jövés-menés, de annyit lehetett látni, hogy ők teljesen külön ültek le. Valaki még szólt is, hogy felbomlik az Omega, én meg egyből mondtam, hogy ugyan már, sikeresek, hogy bomlanának fel, de aztán tényleg így történt.

Hogy vezetett el a zenekar az East megalakulásához? 

Az egyik fordulópont az volt, amikor a Vági Jazz Quintettel Lengyelországban, a sziléziai Lubinban jártunk. Egy alapvetően blues-rock fesztiválra kaptunk meghívást, itt ismerkedtünk meg az SBB zenéjével, akik később nagy hatással voltak ránk. A fesztivál úgy egy hétig tartott. Fő rendezvényhelyszínként egy körülbelül 800 férőhelyes művelődési központ szolgált, itt mindenki egyszer lépett fel az egy hét alatt, emellett a környékbeli kisebb városok klubhelységeiben játszottunk. Esténként a helyi pinceklubban jam session volt. Az egyik alkalommal, amikor épp visszajöttünk az egyik kisvárosi koncertről, mi is lementünk, és láttuk, hogy három fazon valami állati jó bluest játszik. Később kiderült, hogy ők voltak az SBB.

Ti is beszálltatok a jammelésbe?

Akár még az is benne lehetett volna a pakliban, mivel elég jártasak voltunk a bluesban, de én azért nem mertem volna megkockáztatni, hogy beálljak közéjük, rettenetesen jól játszottak. A zenekarunk vezetője, Vági László, úgy emlékszem, beállt pár dalra, fuvolázott vagy szaxofonozott. Tudtuk, hogy másnap lépnek fel a fő helyszínen, el is mentünk megnézni őket. Természetesen egy blues zenekart vártunk, ehhez képest itt már a saját dalaikat játszották, azt a zenét, ami miatt végül megalakult az East. Nem túlzás, hogy a reveláció erejével hatott ránk az a koncert.  

Mielőtt továbbmennénk, azért azt megkérdezném, hogy téged mi inspirált a basszusgitározásra? Mondtad, hogy hegedülni tanultál, de hogy kötöttél ki ennél a hangszernél?

Ahogy mondtam, két gitáros már volt az osztály zenekarában, nekem a basszusgitár maradt, de hangszerem nem volt. Pont abban az időben látogatott meg minket egy kanadai rokonunk, aki ugyan ajándékot nem hozott, ehelyett, hát nem mondom, hogy a homlokomra ragasztott, de adott nekem száz dollárt, ami akkor rettenetes nagy pénznek számított. Ebből vettem egy maszek basszusgitárt, azon kezdtem próbálgatni a hangokat. Hozzáteszem, előtte már volt egy dobozgitárom, amit úgy örököltem a szomszéd gyerekektől. A szüleik a Szovjetunióból hozták, de nekik nem kellett, én kölcsönkértem, aztán valahogy, mondjuk így, ott ragadt nálam, azon kezdtem el gyakorolni. Az alapokkal tehát már tisztában voltam, és ezek után viszonylag könnyen meg tudtam tanulni azt, amire a basszusgitáron szükség volt.

De egyébként tanultál kifejezetten basszusgitározni?

Lényegében a basszusgitáron autodidaktaként kezdtem, viszont nyolc évig jártam zeneiskolába, az általános mellett hét évig hegedültem, és amikor már komolyan gondoltam, hogy basszusgitáros leszek, elmentem bőgőzni is. Szegeden basszusgitárosokat lényegében senki nem oktatott akkoriban, viszont voltak jó bőgősök, egyrészt a szimfonikus zenekarban, másrészt jazzben is, én pedig elmentem egyikükhöz. Az az igazság, és ez talán hülyén hangzik, de untam. Ráadásul később kiderült, a bőgőnek a bal kéz játékát tekintve nem teljesen ugyanaz az ujjrendje, mint a basszusgitárnak. Én átérek négy bundot, ezért legtöbbször nagyjából úgy játszom, mint a gitárosok, ez annyiból könnyebbséget jelent, hogy nem kell három ujjal küzdeni, ugrálni a kézzel ide-oda. Mindenesetre akkor úgy voltam vele, hogy ez nekem nem kell, pedig jó lehetett volna akármire is. Elmentem három-négy alkalommal, nagyon unatkoztam, aztán egyszer csak nem mentem. De ismerem a kottát, a napokban épp Szakcsinak írtam le egy témát, amit most fogunk játszani, meg ugyanezt a Lakatos Tóninak is, csak más kulcsban.

A hetvenes évekbeli Szegeden hogyan jutottak el hozzátok a különböző progresszív zenék?

Szeged közel van az egykori Jugoszláviához, az Magyarországról nézve már félig nyugatnak számított, onnan mindenféle lemezt be lehetett szerezni, lehetett az Genesis, Yes, Pink Floyd, vagy akár Canned Heat. Az első lemezem ’66-ban, vagy ’67-ben vettem Szabadkán, ez az Are You Experienced? volt Hendrixtől. Emellett néhány barátunk komoly lemezgyűjtőnek számított, ők szintén elláttak bennünket elképesztően jó zenékkel. Ők más csatornákon keresztül is hozzájutottak lemezekhez, mi pedig hosszú órákon keresztül, napokon át, sokszor éjszakába nyúló közös zenehallgatásokat tartottunk. Ilyenkor még piálás sem volt, semmi ilyesmi, csak a zene. Nagyon sok mindent magunkba szippantottunk azokban az években, olyanokat is, amik nem feltétlenül tartoztak a fősodorba, mint a Genesis, vagy a Pink Floyd. Sokat jelentettek nekünk az ilyen alkalmak, akkor ismertük meg a Mahavishnu Orchestrát is például.

Az ti zenéteket hamarabb ismertem meg, mint a Mahavishnut, és csak utólag döbbentem rá, főleg az első két lemez instrumentális dalai kapcsán, hogy azért vannak áthallások.

Bőven! Nekem már a megjelenés évében megvolt a Birds of Fire, szerintem az a csúcslemezük. Őket már ismertük akkor, amikor megláttuk az SBB-t ezen a lubini fesztiválon. Néztük a koncertjüket, és rájöttünk, hogy ugyan marha jó bluest is tudnak játszani, de alapvetően azért nem erről van itt szó. Szó szerint olyan zene volt, amitől megkergültünk első hallásra is, de aztán még jobban, hiszen az SBB nem keveset tett hozzá a Mahavishnu, vagy a Floyd világához. Még talán a Genesist is bele lehetett hallani, voltak hasonló hangulatok, ugyanakkor ők lengyelek voltak, úgyhogy az iszonyú erős romantikus lelkület mellett zeneileg kegyetlenül meg tudtak vadulni néha. Ez nagyon megragadott minket.

A Mahavishnut is szerettük persze, ott is irtózatos dolgok vannak, páratlan ritmikák, látszólag össze-vissza, de valójában teljesen átgondoltan, meg persze embertelen skálák, hangszerelések. A Mahavishnuból még talán a basszusgitár az, ami a leginkább eljátszható, de az meg egy olyan alap, amivel Rick Laird kiszolgálta a többi hangszert, tehát oda egy Stanley Clarke nem lett volna jó. Az SBB-ben Józef Skrzek is, amikor nem billentyűzött, hanem bőgőzött, ugyanazt a látásmódot képviselte, hogy a dob és a basszus egy hangszer. És ha egy hangszer tud lenni, akkor van meg az az alap, ami kell. A jazzben gyakran kicsit egoisták lesznek a basszusgitárosok, és sokkal többet játszanak a kelleténél. Ilyenkor már nem a zene összhatása a lényeg, hanem az egyéni képességek kibontakoztatása. Az ilyen-olyan listákon senki nem azt fogja értékelni, hogy milyen jó a kíséret, a ritmika, vagy az összjáték a dobbal, pedig ez nagyon fontos. Ezt a Mahavishnuban Rick Laird is nagyon jól csinálta, és hát az SBB-s, Józef Skrzek és Jerzy Piotrowski-alkotta ritmusszekció is egy tanulmány.

Magyarországon egyetlen helyen láttam ezt a felfogást, talán meglepő módon a Beatricében, amikor Miklóska Lajos basszusgitározott, és Donászy Tibor dobolt. Viszonylag kevesen tudják, hogy Miklóska annak idején énekelt és bőgőzött a Syriusban, miután Orszáczky Jackie kiszállt. Ugyanaz a Molnár Ákos szaxofonozott náluk, aki a már említett Interbrassban játszott korábban.

Ezek szerint voltak akkoriban is átfedések a különböző zenekarok között.

Még valakit megemlítenék, ha már basszusgitárosokról van szó, ő pedig Tony Levin. Peter Gabrielnél ismertem meg, de a King Crimsonban is meghatározó személy volt, azt viszont később tudtam meg, hogy John Lennon utolsó lemezein, a Double Fantasyn és a Milk and Honey-n is ő játszott. Eredetileg stúdiózenész volt, Peter Gabriel találta meg, és tette bele végül abba a körforgásba, ahol a helye volt.

A jazz korszakotok után jött az instrumentális progresszív rock, annak az időszaknak a termése például az Álmok szvit. Bár a Youtube-on találtam korabeli felvételeket, ha jól tudom, hogy ezek sosem lettek hivatalosan kiadva. Hogyan készültek?

Három instrumentális szvit született, ezekből az Álmok és az Utazás volt igazán kerekre formálva, és volt egy harmadik, jazzesebb egység is, de ezek soha nem jelentek meg hivatalosan. Addigra eljutottunk odáig, hogy tudjunk felvételeket készíteni. Aki áldozott ilyesmire, az vagy behozott egy Revox magnót, vagy valahonnan megszerezte, és egy idő után, amikor már volt keverőnk, lehetett jó felvételeket csinálni. Így lett megörökítve ez a korszak, bár én nem annyira szeretem ezeket hallgatni, mert mindig azt hallom, mit lehetett volna jobban is csinálni.

Próbákon hogyan elevenítitek fel a dalokat? Vannak az igazán korai anyagokról felvételek, vagy emlékezetből dolgoztok?

A jazzes része egyértelműen emlékekre alapul, de maradtak kottáink is, innen-onnan össze lehet azért szedni a maradványokat. A következő, instrumentális korszaknak pedig volt két hivatalosan kiadott lenyomata az első kislemezünkön, a Szirének és a Valóság hangjai, ezeket fogjuk játszani.

Azért ez nem akármilyen időutazás lesz, hiszen ezeket az első lemez megjelenése után nem is nagyon játszottátok.

Így van. De akkoriban sem mindig, mert az első lemez koncerteken jó negyedórával hosszabb volt, mint a stúdióváltozat. Önálló fellépéseken a koncertek elején játszottuk az instrumentális számokat, vagy valamelyik szvitet, ennek a blokknak a végén kapott helyet mindig a Valóság hangjai, de szerintem 1981 volt a legkésőbbi időpont, amíg a korai instrumentális korszak dalai benne voltak a programban.

Az előkészületek hogy zajlanak? Rengeteg zenészt mozgat a produkció, gondolom, sok próbára és egyeztetésre van szükség.

Ne is mondd! Tegnap este, miután leegyeztettük a mai interjúidőpontokat, egy csomó telefonomba került, hogy átszervezzem az eredetileg délelőtt 11-től késő délutánig tartó próbát. Nem egyszerű. Malek Andi Ausztriában él, Lakatos Tóni hosszú ideig Németországban zenélt, de most pár hónapja Spanyolországban tanít. És alapvetően az East nem úgy működik már, mint valamikor régen, mindenkinek megvan a saját elfoglaltsága, máshol is játszanak a zenészek, elég csak Madarász Gabira gondolni, vagy Tamásra, akinek ott van a Blues Band, meg a Karthago is.

Ha már szóba került, ő annak idején párhuzamosan játszott a két zenekarban, vagy a Karthago akkor már nem működött?

Amikor az 1986-os lemez után bekerült az Eastbe, azt hiszem, nem volt már Karthago. Pár hete pont beszélgettünk erről Tomival, és azt hámoztuk ki, hogy abban az időszakban volt egy próbálkozása Som Lajosnak, egy Senator nevű együttes, amiben ő is benne volt, de nem tudom, eljutottak-e fellépésekig, talán egy-kettő lehetett. Az az évi 25-30 koncert, amit mi az 1986-os lemezünk kapcsán terveztünk, az akkori időkhöz képest nem tűnt olyan soknak, így aztán belefért az idejébe, hogy nálunk is énekeljen.

Az 1986-os lemezt, amiről szintén fogtok játszani a koncerten, Homonyik Sándor énekelte fel. Azt olvastam valahol, hogy egy hirtelen betegség miatt állt Tamás az ő helyére. Hogy történt ez pontosan?  

Én ilyesmire nem emlékszem. Egyszerűen arról volt szó, hogy valamikor ’85 végén felvettük a lemezt, a következő év tavaszán meg is jelent, mi pedig játszani akartunk, hogy bevigyük az anyagot a köztudatba. Akkoriban kapott Homonyik Sanyi főszerepet a Rock Színház Evitájában, emellett játszott még sok más darabban, nem csak a fővárosban, de vidéken is. Egyszerűen nehéz volt egyeztetni. Le kellett mondanunk koncerteket, és emiatt nem is nagyon tudtunk szervezni, ami néha bosszantó helyzeteket eredményezett. Tomi egyfajta mentőöv volt. Akkorra Király István már elment tőlünk, helyette Dorozsmai Peti jött dobolni vendégként a lemezre, ők egy utcában laktak Tomival, akinek épp nem nagyon volt dolga. Első szóra jött, gyorsan megtanulta a friss lemez számait, meg a régebbieket is.

Érdekes, de ahogy más, hosszú karriert befutó zenekaroknál nem ritka, egy sok tagcserével tarkított időszak után nálatok is látszólag véletlenszerűen alakult ki egy másik, meghatározó, sokáig együtt dolgozó felállás, hiszen Pálvölgyi Géza is visszatért nem sokkal később.

Mi nagyon jó célokkal indultunk el annak idején, az ő visszatérése szinte természetes volt. Tomi beépülése több kérdőjelet vetett fel számomra, mert nem ismertem őt. Persze később változott a véleményem, de ahogy szinte mindenki, én is a Karthagoban láttam először, és bevallom, nekem az a zene nem igazán tetszett. Aztán kiderült, hogy Tomi nagyon otthon van a jazz világában, abban, amit mi is magunkba szívtunk a hetvenes években, sokkal szélesebb látókörű zenész volt már akkor is, mint ahogy elsőre gondoltuk volna. Miután bekerült a zenekarba, sokat beszélgettünk, kiderült, hogy nagyon sokrétű karakter, a Szerelem sivataga idején meg már olyan dolgokat oldott meg, ami önmagáért beszélt.

Az East gondolatisága az évek során sokféleképpen nyilvánult meg, gondolok itt a balettzenéitekre, vagy a te későbbi dokumentumfilmes munkásságodra. Mindig úgy éreztem, hogy nálatok a direkt lázadás, és az őszinte, kőkemény rock helyett sokkal árnyaltabb a zene és a mondanivaló. Más megközelítéssel dolgoztatok, mint a kortársaitok.   

Tény, hogy más motivációink voltak, mint az akkori rockzenekarok többségének, akiktől mi valahol talán tudatosan is különbözni akartunk. Számunkra nagyon meghatározó az a közeg, ahonnan jöttünk, a hetvenes évek Szegede, a barátok, akik körülvettek minket, a közös zenehallgatások. Sok ilyen impulzus ért bennünket. Szabadkát például mindig „kis szabadságnak” hívom átvitt értelemben, az ottani nyitottabb légkör ránk is hatással volt. Lehetett mást látni, hallani, érezni. Az a Jancsó-film, a Magánbűnök, közerkölcsök ment a moziban, ami fél Európában be volt tiltva. De ott vettem meg Orwell 1984-ét magyarul, ami nem ottani szamizdatban jelent meg, hanem rendes könyvesboltban lehetett kapni. Nyilván az ember érdeklődése is sok dolgot befolyásol, minket meg sok minden érdekelt, a színháztól a komolyzenéig. Nagyon sokat tett hozzánk a közeg, amiben alakult és létezett az East. Aztán amikor felkerültünk Pestre, még nagyobb lett a szabadság. Abban az időben Varga Janinak meg nekem is hosszú hajunk volt, Szegeden a rendőrök lépten-nyomon igazoltattak minket. Amikor felkerültünk Pestre, hihetetlen jó érzés volt végigsétálni az Andrássy, akkor Népköztársaság úton, hiszen senki nem ismert meg bennünket. Aztán persze kialakultak ismeretségek mindenféle jazzklubokból.

Visszakanyarodva még Szegedre, a zenekar, a Vági Jazz Quintet, vagy Vági-Ék, ahogy akkoriban neveztek minket, nagyon jó kapcsolatban állt a Szegedi Egyetemi Színpaddal, ami szintén egy különleges dolog volt. Biztosan nem hallottál róla, mert nagyon fiatal vagy, de Csongrádot Pol Pot megyének nevezték akkoriban, többek között a nagyon vonalas városi és megyei vezetők miatt. Ez rá is nyomta a bélyegét a helyi kulturális életre, de érdekes módon az egyetem egy sziget tudott lenni ebben, ami nem tudom, hogy koncepció volt-e, vagy az akkori rektoroknak köszönhető. A szegedi egyetem, az egykori JATE Bölcsészettudományi Kara az Ady téren volt, a háború előtt József Attila és Radnóti Miklós is itt folytatta tanulmányait. Ebben az épületben van az Auditorium Maximum elnevezésű nagy előadóterem, ahol a korai jazz-fesztiválok is voltak, fellépett többek között a Kex, a Rákfogó és a Szabados is, és itt tartotta elődásait a hetvenes évek elején a Szegedi Egyetemi Színpad. Utóbbinak Paál István volt a vezetője, ő később a hetvenes években Szegeden kultikus színházi alakká vált, és sokan mások is jöttek onnan, Dunai Tamás színész vagy Árkosi Árpád rendező például. Ez a környezet nagyon jó muníció volt ahhoz, amit később csináltunk az Easttel, illetve táptalajul szolgált a későbbi filmes munkáimhoz is. A filmhez, mint műfajhoz mindig nagyon vonzódtam, először csak kívülről, végül aztán pont az East révén kerültem közelebb ehhez a világhoz.

Az '56 című dalotok klipjének készítésében közreműködtél?

Csak részben. Annak külön története van, Márkus József rendezte. A közönség ismerheti a Bikininek írt dalszövegeit is, nálunk az 1986 lemezen debütált ilyen minőségében. Józsi a tévénél dolgozott, tulajdonképpen Magyarország első kliprendezőjének is tekinthető, Varga Miklós Európájának a klipje is hozzá köthető. A miénk azért volt különleges, mert az '56-os forradalom felvételeinek nyolcvan százaléka egyáltalán nem volt Magyarországon, ezeket kivitték annak idején, úgy kerültek vissza később különböző titkos utakon. Többek között az a kazetta is, amelynek filmrészleteiből végül ez a klip is készült, titokban, az akkori MTV vágószobáiban. A nagylemezeink óta voltak tévéfelvételeink, szakmabeli ismerőseink, én így kerültem egyre közelebb ehhez a dologhoz, de hát nagyon nagy filmes élményeim vannak, azok önmagukban kitennének egy teljes interjút.

Közhely, hogy evés közben jön meg az étvágy, de az utóbbi idők koncertjei, próbái nem hozták meg a kedveteket ahhoz, hogy új East-dalok szülessenek?

Voltak próbálkozások, és tulajdonképpen majdnem minden oda vezethető vissza, hogy egyszerűen nem éri meg lemezt készíteni, akármennyire is rossz ezt kimondani. Manapság már nem nagyon vannak olyan kiadók, akik jelentősebb összeget fektetnének be egy East-kiadványba. Egy stúdióalbum felvételei, a kiadvány költségei, nem beszélve a zenészek munkájáról, hatalmas költséggel járnak, ennek a töredéke jön csak vissza az eladásokból, a hivatalos megosztó oldalakból származó bevétel meg gyakorlatilag alig jelent valamit. Nyilván azok, akik milliárdos, vagy magyarországi szinten milliós nézettséget elérnek, kereshetnek vele, de mi erre nem számíthatunk.

Bizonyos tekintetben ez meg is öli a lemezipart, bár engem maga a lemezipar nem nagyon érdekel. Azért adunk ki koncertlemezeket, mert azok valamilyen szinten tartalmaznak újdonságokat, és talán nem kerülnek annyiba, mint több hétre kibérelni egy stúdiót. Mi annak idején egy hónapig vettük fel a lemezeinket a Hungarotonnál, ez ma már elképzelhetetlen. A két CD-t és egy DVD-t tartalmazó East Symphonic kiadványunk egy éve megjelent már, amikor a teljes DVD felkerült a Youtube-ra. Abból a lemezből tartunk nyolcszáz eladott példány körül, ennél sokkal többre nem lehet számítani egy új stúdióalbum esetén sem. Pedig pont a Symphonic lemeznél fordult elő velünk először, hogy úgy döntöttünk, nem vágunk ki semmit. Van, amikor másfél percig tapsolnak a nézők, vagy épp beszélgetünk a közönséggel, de ez így, ezekkel együtt teljes dokumentációja annak az estének.

Manapság milyen zenéket hallgatsz?

Mostanában kevesebb az időm, hogy odaüljek a lemezjátszó mellé, viszont ha csak tehetem, komolyzenei koncertekre megyek, így néha van szerencsém kuriózumokat is meghallgatni, megnézni. A világ sok tájáról láttam már nagy szimfonikus zenekarokat, rendszeresen eljutok nagyon jó hazai hangversenyekre, és operába is járok. Sok mindent hallgatok, ami régen nem fért bele sem a fülembe, sem az időmbe. Az az igazság, hogy sokkal kevesebb olyan újdonság van a könnyűzenében, amit ismerek, és amit van türelmem végighallgatni. Ezzel szemben alapos kutatómunkát végzek a Youtube-on, így találtam meg a Mahavishnu Orchestra több régi koncertfelvételét az utóbbi időben.

A másik véglet, amit tényleg csak példának említek meg, hogy ugyan a mostani könnyűzenében nehezen találok olyat, ami számomra sokat mond, de a Sigur Rós például egy félelmetes dolog, elvarázsolt zenét játszanak. És nagyon örülök annak, amikor látom a nézettséget, vagy az ilyen-olyan koncertfelvételeket, hogy van egy ilyen zene, ami ennyire eltér a fősodortól, mégis ennyi emberhez eljut. Ez épp az ellenkezője annak, amit mondtam korábban, hogy szerintem a videómegosztók sokat ártanak a kreatív zenészeknek, mert az ilyen dolgok meg eljutnak hozzám teljesen véletlenül.

Kortárs komolyzenét hallgatsz?

Bartók talán nem a szó szoros értelmében kortárs, de azért még bőven belefér ebbe a kategóriába. Őt az utóbbi tíz-tizenöt évben mondhatom, hogy befogadtam és megismertem teljes egészében. Bartók sokat jelent számomra, de nem csak ő, hiszen vannak Magyarországon olyan szimfonikus zenekarok, akik kifejezetten beveszik a repertoárjukba a kortárs zenét, és ott megint csak csodák vannak, bár a kifejezetten öncélú dolgokat nem nagyon tudom átélni. Viszont egy jó példa, bár nem elsősorban komolyzenészként ismerik az emberek, Johnny Greenwood, a Radiohead gitárosa, aki nemrég volt itt a Müpában egy tizennégy fős kamarazenekarral. Rajta kívül volt egy billentyűs, a többiek mind klasszikus hangszereken játszottak, és azt a produkciót abszolút kortárs zenének lehet tekinteni. Ráadásul ő nem akusztikus gitáron finomkodja bele magát a klasszikus zenei közegbe, hiszen elektromos gitáron játszott, mégis eggyé tudott válni a két dolog, ami nagyon nagy élmény volt számomra. Az tud feldobni, amikor valaki nem kategóriák mentén gondolkodik, hanem pont úgy tud valami újat hozni, mint ez a koncert.

Az East Nagy Életmű koncertje október 23-án, hétfőn este lesz a Papp László Budapest Sportarénában. 


interjú magyar életmű rock progresszív east móczán péter



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása