Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

 

A 2008 óta létező Wolfsgrey lényegében a Siculicidium tagjainak egy másik zenekara, ahol a kő egyszerű zenei elképzeléseiket bátran kiélhetik a hargitai vérfarkasok, noha a Sicu se az a kifejezetten matekmetalos kirohanás. De míg itt mélyebben, sötétebben fogalmaznak, a Wolfsgreyben lazábban és sokkal szikárabban kalandoznak el a srácok a blackes, ős-punkos riffek világában. A nemrég megjelent második nagylemezük kilenc számot tartalmaz és most exkluzív itt nálunk meg is lehet hallgatni. A bohókás dallamoktól a primitív reszelésig van itt minden, sőt, a záró tételben (Daráló) egy White Stripes átdolgozás is felcsendül, amire nem átallott a zenekar Weöres Sándor versét is felhasználni. Bela Lugosi ráspolyos hangja végig uralja a lemezt, így aztán különösen szörnyűséges lett a You Don't Hurt Me, de hát pont ez a Wolfsgrey lényege.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Egy hónap sem telt a legutóbbi magyarországi Depeche Mode-koncert óta, máris bejelentették a következőt. 2018. február 2-án lépnek majd fel a Budapest Sportarénában. Alább a vágatlan sajtóanyag, itt a májusi koncert beszámolója, itt pedig a legutóbbi lemez kritikája.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Egyszerre megtisztelő, és egyszerre megterhelő, amikor arra kérik fel az embert, hogy tíz zenekart hallgasson végig élőben, értékeljen, aztán döntsön arról, hogy ki mennyire volt jó. Szerencsére a Barba Negra Track kellően barátságos és szellős hely, hogy az ember inkább úgy élje meg, mint egy hosszabb pikniket. Mások is így gondolkoztak, néhány zenekar rajongója, rokona a program elejétől a végéig ott volt, az egyik pizzakészítő műhely ezzel pedig elég jól járt. (Fotó: Máté Évi)

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A jövő héten induló Volt fesztivál szombati napján lép fel a Cult. Nagy lazán kértünk egy interjút, hátha, de nem nagyon reménykedtünk, hogy bármelyik, híresen magába fordult zenész kötélnek állna. Erre mit ad Isten, azon kaptunk magunkat, hogy Ian Astbury énekessel beszélgetünk telefonon mindenféléről.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Régóta, de legalább ötven éve dobálózik a szaksajtó a pszichedelikus jelzővel, és némiképp kis is nőtte mindaz a műfaji címkét, amit ezzel jelölnek. A pszichedelikus, mint olyan, életmód lett, de legalábbis gondolkodásmód. Mint valami újkori természetvallás. Alapjáraton a racionálistól való elemelkedést jelzi, művelői részéről pedig felülemelkedést, az élet magasabb nézőpontból való szemlélését, tudattágítást. Egyszerűbben szólva a pszichedélia elszállás, kiszállás. Mindenesetre egy alternatív szemléletmód a berögzült többségi felnőttvilág lakhatatlan világával párhuzamosan, művészi megrajzolásban. Talán nem véletlen a belső képalkotás külső megjelenésének fontossága, régebben rajzokkal, manuális grafikai eszközökkel, manapság túlnyomórészt digitálisan.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A Dead Crosst induláskor viszonylag egyértelműen be lehetett sorolni a punk metal címke alá. Dave Lombardo egyszerűen összeállt Mike Crain gitárossal, Justin Pearson basszusgitárossal és Gabe Serbian énekessel, aztán kiadtak egy dalt, amiért én annyira lelkendeztem, hogy még olyat is leírtam, hogy Kerry King felkötheti a gatyáját. A dalnak azóta írmagját sem találni a neten, ráadásul a zenekar a Serbiannal felvett lemezt nem adta ki, helyette törölték az éneksávokat, és elhívták Mike Pattont a buliba, hogy ugyan tegye már rá a hangját a rég meglévő zenei alapokra. Az eredmény nagyjából olyan lett, mint amikor Csihar Attila szállt be Dead helyére a Mayhembe. A viszonylag egyhangú ordibálás helyett Patton teljesen elmebeteg éneke uralja a teret, és így már minden, csak nem sima metálos hardcore punk. Nem mintha panaszkodnék, mivel így is (vagy így még inkább?) az év egyik legjobban várt metállemeze számomra az augusztusban megjelenő első anyag. Alább az új klip, ami remekül passzol a zenéhez.

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Aki az elmúlt tizen x évben legalább a fél szemét rajta tartotta a hazai hip-hop alakulásán, az látta hogyan követték egymást a ma már veteránnak számító mikrofonista Norba zenei projektjei. Debütálás a második Trogaz albumon (a Hatásos falak szövegét én még mindig tudom kívülről), az országos figyelmet követelő  paksi közös produkció a Dózis, rímek a legendás piros borítós Mikrofon party kazettán, majd szóló lemezek már a pesti Kriminal Beats színeiben. Közben előbb streetwear ruha üzletet (Hanyag elegancia) és ruhamárkát (Street Champ) majd családot alapított, most pedig a fentiektől kicsit eltérő zenei vállalkozással tér vissza. (A néhány éve Caramellel közösen felvett dalok jóval nagyobb figyelmet érdemeltek volna a nem éppen nyitottságáról híres hazai hip-hop szcénától.) A most érkező Soul Food egy ízig-vérig Atomcity projekt, három paksi zenésszel kiegészülve, a korai Red Hot Chilli Peppers-albumok, a Rage Against The Machine, na meg a hip-hop iránti rajongás együttes eredménye. Egy garázsban elkövetett jam-session vezetett a Hát persze című dalhoz és videóhoz, amit még idén egy teljes lemeznyi anyag követ majd. Ha pedig ennyire önfeledt és ösztönös lesz, mint ez a három és fél perc, és ugyanennyire érdekesen távolodik el a hagyományos verze-refrén-verze szerkezettől, akkor könnyen ragad majd a lejátszónkban, akár hónapokra.

A posztot a Cseh Tamás Program támogatta:

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Miközben a félrevezetett magyar rockrajongók közül sokan a nickelsdorfi libalegelőn itták euróért a viszkikólát, és olyan lejárt szavatosságú sztárocskákra tátották a szájukat, mint a művészi önmegvalósítását a liftzenében megtaláló, egyébként fénykorában is szar Linkin Park, a Blink-182, akiknek az egy szál faszban rohangálós klipjén kívül egyetlen épkézláb megmozdulására sem emlékszik senki, vagy a tizenöt évvel ezelőtti dalaival máig headlinerként haknizó System of a Down, addig néhány szerencséssel együtt szem- és fültanúja lehettem múlt szombaton a Timur Lenk pilisszentiváni koncertjének. (Fotó: Timur Lenk-facebook)

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A Green Dayt akkor ismertem meg, mikor 1994-ben befutottak a harmadik nagylemezükkel, a Dookie-val. Persze sokan így voltak vele annak idején, nálam viszont ez azért volt érdekes, mert ekkorra már nagy rajongója voltam az olyan kaliforniai punkzenekaroknak, mint a Bad Religion, a Pennywise, a NoFX vagy a Rancid. A Green Day (meg a velük együtt befutó Offspring) viszont valahogy kimaradt. Én meg akkora punk voltam, hogy mikor az előbbi zenekarokat nem ismerő osztálytársaim elkezdték mutogatni nekem a Dookie-t, csak lesajnálóan megjegyeztem, hogy hol van ez a Bad Religion Recipe For Hate-jéhez képest?! Ilyen kommersz hülyegyerekpunk volt nekem, és ha már hülyegyerekpunkot akartam hallgatni, akkor ott volt a senkire tekintettel nem lévő NoFX. Titokban persze hallgattam a Dookie-t, mert egyáltalán nem volt rossz lemez, de nem csavarodtam annyira rájuk, mint a fentebb felsoroltakra. Még az Offspringet is jobban elismertem, nagyban köszönhetően annak, hogy szerepeltek az általam szarrá hallgatott első Punk-O-Rama válogatáskazettán. Szerintem a Dookie után kiadott három nagylemezüket nem is hallottam, pedig még a szigetes koncertjükön is ott voltam 1998-ban. Igaz, abban sem volt köszönet, mert annyit késtek, hogy beleuntunk a várakozásba, és inkább elmentünk valahová sörözni helyette. A mai napig nem bánom a dolgot. (Fotók: Artlasso)