2018.01.09. 15:34 – Lángoló

A riffen túl - 2017 legjobb nem hardrock- és metállemezei

2017legjobbpop.jpg

Hétfőn megmondtuk, mik voltak 2017-ben azok a jó lemezek, amikben sok riff van, most megmondjuk, hogy mik azok, amikben nincs annyi riff, sőt, sokkal inkább elektronika van, vagy rap, vagy akusztikus hangszerek, vagy vonósok. Szóval, amiket egyáltalán nem lehet a hard rock vagy a metál kategóriájába sorolni. Alább a legjobb húsz lemez, nem sorrendben, teljesen összekeverve. Az előadókra klikkelve meg is lehet hallgatni a lemezeket.

Arcade Fire - Everything Now
(Columbia)

arcadefirejreverythingnow.jpg

Elég mostohán bántak a kritikusok az Arcade Fire idei nagylemezével. Pedig a kanadai rockzenekar új albuma minden, csak nem rossz. Tény, hogy szokatlanul vidámnak tűnik az egész, tény, hogy olyan énekmegoldásokat tartalmaz, amire sokan azt hiszik, hogy rappelés, tény, hogy sok volt a bohóckodás is a promócióban, de ez miért lenne baj, ha amúgy a dalok jók? Még az is hír volt év közben, hogy annyira nem érdekel senkit a zenekar, hogy fél házasak a koncertjeik. Szóval a nagy ünneplésből egy támadott zenekar lett az Arcade Fire, teljesen jogtalanul. Az Everything Now-nak ugyan úgy ott a helye az év legjobb lemezei között, ahogy eddig az összes albumuknak az aktuális éves listákon. Nekünk meg a nyári budapesti koncerten. (dg)

Kasabian - For Crying Out Loud
(Columbia)

81xla-qqpal_sl1500.jpg 

Elég rossz időket élt meg az elmúlt két évben Tom Meighan Kasabian-énekes, legjobban az viselhette meg, amikor különvált barátnőjétől és négyéves kislányától. A zenekar másik frontembere, Serge Pizzorno viszont úszott a boldogságban és a szerelemben, és nagy lelkesedése egy pont ugyanolyan albumot szült 2017-re, mint amilyennek érezhette magát ebben az időszakban. A For Crying Out Loud a három évvel korábbi 48:13 kísérletezése után visszatért ahhoz, amiben a legjobb a Kasabian: tele van lendületes, gitárra építő rockslágerekkel. De tényleg tele, nekem most teljesen más dalok a kedvenceim róla, mint amik fél éve voltak, és szinte az összes jó valamiért. Lejárt dolog ez már 2017-ben? Naná. Nagyítóval kell keresni a lemezen bármiféle újdonságot? Igen. De ettől még borzasztóan élvezhető. (má)

Amerigo Gazaway - A Common Wonder
(Soul Mates Records)

a2232477763_10.jpg

Mi lenne nagyobb boldogság egy a hip-hopért és a soulért egyaránt rajongó zeneőrült számára, mint ha a két műfaj egy-egy ikonja, a filmes díjakkal manapság alaposan megszórt Common és a billenytűk örök királya Stevie Wonder közös albumot jelentetnének meg? Ha napjaink zeneipara erre nem is kínál lehetőséget, a fiatal producer Amerigo Gazaway és az ő Soulmates sorozata műfajokon átívelve is összehozza a lelki társakat. A távolról csak egy jó szóviccnek tűnő sorozat darabjai (Fela Soul = Fela Kuti vs De La Soul, Yasiin Gaye = Yasiin Bey aka Mos Def vs Marvin Gaye stb.) messze felülemelkednek egy átlagos mash-up album korlátain. Amerigo hosszú hónapokat tölt a stúdióban, hogy tökéletes egységben szólaljon meg egy Stevie Wonder ének a hetvenes évekből és a chicagói MC fenomén rímei húsz évvel későbbről. A végeredmény pedig a különösen szórakoztató, ritka acapellákat, interjú részleteket is tartalmazó: A Common Wonder. (Boros Gábor)

Björk – Utopia
(One Little Indian)

utopia-1509455475-640x640.jpeg

Még a bulvárlapok is lehozták, hogy Björk micsoda extravagáns borítóval dobta piacra tizedik nagylemezét, és bár szó se róla, az Utopia borítója tényleg azonnal a retinánkba ég, még mindig ez a legkönnyebben emészthető része lemeznek. Aki azt gondolta, hogy az izlandi énekesnő a legutóbbi, párkapcsolati drámáját feldolgozó lemeze, a Vulnicura után már csak valami könnyebbel állhat elő, hát tévedett: az Utopia, ha lehet, még jobban igénybe veszi a hallgatót. Nem mindig sül ki abból jó, ha két zseni találkozik, az Arcával való együttműködés viszont megint telitalálatnak bizonyult. Björk és a fiatal venezuelai producer egy egészen elképesztően sűrű, összetett és szerteágazó, éppen ezért a sokadik hallgatásra is még számtalan felfedeznivalót rejtő albumot készített. Az említett borítón is megjelenő furulya kulcsszerepet játszik az összképben, de ez senkit ne késztessen elővigyázatlanságra, az Utopia még björki léptékkel mérve is egy nehéz, fajsúlyos lemez, ami viszont, ha megkapja a neki járó időt és figyelmet, egészen elementáris hatással tud lenni a hallgatóra. (Kovács M. Norbert)

Takáts Eszter és Zenekara - Bocsáss meg
(Szerzői kiadás)

94ed7226458bf6b62bcccebf5eeecd88e3ba5e56.jpg

Takáts Eszter lemezén minden mindennel összecseng, egymást építik tovább a zene és a szövegekben feszülő gondolatok, megélések és impressziók. Csak azért nincs túlzott jelentősége, hogy külön is olvassuk a szövegeket, mert a dalokba ágyazva és Eszter hangján hallva további dimenziókat nyitnak, és ezek mindegyike persze roppant ismerős. A Bocsáss meg messze az év legjobb albuma. Műfajtól függetlenül. (RM)

Thes One & Dj Day - Náufrago EP
(Piecelock)

artworks-000220113332-63ypxb-t500x500.jpg

Thes One és Dj Day mindketten ismert és elismert tagjai a californiai indie hip-hop közösségnek, előbbi a People Under The Stairs duó beatmaker-eként, utóbbi kifinomúlt ízlésű, tűpontos scratcheket húzó dj-ként. Az alig több, mint félórás Náufrago EP-n is pontosan azt hozzák, amihez a legjobban értenek. Jazz, soul, klasszik disco és latin zenei hangminták, - na meg olyan dobok Thes One MPC-jéből, amitől bármelyik b-boy azonnal berohanna a tánctérre -, és tökéletesen elhelyezett karcok Day ezüst lemezjátszójáról. A végeredmény azonban annyira ösztönös, könnyed és vidám, hogy magasan kiemelkedik a hasonló hagyományos hip-hop produkciós recepttel készített lemezek tömkelegéből, James Brown vagy D’ Angelo hangja pedig csak a hab a tortán. (Boros Gábor)

Bajdázó - Boldog a hegy 
(Szerzői kiadás)

a0015846640_10.jpg

Nem csak a hegy boldog, de mi is: visszatért a tetszhalálból ez a nagyszerű banda. És bár a folk-ambient (azaz börzsöny-ambient) hazai megteremtőinek befelé tekintő, meditatív világa nemigen tűri a popsikert, és a vele járó hercehurcát, valójában sokkal népszerűbb is lehetne ezzel az életmű tetejére helyezhető albummal, mint az történik, de ez persze semmiben nem befolyásol bennünket. (RM)

Ulver - The Assassination of Julius Caesar
(House Of Mythology)

a2575559421_10.jpg

Hosszú, de leginkább élvezetes és nem gyötrelmes utat járt be az Ulver az 1993-as Bergtatt és a legújabb lemez között. Előbbi még blackmetal volt, utóbbi pedig színtiszta pop, természetesen a norvégoktól megszokott és elvárt minőségi csavarral. A nyolcvanas évek szintipop világát ilyen mesteri szinten megélni és átadni 2017-ben csak így lehet. (gnosis)

Jay-Z - 4:44
(ROC Nation)

444.jpg

A Rocnation és a Tidal cégek ura Beyonce férje, ma már sokkal inkább üzletember és fekete zenei ikon, mint hagyományos értelemben vett rap előadó. A 21 Savage-ek és Lil Yachty-k uralta trap szintéren, a 4:44 lemez egy új kategóriát képvisel, amit a sajtó jobb híján “grown man rap”-nek nevezett el. Súlyos politikai, társadalmi problémák iránti érzékenység, komoly gondolatok saját családjának múltjáról, jelenéről, az amerikai igazságszolgáltatás korántsem színvak voltáról. Videók helyett nagyköltségvetésű, hat-tíz perces kisfilmek, olyan színészekkel, mint Susan Sarandon vagy Ron Perlman, jól látható, hogy Jay-Z már az örökségét formálja. A 4:44 után senki sem lepődne meg, ha mondjuk egy elgondolkodtató könyvvel (önéletrajza a Decoded is összetett írás) térne vissza, és kezdene politikai karrierbe.  (Boros Gábor)

Camerata Mediolanense – Le Vergini Folli
(Prophecy Productions)

a3471843676_10.jpg

A Camerata Mediolanense albumát jobb híján a pophoz soroltuk, habár nincs túl sok köze hozzá. Ezek a dalok akár a 19–20. század fordulóján is megszülethettek volna, és akkor elegánsan öltözött hölgyek, urak hallgatnák hódolatteljes áhítattal pompás termekben, díszes szalonokban, meghitt házi koncerteken. A szövegek még messzebbre nyúlnak vissza az időben: Petrarca-szonettek, kevéssé ismert olasz költőnők versei kaptak lenyűgöző zenei aláfestést. Az alapvetően zongorára írt, női énekesek által előadott, vonósokkal, férfiénekkel és kórusokkal megtámogatott csodálatos dallamok békebeli, soha vissza nem térő világot idéznek fel. Műfajoktól és stílusoktól függetlenül az év egyik legszebb lemeze. (SCs)

Bicep – Bicep
(Ninja Tune)

a2999006622_10.jpg

Az északír Matt McBriar és Andy Ferguson már jó pár éve jelentetik meg Bicep néven jobbnál jobb trackjeiket, amikkel mára túlzás nélkül a 2010-es évek elektronikus tánczenéjének kiemelkedő alakjaivá váltak. Simán folytathatták volna ezt még akármeddig így, ők viszont inkább a számos veszélyt rejtő utat választották: 2017-re bejelentettek egy komplett nagylemezt. Erről olyanokat nyilatkozgattak, hogy a klasszikus techno, az elektro, a house és az italo disco iránti tisztelgés a céljuk, ami egész jól össze is jött nekik, ugyanakkor debütáló albumuk azért ennél jóval több lett. Úgy nosztalgikus a lemez minden egyes hangja, hogy közben mégis képesek voltak egy igazán mai, 2017-ben abszolút érvényes anyagot összerakni. Hipnotikus groove-ok és révületbe ejtő szintik, tökéletesen adagolt monotónia, és az elektronikus zene nagyjainak (a Kraftwerktől kezdve Detroit legjobbjain át Sasháig) finom, elegáns megidézése. És mindez ráadásul nem csak számok egymásutánjaként, de albumként is tökéletesen működik. Ennél jobban talán nem is lehetett volna teljesíteni a nagylemez-feladatot. (Kovács M. Norbert)

Gregory Porter - Nat “King” Cole & Me
(Universal Music)

c039793f6be80972aefda62a15ea5661a7ced08a.jpg

Gregory Porter olyan kiemelkedő egyénisége a kortárs jazz-nek, aki hangjával, pozitív kisugárzásával, lenyűgöző élő előadásaival képes nemcsak saját produkciója, de az egész műfaj számára új és lelkes rajongókat toborozni. Nat “ King” Cole & Me című lemeze tisztelgés a nagy előd munkássága előtt, olyan klaszikus darabok átiratával, mint a Mona Lisa, a The Christmas Song vagy a Smile. Ahhoz pedig hogy ez a tiszteletadás igazán grandiózus legyen a London Studio Orchestra zenészei nyújtanak segítséget, így a végeredmény összetett, sokszor a tökéletesen hangszererelt filmzenéket idézi. Két felvételen a legendás komponista, trombitás Terence Blanchard is hallható Porter saját zenekara mellett, csak hogy a Nat “King” Cole & Me-t egy igazán különleges zenei vállalkozássá avassa. (Boros Gábor)

Bibio - Phantom Brickworks
(Warp Records)

89708.jpg

Bibionak sok arca van. Eddig legjobban tán a lelassult folktronikásat szerettük, meg amikor ismeretlen hangokat gyűjt és mint lepkéket, nagyon lassan elengedi őket. Akkor a legjobb, amikor megengedi: ne sound design-nak, inkább debil rácsodálkozásnak hívjuk, amit csinál. Új albuma a legjobb út a miskini debiltitásba. Nagy tereken átengedett ambient oszlás-foszlás, majd ragacsozás és felépülés, olyan, mint amikor fekszel a római Il Gesu kövezetén, bámulod a mennyezeti freskót, és nem tudod eldönteni, hogy ez most akkor szobor, festmény, a fény játéka vagy mi a franc? Közben nagy reverbeken keresztül szól az első sorokat megtöltő kisiskolások éneke, kicsit elcsúszva, tapogatózva, néhol hidegen, néha meg egész bársonyosan, és amire rájuk szólna a földtől 20 centire közlekedő nevelőnő, már vége is az albumnak. Angyali. (Prieger Zs)

Extrawelt - Fear Of An Extra Planet
(Cocoon Recordings)

a2704484764_10.jpg

Elektronikus lemezt kevesen tudnak jót csinálni, az Extraweltnek háromszor is sikerült már. Igazából semmi különlegest nem hallunk, aki szeret este utazni, az ezt is szeretni fogja. (fá)

Algiers - The Underside of Power
(Matador)

9a4caacaa1a7177707d6ae533859def3_1000x1000x1.jpg

Az Algiers az utóbbi évek egyik legerősebb zenei (és politikai) produkciója. A zárójelek nem szokásos bombasztikus semmit zárnak harapófogóba, sokkal inkább vállalást, ideges korszellemet, gospel-marxizmust, fekete-fehér sound-katyvaszt és eksztázist. Ennyire erőteljes forradalmi hangot színpadon utoljára a Párducoktól láttunk, de az Algiers sosem fog filmvígjátékok szereplőjévé avanzsálni, ahogy az USA fekete harcosai, ennyiben még eggyel jobb a produkció. Megpezsdíti a lelkedet, egyszerre Alec Empire és James Brown, Clash és Dylan, negro work song és “emeldfelafejed”-fehérfunk. Január végén az A38-on lépnek fel, alig bírom kivárni. (Prieger Zs)

Lorde - Melodrama
(Lava)

00-holding-lorde-album-art.jpg

Lorde 2017-ben megjelent második albumát elég divatos szeretni és nagyra tartani, meg úgy általában a dalszerző-énekesnő munkásságát is. És könnyű is dicsérni őt, annyira adja magát például olyan dolgokat mondani, hogy mennyire érett zenét csinál huszonegy évesen, vagy hogy David Bowie benne látta a zene jövőjét, és az nem semmi. Pedig igazából nem az a lényeg, hogy Lorde hány évesen csinálta meg a Melodrama-t, hanem az, hogy a lemez tényleg nagyon jó. Elsősorban azért, mert igényes, finom és kicsit elvont anyag, emellett pedig egy könnyen fogyasztható igazi poplemez is, annak ellenére, hogy nagy sláger kevés van rajta. Másodsorban meg azért, mert a dalokból kibontakozó személyiség egyszerre különc és emberi, de mindenképpen nagyon szerethető. (má)

Kendrick Lamar - DAMN.
(Interscope)

c9h8-pwuiaazbq2-jpg-large-e.jpeg

Én kifejezetten próbáltam utálni Kendrick Lamart, de sajnos nem megy: ez a faszi jelenleg az egyetlen ember, aki úgy tud újsulis rapet csinálni, hogy az felmutat valamit a klasszikus 1990-es évekbeli hangulatokból is. (fá) 

Depeche Mode - Spirit
(Mute)

669e810c03055a72e926f02e4dafb79efe74b203.jpg

A Depeche Mode vitán felül az év egyik legjobb koncertjét adta idén. Valószínűleg ez az élmény is rátett arra, hogy a Spirit maradandó nyomot hagyott bennem, de az album érdemeit sem lehet elvitatni. A tavasszal megjelent anyag kis túlzással jobb formában mutatja a Mode-ot, mint az Ultra óta bármelyik lemezük. Hogy tovább fűzzem az akkor írt kritikát, ezúttal nem csak a hangjegyek közötti űr maradt az aktuális dalokban, ami kifejezetten jót tett nekik. (KA)

Methyl Ethel - Everything is Forgotten
(4AD)

5880fa20c1164.jpg

Lehet valami a csapvízben az ausztráliai Perthben, a Tame Impala és a Pond után ugyanis ismét egy tök jó pszichedelikus zenekart adott a város a világnak a Methyl Ethel személyében. A zenekar második albumához megszerezte producernek a korábban az Arctic Monkeys és a Foals anyagain is dolgozó James Fordot, ebből pedig egy olyan lemez jött ki, ami a Methyl Ethelből sugárzó kísérteties, sötét és művészieskedő hangulatot feszes, slágeres köntösbe csomagolja. Ez pedig főleg a lemez első felében nagyon jól működik, és bár a végéhez közelítve már valamelyest esik a színvonal, összességében úgy tűnik, hogy itt valami nagyon ígéretes dolog van születőben. (má)

The xx - I See You
(Young Turks)

the-xx-i-see-you.jpg

Bár én szerelmes voltam a második xx-lemezbe is, kifejezetten jót tette a zenekarnak, hogy már nem az a hallgató érzése, mintha egy antidepresszánsokon élő tinédzser írta volna. Az I See You-t már egy olyan tinédzser írta, aki megismerkedett a partydrogokkal, úgyhogy hétvégente kap pár óra vidámságot is. (fá)


lista lista2017



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.