Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Netflixnek hála meg is volt az idei év első nagy darálása, hiszen úgy vártuk a Black Mirror új évadát mint egy falat kenyeret. Ez az a sorozat, amiről mindenkinek beugrik a sertéssel közösülő politikus, illetve ez az, ami olyan történeteket mesél a technika félelmetes jövőjéről, hogy utána még a porszívónkra is gyanúsan nézünk.
2011-ben ment le az első évada a Black Mirrornak, amire szívesen mondanánk rá, hogy társadalomkritika, de ez a jelző túl kopott már ahhoz, hogy őszintén kifejezze az érzést, amit kivált a show. Olyan antológia-sorozat ez, ami hallomásból sem ismeri a tabu szót és általában valami alternatív univerzumban játszódnak a történetei, amik túlzottan is hasonlítanak a való életünkre. Azt szerettük nagyon a Black Mirrorban, hogy baromira nem volt álszent és nem ítélkezett, sem a karakterei, sem a környezete felett. A készítő maga is elmondta, hogy a célja a sorozattal, vagyis a kérdés amit felvetett, az az volt, hogy ha a technikai fejlődés egy drog, akkor mik a mellékhatásai? Tulajdonképpen csak ezzel a kérdéssel játszik el a legtöbb részben, nem degradálja problémává ezeket a fejlesztéseket vagy találmányokat, hanem megvizsgálja a reakciókat társadalmi és egyéni szinten is. Görbe tükörnek szeretik hívni a Black Mirrort, de a legnagyobb erőssége, hogy nincs benne semmi görbeség, hanem túlságosan is visszaadja a valóságot, erre is céloz a cím, hiszen amikor hirtelen kikapcsolja az ember a TV-jét, a telefonját, a tabletjét vagy a laptopját, akkor a sötét kijelzőn hirtelen a saját arcára lesz figyelmes.
A negyedik évad hat részt hozott és talán most először történt meg az, hogy volt egy kis átívelés a részeken, amik még nem függnek össze szervesen, de easter eggeket már simán fel lehetett fedezni és most mindegyik iszonyatosan az elmejátékokra, annak megtévesztésére és az emlékezés következményeire ment rá. A Black Mirror még mindig jó, mert a téma túl aktuális, de nem ez volt a legerősebb évad. Az első három rész például egyáltalán nem üt nagyot, bár persze ez függ attól is, hogy ki melyik kérdéskörrel tud jobban azonosulni. Bár mindegyik iszonyat egyéni és független, azért megfigyelhető, hogy sokkal kevesebb bennük a csavar. Kicsit olyan érzésünk van a részektől, mintha csak addig jutottak volna el, hogy nagyon jól megálmodják az alapkoncepciót, felteszik a kérdést, ami még mindig képes mélyen a gyomorig hatolni, de a kidolgozás olykor sutább. Nem a képi világról van szó, hanem a témákról, amelyek továbbra is fontosak és érdekesek, de sokkal ritkábban emel olyan magasságokba, vagy taszít olyan mélységekbe, mint az első két évad részei.
A negyedik évad a USS Callisterrel kezdett, ami az online játékokról akart szólni baromi menő Star Trekkes köntösben. A szokásos kérdés merült fel, ami ilyen esetben gyakori: milyen, ha Istent játszhatunk és nem csak a fejünkben, hanem egy általunk teremtett alternatív valóságban. Az Arkangel tök kényes témához nyúlt azzal, hogy vajon hol van a határ aközött, hogy jó és féltő szülőként funkcionálsz vagy éppen megszállottan akarod óvni a gyereked és emiatt a személyiségi jogait sérted, amiért folyamatosan kontroll alatt tartod. Erre a részre volt leginkább jellemző, hogy aktuális a kérdés amit körbejár, de kicsit kiszámíthatóan alakultak benne a szereplők reakciói. A Crocodile olyan volt, mintha kilógott volna a sorból, ezzel a jóízű skandináv krimire emlékeztető tájjal és elbeszélésmóddal és bár itt nem a technikáé volt a főszerep, az csak egy szükséges elem volt a sztoriban, szívszorító volt az egyéni drámáját látni a főszereplőnek. A Hang the DJ volt az első igazán odabaszós rész, ami nagyon durván taposott bele azok lelkébe, akik akár egyszer is Tindereztek már életükben annak reményében, hogy megtalálják az igazit. A Metalhead fekete-fehér képeit hirtelen nem is tudtuk hová tenni, főleg a Tarkovszkijos elbeszélésmódban, de a robotkutyák ügyesen szórták a golyót, de ez a rész sem hagy mély nyomot bennünk, bár állati volt a stílusa. A Black Museum viszont kicsit összefoglalta az elmúlt részben látottakat és ügyesen szőtte bele a nagy sztoriba a kicsiket, hogy a végén megérkezzünk valahova, leginkább az örök élet hologramos kínpadjára.
Egységes lett ez az évad, de nem emiatt fog egekbe szökni a vérnyomásunk, bár az is lehet, hogy csak túl nagyra van téve a léc a Black Mirror esetében, az viszont biztos, hogy még mindig ebbe a tükörbe a legkellemetlenebb belenézni, de akkor sem tudjuk abbahagyni a bámulást.
