2018.03.12. 15:00 – Kovács.Attila

A lenyugvó nap harcosai - Judas Priest-lemezkritika

judas-priest-firepower.jpg

Az edzőterembe rendszeresen lejár egy pár fős senior csapat. Negyven-ötven körüli arcok, sokéves harcművészeti tapasztalattal, menetrendszerűen érkeznek este fél kilenc előtt pár perccel. Mindenki csak úgy nevezi őket, hogy a lenyugvó nap harcosai. Egy ideje más elfoglaltságaim miatt sokszor nekem is csak este van időm egy kis testmozgásra, ilyenkor hozzájuk szoktam csatlakozni, ezért péntekenként gyakran sántikálva megyek intézni ilyen-olyan ügyeimet. Kemény fickók: bár az ízületi feszítésekre általában mindenki érzékenyebb a negyedik iksz fölött, a combosokat úgy meg tudják küldeni, hogy még másnap is könnybe lábad az ember szeme. Harmincnyolc évesen én vagyok köztük a gyerek, megy is a poénkodás ezzel mindig, jókat röhögök, ha eszembe jut. Valószínűleg Richie Faulkner, akivel nagyjából egyidősek vagyunk, ugyanígy érezheti magát a Judas Priestben.

Sosem voltam megveszekedett Judas Priest-rajongó, az én ízlésemnek mindig is egy árnyalatnyit szögletes volt a zenéjük, ugyanakkor az olyan alaplemezeket senki sem kerülheti ki, mint a British Steel, a Screaming For Vengeance vagy a Painkiller. Nem is kell, hiszen ezek az albumok tényleg a metál esszenciáját jelentik, és valószínűleg teljesen másként nézne ki nélkülük az egész stílus, még akkor is, ha a szegecs, meg a bőrszerkó olyan, egyeseket megmosolyogtató toposzokká váltak az idők folyamán, mint a black metálos arcfestés. Az viszont biztos, hogy ők tényleg afféle kötelező olvasmánynak számítanak ezen a téren. És amikor eszembe jut, hogy gyaníthatóan már a könyv vége felé járunk, kicsit szomorú leszek. Ugyanis az új lemez minden tekintetben emlékezetes fejezet, megkockáztatom, ha a nyolcvanas években született volna, most talán alapműként emlegetnénk.

A Firepower minden ízében Judas Priest, Rob Halford összetéveszthetetlen, hatalmas kifejezőerővel bíró hangjától kezdve a gitárriffeken, szólókon át a borítóig, meg a bőrös-szegecses videókig. Nem tudom, hogy mennyire volt ebben a lemezben szándék arra, hogy még utoljára megmutassák, hogyan is kell ezt csinálni, de hosszú évek óta nem hallottam olyan albumot a Priesttől, ahol ennyire sikerült volna mindent eltalálni. Ezúttal minden a helyén van, a védjegyszerű, emlékezetes daloktól a produkciós munkáig. Előbbiek terén nincs is igazán gyenge pontja a lemeznek. A nyitó hármas szinte átgázol a hallgatón, és utána is sikerül megőrizni a frissességet, köszönhetően a jól eltalált lemezrendezésnek. Gondban is vagyok, mert nem lehet kiemelni egyetlen dalt sem, annyira erős az anyag. Én legalábbis nem tudom megmondani, hogy a maga nemében jobb szám-e a Necromancer, mint a Children of the Sun, a Rising from Ruins, vagy akár a nyílegyenes, mégis ellenállhatatlan Flame Thrower. Viszont a záró Sea of Red még ezekre is rátesz egy lapáttal, talán nem túlzok, ha azt mondom, a Priest teljes pályafutásának egyik leghangulatosabb, legmonumentálisabb dala született meg. A hangzásra meg nem érdemes sok szót vesztegetni, aki hallotta már Tom Allom, Andy Sneap, vagy Mike Exeter nevét, pontosan tudja, hogy ilyen produkciós csapattal lehetetlen mellélőni metálban.

És ilyenkor a hallgató félreteszi azt, hogy talán egy-két dallal lehetne rövidebb a lemez, mert melyiket hagyták volna le? Az sem érdekes, hogy több gitárriff esik a milliószor hallott kategóriába, mert apádon sem kéred számon a régi vicceit, amikor annak örülsz, hogy még mindig jó formában van az öreg.  

Tudom, mindenki a saját gondolatait hallja vissza minden zenében, ennek ellenére nem tudom kiverni a fejemből azt, hogy ez az album valahol egyszerre búcsú és számvetés. Bár a zenekar részéről hivatalosan még nem került szóba, nem hiszem, hogy lesz folytatás, Glenn Tipton nélkül nem is nagyon lehetséges. Neki egyébként is csak a legmélyebb tisztelet jár ezért lemezért - aki hetvenévesen, előrehaladott Parkinson-kórral ilyen anyagot tesz le az asztalra, annak nem csak zeneileg van a legnagyobbak között a helye. Bárhogy is lesz, a Firepower minden ízében méltó az öt évtizedes pályafutáshoz, sőt, az egyik legjobb anyag tőlük, objektív és szubjektív füllel hallgatva egyaránt. Mint amikor a veterán, világválogatott futballista az utolsó meccsén még belő egy gólt búcsúzóul, de olyat, hogy aki kapja, az is gratulál hozzá. Vagy mint amikor, csak hogy legyen kerete is az írásnak, a lenyugvó nap harcosai úgy rúgnak bordán, hogy aztán csillagokat látsz, és elismerően bólogatsz, hogy erre azért nem számítottál. Maximális elismerésem a Judas Priestnek. 5/5

Kis kitérő a végére. Néhány napja olvastam egy írást, melyben a szerző kirohant amiatt, hogy Tipton betegsége miatt előre tudható volt, hogy a lemez turnéján nem vesz majd részt, és mekkora kibaszás a rajongókkal az, hogy a közönség "negyven százalékban egy tribute bandát" lát majd a budapesti koncerten is, meg hogy mennyire gáz az, amikor ilyen zenekarok - szóba került még a FEZEN-t lemondó Anthrax, meg persze az itthon mostanában különösen népszerű Megadeth - arról beszélnek, mennyire fontosak nekik a rajongóik.

Képzeljük magunkat egy pillanatra a Priest helyébe! Pályafutásunk végéhez közeledve készítettünk egy marha jó lemezt, valószínűleg az utolsót, amit a rajongóink biztosan szívesen hallanának élőben. Viszont a leginkább alapembernek számító gitárosunk, aki amúgy tíz éve harcol egy gyógyíthatatlan betegséggel, nem meri már vállalni a turnét. Töröljük a koncerteket, lemondva arról, hogy élőben előadjuk a legnagyobb dalainkat néhány újjal együtt? Vállaljuk azt, hogy megfosztjuk a közönséget a lehetőségtől, hogy ezeket élőben hallhassák, és hogy komoly anyagi károkat okozunk világszerte a szervezőknek, meg persze a saját stábunknak? Vagy hozunk a helyére valakit, mondjuk az új lemez producerét, aki amúgy saját jogán is veterán gitárosnak számít, és megcsináljuk a turnét? A költői kérdést nem nehéz megválaszolni, feltéve ha az ember nem olyan csőlátású, tudatlan fasz, hogy egy, a zenekarban hét éve játszó, két lemezen szerzőként is közreműködő gitárost pótembernek nevezzen. De persze ez is csak egy vélemény. 


kritika metál lemez judas priest heavy metal rob halford ezt hallgasd glenn tipton richie faulkner scott travis ian hill firepower



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.