2018.06.30. 12:33 – sz.ági.

Nem az új Stranger Things, de rendesen kikapcsol - A The Rain kritikája

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

rain.jpg

Európai posztapokaliptikus sorozat viszonylag kevés van, de a dánok bevállaltak idén egyet a Netflix jóvoltából. Young adult a kategória, északi a stílus és bár néhol kicsit elcsépelt paneleket kapunk, a The Rain összességében működik.

A világnak állandóan vége van, de mielőtt végleg kipusztul az emberiség, mindig akad pár túlélő, aki morális kérdésekben fetrengve, a társadalomi szabályok eltűnésével együtt próbálják menteni az életüket vagy legalább a nézővel együtt választ kapni a miértekre. A The Rain se csinál mást, tulajdonképpen ugyanazzal a sablonnal dolgozik, mint a The Walking Dead, csupán itt nem zombik ejtik a végzetes sebet, hanem az égi áldás, ugyanis minden egyes esőcsepp egy halálos érintéssel egyenlő. Az is megszokott klisé és ügyesen használható eszköz, hogy létre kell hozni egy csapatot, akik veszik az akadályokat, belebuknak saját naivságukba és az eseményekkel együtt tanulják meg az új világ felállította szabályokat. A Netflix európai sorozataira érdemes mostanában figyelni, elég ha csak a viszonylag friss német Darkra gondolunk. Itt most egy picit északibb a téma és a megbízható skandináv életérzés áttör a képernyőn. Kicsit sötétebb tónusú a díszlet, nyirkos a levegő, ködösek a jelenetek, egyszerűen van benne valami olyan alaperedetiség, amit a tengerentúlon csak erőlködéssel tudnának elérni, itt viszont alapból adott. Ami még nagyon meghatározó a The Rain esetében, hogy abszolút a fiatal korosztálynak készült, tele olyan tini karakterekkel, akik első ránézésre feltűnően különböznek, de a körülmények egymás karjába sodorták őket és minden egyes személy csiszolódott és fejlődött a csapatszellemnek hála.

A történet szerint elkezd esni valami vírusos, pusztító eső és apu kapkodva beviszi egy szupertitkos, atom felszerelt bunkerba a családját, amitől egyből egy kicsit 10 Cloverfield Lane-es hangulatunk lesz, de a díszlet miatt egy fél pillanatra még az Alien is beugrik. Ez egy viszonylag feszült mozdulatsor volt, de mielőtt fellélegezhetnénk és bármit is értenénk abból, ami történik, az apuka közli a kamaszlányával, hogy le kell lépnie megmenteni a világot és azt kéri a lányától, hogy rohadtul vigyázzon a kisebbik fiútestvérére, mert ő a kulcs az egész világvége megoldásához. A kölykök magukra maradnak, se ők, sem a néző nem értik mi történt, de az mindenkinek világos lesz, hogy apu nem fog egyhamar visszatérni. Évek telnek el, a fiatalok idősödnek, ketten vannak a föld alatt, totál magukra utalva; a kaja azonban kezd fogyni, így nem marad más választás, minthogy kimerészkedjek a felszínre. A sztori aztán kisebb csavarokkal kikövezve onnantól veszi fel a fő fonalat, amikor a gyerekek egy másik csapat kamasszal karöltve vetik bele magukat a túlélésbe. A világ tele van gonosz emberekkel és ehhez a szereplőknek is idomulniuk kellett, miközben pontról pontra haladva próbálnak mindig biztonságos helyet, élelmet és válaszokat találni.

Az út során természetesen egyre bővítik a néző tudását is arról, hogy mi maradt a világból. A csapat tagjai minden állomáson más és más csoportokba, túlélőkbe botlanak, van ahol harcolniuk kell, van ahol segíteni és lesz ahol ezt megtagadni annak érdekében, hogy ne haljanak meg. A sorozat sokszor emlékeztet minket a Skins-re, hisz minden részben flashbackekkel ismerhetjük meg jobban az egyes szereplőket, látjuk, hogyan úszták meg az első pusztító esőt, milyen kamaszkori élmények formálták őket azzá az emberré, akik most és mit tudnak ők hozzátenni, hogy a csapat túléljen. Természetes és kihagyhatatlan ziccer, hogy miként köszönt be a szerelem az egyes karakterek közt és hogyan rendezi ez át a viszonyokat a társaságon belül.

Tény, hogy nem az új Stranger Things van megszületőben, de a viszonylag rövid részekkel operáló nyolc epizód hibátlanul kapcsol ki és a maga kategóriáján belül még a legnagyobb kliséket, elcsépelt fordulatokat és ismert fogásokat is stílusosan tálalja. Állandóan sikerül olyan cliffhangert betolnia a részek végére, ami miatt, ha nem is halálos kíváncsisággal, de simán ráveszi a nézőt, hogy ugorjon a következő részre. A gond az, hogy nagyon bátor nem mer lenni drámailag és ha levesszük az egyes jelenetek alól a divatos indie zenét vagy a menő díszletet, akkor butácska monológokkal állunk szemben, amik nem igazán hitelesek, de a szereplők lelkesedése valahogy mégis meggyőz minket arról, hogy klassz amit látunk.

A második évadot be is rendelte a Netflix, amiből volna mit kihozni, mert lezáratlan maradt az első évad, ami inkább szólt karakterépítésről, mint egy okosan és logikusan levezényelt történetről. Ha a The Rain egyeseknél elérte, hogy megkedveltesse szereplőit, akkor most esélye lesz rá, hogy olyan sztorit írjon nekik, aminek történéseiben tényleg őszintén tudunk majd drukkolni a csapat tagjainak.


sorozat the rain



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása