Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Prophets Of Rage zenekart eddig nem igazán tudtam hová tenni. Nem volt egy koherens valami, inkább tényleg arról szólt az egész, hogy a Rage Against The Machine tagjai nem tudtak kínjukban mit csinálni, így kitalálták, hogy ha már Zack de la Rocha tényleg nem akar újra a frontember lenni, akkor kerítenek másokat, akik elrappelik a dalokat. És ha már így tettek, nem játszottak kicsiben, elhívták B-Realt a Cypress Hillből és Chuck D-t a Public Enemyből, hogy nagyot szóljon a dolog. Szólt is valamekkorát, de hiába volt ez szerintük egy dühös kiállás Trump politikája ellen, inkább egy gigantikus hakninak tűnt, sőt, afféle tribute zenekarnak, ahol a saját zenekarikat dolgozzák fel. Sokban nem változtatott ezen az első lemez sem, ami ugyan megidézi, de elég gyengén a kilencvenes éveket (kollégámnak tetszett egyébként, nem értünk egyet). Közel sem volt minőségben egyik anyazenekarhoz sem. Hogy a gyorsan megírt új album jó lesz-e, majd kiderül, de az elsőnek kiadott, erősen funkos húzású, egyből ható Heart Afire egymagában jobb, mint a teljes debütlemez.
