2018.07.11. 19:23 – KirschAndrás

A brit rajzfilmpunk diadala - Ez volt eddig a Rockmaratonon

rockmaraton.jpg

A konformista dunaújvárosi lokálpatrióta bizonyára csak annyit érzékel a Rockmaratonból, hogy a Madarak című Hitchock-mű varjúszekciója ismét megszállta a várost, és tömegesen özönlik a disznóvágást idéző zaj irányába. Mindeközben pedig fogalma sincs róla, miért megy eseményszámba egy olyan fesztivál, ahol a metál és a punk főszereplő és nem gettósított rétegműfaj.

Ez utóbbi veterán képviselőjéhez, a G.B.H.-hez utoljára az A38-on volt szerencsénk, ahol Colin Abrahall frontember hasonló józanságról tett tanúbizonyságot, mint egy egykori Vidám színpados bonviván a Fészek klubban hajnali 3 környékén. Most azonban a komplett zenekar nagyon egyben volt, és átkozottul feszesen tolták a Self-Destruct, Sick Boy, City Baby Attacked By Rats-kaliberű klasszikusokat. Külön említést érdemel a jakuzára tetovált Scott Preece, akit akkor is önfeledten tudnánk nézni dobolás közben, ha a magyar katasztófavédelem fúvószenekarát kísérné. Jó 20 perc elteltével a hangzás is kitisztult, és bár a hasonszőrű őspunk megkövetelné a trágya megszólalást, a G.B.H. produkcióját mégsem titulálhatjuk másként, mint „punk as fuck”.

Az Overkill-lel kapcsolatban van egy trójai faló méretű vesszőparipám, aki nem más, mint Bobby „Blitz” Ellsworth. Bár a faszi kifogástalan frontember, az Overkill-dalokat hallva folyamatosan az az érzésem, mintha valaki elsőosztályú thrash alapokra flexelne atomjaira egy tenorszaxofont. És Blitz sarokcsiszoló-orgánuma élőben is arra késztetett volna, hogy kéményseprő-kefével tuszkoljam le torkán a negrót. Szerencsére D. D. Verni basszusgitárja élőben is ugyanolyan szívmelengetően röfögött, mint lemezen, így a performansznak a magamfajta dilettánsok számára is megvolt az élvezeti értéke. Egyébként a hangszeres szekció teljesítményébe a legfrusztráltabb koncertlátogató sem tudott volna belekötni, és a nem túl népes közönség ellenére is letarolták a színpadot. (Állítólag az Iron Maiden tagságán kívül is vannak emberek, akik képesek zenei fesztiválon focimeccset nézni, de szerintünk ez csak városi legenda.)

A Toy Dollst utoljára a Sziget nagyszínpadán láttuk azokban az időkben, mikor a szőrös kormányvédő és a nyúlfarkas kulcstartó fénykorát élte. Így aztán nem is igazán rémlett, hogy mekkora királyok élőben. Steve Buscemihez hasonlóan róluk sem lehet egyértelműen eldönteni, hogy élő személyek-e vagy Seth MacFarlane rajzfilmfigurái, de amíg ennyire rohadtul szórakoztatóak, voltaképpen mindegy is. Ez a fajta orrpolipos Haribo-punk éppen olyan ideális fesztivál egy főműsoridjére, mint népszerűtlen hozzátartozó halotti torára, így a koncert népünnepély jellege az első perctől kezdve biztosított volt.

A Fenyő Miki-szemüveges Michael „Olga” Algar és Tom Blith ZZ-Top-os barázdabillegetését képtelenség széles vigyor nélkül figyelni, és legalább annyira képtelenség öngerjesztett katatóniában hallgatni az olyan dalokat, mint a Nellie The Elephant, az Idle Gossip vagy a ráadásban előkapott Dig That Groove Baby. Ezek után a leglehangolóbb Szomszédok-szentenciák is kevésnek bizonyultak volna, hogy ráhangolódjunk a Cannibal Corpse-ra, és lévén, hogy lemezbemutató koncert volt (értsd: nem táncdalsláger-parádé), a legkevésbé sem sikerült. Ugyanakkor nem biztos, hogy kizárólag rajtunk múlt a dolog, a zenekar is enerváltabbnak tűnt régi önmagához képest. Bár vérprofin daráltak, leszámítva, hogy Corpsegrinder hajával ipari ventilátort imitált, nem tűntek különösebben lelkesnek. Mindenesetre 3-4 dal alapján hadd ne alkossunk véleményt, maradjunk annyiban, hogy Toy Dollsék voltak az est császárai.

A nap képe pedig:

36963920_1883678548375127_1970955943764033536_n.jpg


fesztivál rockmaraton



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.