Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A magas rock’n’roll faktorral bíró fesztiválozó bizonyára jól ismeri azt az érzést, amikor az utolsó napon már Bánhidi László néz rá vissza a tükörből, illetve egy csepp vérével ki lehetne pusztítani az Amazonas komplett élővilágát. Nos, velünk sem volt ez másképp, de elképzelhetetlen lett volna, hogy kihagyjunk egy olyan estet, ahol a Tiamat a Clouds és a Wildhoney majdnem teljes anyagát eljátssza. (Fotók: Máté Évi)
Előtte azonban szembesülnünk kellett azon Facebook-mém igazságával, melyen egy metálarc keserű tekintettel bámul maga elé a következő felirat kíséretében: „Öt percet késtem a grindcore showról, és ezalatt lement 15 szám.” Nos, mi is így voltunk a Spasm nevezetű muzikális bányakatasztrófával, melynek koncertjei hasonlóan lélekemelő élményt nyújtanak, mint a Gutalax megmozdulásai: a lamantinra hízott frontember egy szál neonzöld Borat-fürdőnadrágban röfög, miközben válogatott tárgyak záporoznak a színpadra a gumikrokodiltól a vérnyomásmérőn át a Trabant-injektorig. Az általunk hallott egyetlen dal meglehetősen szarul szólt, de nem hinnénk, hogy ez bármit is csökkentett volna a mű élvezeti értékén.
Bár vérzett a szívünk az Evil Invadersért, nem volt kétséges, hogy a műsoridőben velük pont ütköző Tiamatot fogjuk megnézni a nagyszínpadon. Annak ellenére sem, hogy Johan Edlundra mostanság ráférne egy hosszabb konzultáció Zacher doktorral. Míg a cseh Brutal Assaulton Jelcin-részegen zavarodott bele saját konferanszaiba, a német Rock Hard feszten úgy festett, mint Nosferatu egy angol legénybúcsú után. Ezúttal klasszikus Carl McCoy-szettben (cowboykalap, napszemüveg, malaclopó Gestapo-dzseki) lépett színpadra, szóval külsejéről nem tudtunk volna orvosi diagnózist felállítani. Mindenesetre az a tény, hogy helyette szinte végig egy kisegítő gitáros játszott, okot adhatott némi aggodalomra. Ezt leszámítva a legkevésbé sem nyújtott kiábrándító teljesítményt, ami különösen fájó is lett volna annak fényében, hogy pályafutásuk legjobb szerzeményei (mínusz a Deeper Kind Of Slumber dalai) hangzottak el.
Bár a Cloudsot gyakran éri az a vád, hogy a Wildhoney kiforratlan előfutára, szerintünk szimplán egy átkozottul sötét és hangulatos mestermű. És az A Caress Of Stars szólója és az Undressed világvége-szintifutamai élőben még intenzívebb hidegrázást okoztak, mint lemezen. De az egybegyűltek túlnyomó többsége természetesen az 1994-es alapvetést akarta hallani. És túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a The Ar alatt a Sátán is magához nyúlt annak atmoszférájától, a Do You Dream Of Me? közben pedig egy expresszvonat méretű jointot sodort magának. Az A Pocket Size Sun – nagyon helyesen – kimaradt a setlistből (imádjuk a dalt, de ide nem passzolt volna, legfeljebb egy tál varázsgomba-pörkölt társaságában), így a tökéletes másfél órát szokás szerint a zseniális Gaia zárta. Johan pedig elsőként hagyta el a színpadot, amihez nagyon reméljük, hogy nem kell szimbolikus jelentést társítanunk! No, de ne már, hogy az év legkirályabb fesztiválját egy hasonlóan apokaliptikus végkicsengésű szöveggel búcsúztassuk! Köszönjük, Rockmaraton, idén is makulátlan volt, még ha a hidegkomlós Dreher változatlanul az Amnesty International hatáskörébe is tartozik.
