2018.08.11. 18:26 – Lángoló

Fiatalos lendület, unalmas díva - Lana Del Rey, Shame, The Kooks és még mások a Szigeten

lana1.jpg

A Sziget harmadik napján újabb gigagsztár volt a headliner, Lana Del Rey, aki azt hitte volt már itt, pedig nem. Aztán a Shame is megjelent, mint feltörekvő brit gitárzenekar. És voltunk Kookson meg a világzenei színpadnál is. (Képek: Artlasso, Kozmári Attila. Lana Del Rey-fotók: Sziget.hu/Csudai Sándor)

Shame

A Shame jelenleg a brit gitárzene leginkább körberajongott új csapata. Ez nagyjából annak köszönhető, hogy 20-21 éves londoni fiatalokból áll, akik nagyon dühösek és kihoztak egy igen jó lemezt az idén, ami a korukat nézve pláne nagy szám. Ezen kívül egyébként semmi különleges nincs bennük. Nagyjából úgy néztek ki a Szigeten, mintha fogtak volna pár random fiatal angol turistát a bulinegyedben (vagy a Szigeten, sokan vannak most onnan), és feltették volna a színpadra őket hőbörögni. Szóval külcsín nulla, de show így is volt, mert elég intenzíven adták elő a post-punk dalaikat (amikben egyébiránt szintén nem mutatnak semmi újat, de ettől még jók), a hidrogénezett fejű Charlie Steen énekes meg többször is lemászott a színpadról, hogy egyszer a közönségen kössön ki (mindjárt a buli elején, úgy tűnik ez most szokás mindenkinél), egyszer meg a fotósárokban dobálja magát, majd végül leköpött egy biztonsági őrt is a Fiatal Dühös Punk.

shame.jpg

Mellesleg ők nyitották pénteken az A38 sátrat, nem is voltak rajtuk sokan, de ez senkit nem zavart, sem őket, sem a közönséget, jól elvolt mindenki. Szóval idén ők voltak a Szigeten az a zenekar, akik elvileg a nagy durranás előtt állnak, és nem lepődnénk meg, ha jövőre már nagyszínpadosak lennének. Bár akkora potenciál egyáltalán nincs bennük, mint annak idején az Arctic Monkeysban, akik már az első lemezre is összehoztak pár igazi slágert. (dg)

The Kooks

Mit keres a Kooks még mindig a nagyszínpadon? Ez a kérdés először 2014-ben fogalmazódott meg bennem. Ekkor a világ már bőven túl volt az indie-korszakon, aminek azért nem is tartozott a közvetlen élvonalába a zenekar. Most pedig már még inkább túl van. Mondjuk azért csak kihozott egy lemezt abban az évben, és egyébként idén is ki fog. Na de kit érdekel ez már? Nem akartam hinni magamnak, és megnéztem a statisztikákat a last.fm-en, de abból is az látszik, hogy ahogy telnek az évek, úgy hallgatják egyre kevesebben és kevesebben a zenekar dalait.

Ehhez képest és a 17:45-ös kezdés ellenére szinte megdöbbentően sokan voltak a koncerten. A zenekar pedig hozta azt, amit el lehetett várni tőle:

  • jól elszórta a slágereit a setlist különböző pontjaira,
  • közben eljátszott néhány újabb dalt is, de csak olyan mértékben, hogy az még ne legyen megterhelő,
  • Luke Pritchard énekes göndör fürtjeivel és maníros hangjával lányszíveket dobogtatott,
  • a kevésbé ismerteknél mérsékelten, a nagy slágereknél egy kicsit jobban megmozgatta a közönséget, és úgy általában adott egy kicsit unalmas, de egész jó koncertet.

Így pedig azért mégiscsak igazuk volt a szervezőknek. Úgy néz ki, hogy a Kooks ma egy nagyfesztiválon biztonsági játék: megbízhatóan hoz egy elég nagy közönséget és egy közepesnél kicsit jobb színvonalat. Így pedig könnyen lehet, hogy nem most láttuk őket utoljára a nagyszínpadon. (má)

Lana Del Rey

Lana Del Rey talán az idei legnépszerűbb fellépője a Szigetnek, ehhez képest nem hagyott olyan mély nyomot maga után. Gyönyörű pálmafás díszletbe libbent be az énekesnő a 13 Beaches-re. Fekete-fehéren kivetített kép, cicás tusvonal, kis ruhácska, magasszárú csizmával. Ez mind-mind azt a borzalmasan megkonstruált és már erőltetetten nőies imázs összetevője, amely őt meghatározza, és amelyik képre minden tini lány hasonlítani szeretne, ha majd egyszer felnő.

lana2.jpg

Nincs is ezzel gond, de az már inkább zavaró volt, hogy ahelyett, hogy valami érdemlegeset lehetett volna hallani, a koncertet megszakítva majdnem tíz percig tartott a közönséggel való fotózkodás. Ám amikor nem a pr-on volt a hangsúly, akkor a nagyra értékelt melankólia is unalommá csapott át és kitartott szinte az utolsó számig. Nem az a gond, hogy Lanának nem lenne gyönyörű hanga, mert az, ahogy a külseje is, csak belülről hiányzott az a plusz, ami hitelessé, és nem erőltetetté teszi az egészet.

Az 50-es évekbeli stílusához nagyban hozzátartozik a sejtelmes szexi imázs, ám mikor erőltetett dekoltázs villantása, és a különböző nőiesnek hitt lassított pózok kerülnek előtérbe, ott minden tükör összetörik, és inkább válik unalmas magamutogatássá, mint igazi élménnyé. Ezen a pedig nem sokat javított az háttérben hintázó farmersortos nő sem, mintegy díszítő elemként elhelyezve. Aztán az utolsó negyedben a Video Games és a Summertime Sadness már úgy-ahogy élvezhetővé vált a túlzott manírokat elhagyva, de két élvezhetőbb dalért kár volt végigunni ennyi időt. Van aki jobb csak képen, mint élőben. (Hajnal Valentina)

Warsaw Village Band

Mint egy falat kenyér: Warsaw Village Band. Elsősorban a hála, mert a mindennemű poptól messze járhatunk - és ennek a szokásos „minden egyformán popzene” sem mond ellent. A varsóiak ugyanis bátrak, kreatívak és vállalják magukat: a falusi kultúrát éppúgy, mint azt a modernitást, amit az unokáikra szándékoznak örökíteni. Jártak már a Szigeten sok éve, már akkor is kitűnt az alázat és az egyben levés éppúgy, mint széles látókör. Teljes józansággal szállnak el, saját tradícióik mellett a skandináv folk (a kultikus Hedningarnával való közösség például, és minimum a polka nyelvezete) éppúgy hazájuk, mint a szufi transz és a dub pszichedéliája. Hátul három fiú, dobokkal, sokféle ütőssel és bőgővel, oldalt egy mozgóárus trombitás, és elől a három lány hegedűkkel, cimbalommal és XVII. századból eredeztethető suka-hegedűvel, valamint a lényeg: olyan hangokkal és dallamokkal, amiktől a meg- és hazaérkezés garantált. Mert ilyenkor a falak leomlanak, a kérdések és az okosságok elhallgatnak, és marad a pőre boldogság. Kicsit féltem előre, mi tudja majd idén megadni, amit a már párszor itt járt (legutóbb tavaly) ukrán Dakhabrakha, azt az elszállást, örömet, a sima bulizós fesztiválszintet messze meghaladó koncentrált és komolyan vett zeneiséget, de a válasszal a varsóiak nem késlekedtek. És még az is csak emelte az előadás fényét, ami akár fesztiválkoncert öngyilkosságnak is tűnhetne más esetben: pár számonként rövid, lengyel adatközlőkkel készített kisfilmeket vetítettek, énekesekkel, énektrióval és egy öreg rézfúvós bandával. Így kell ezt csinálni. (rm)

Les Négresses Vertes

A pénteki főattrakciót a Világzenei Színpadon - amire szépen meg is telt a küzdőtér -, egyértelműen a kultikus és tán műfaji skatulyáktól eltekintve is francia alapbandának számító Les Négresses Vertes jelentette - és meg is szolgálták hírnevüket. Igaz, kissé döccenősen indult a buli, előtte nem volt rendes beállásuk, de ehhez képest mégis elég jól berobbantak már a kezdő lökettel, és pár szám alatt azért összeállt a hangzás. A korai anyagokkal turnéznak, a debütáló Mlah album harminc éves évfordulóját ünneplik, így adódik is kérdés, mennyire pótolható a második album után herointúladagolásban elhunyt énekesük, Helno, és meg is tudom válaszolni: semennyire. De talán nem is kell. Egyrészt nézzünk szembe a ténnyel, a többször átszerveződött banda jóval többet muzsikált már nélküle, mint vele, másrészt a zenéjüket azóta megmártották az elektronikus klubzenében éppúgy, mint full akusztikus hangszerelésben.

Elképesztő egyébként a színpadkép, a zenekar jó része úgy néz ki arcra és elszántságra, mint amikor mondjuk egy iskolai bulin a koros apukák a hangszerek mögé ülnek és igazán elengedik magukat. Csak ugye a Les Négresses Vertes tagjai közben még remek és tapasztalt muzsikusok is, és tényleg olyan elánnal nyomják, mintha valódi tétje lenne. Mivel pedig valóban így érdemes élni, mintha minden nap az utolsó lenne, nekik van igazuk: ők is prímán érzik magukat és a közönség is. Ez a turné a jelek szerint most „rockosra” van hangolva, lehengerlően szól az egész, a jól ismert dalok átestek persze fazonigazításon, ami érthető és helyénvaló, miért is kéne pont úgy szólniuk, mint 88-ban? Viszont ott középtájon, az előadás tengelyében két dal erejéig elfelejthettük, hogy hol is vagyunk, az ugrálást kicsit felváltotta a mézédes dub és a sanzon, a komédiát a beállt mosoly ölelése, így én is megüdvözülhettem tíz percre. (rm)


fesztivál sziget sziget2018



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.