2018.08.12. 15:52 – Lángoló

A Zsidó Majmok letarolták a Szigetet - Beszámolócunami a Sziget szombati napjáról

img_0304.jpg

A Sziget szombati napján sem a főzenekar adta a legjobb koncertet. Szóval megint a világzenei színpadnál buliztunk a legnagyobbat. (Fotók: Kozmári Attila, Artlasso)

Bastille

A Bastille fellépő szempontjából elég biztonságos választás volt mindig is a Sziget részéről, hozták azt, amit el lehet várni tőlük, de hát már így is harmadik alkalommal léptek fel a Nagyszínpadon. Fergeteges buli nem volt, sőt, kicsit laposabbra, megmondósabbra sikeredett, mintha nem is a zenekar lenne a középpontban és a jó hangulat, hanem valami keserűbb dolog, amiről szól például a Blame is.

Persze egy jó setlis-be kellenek ezek is, de ha egy pasi folyamatosan egy lányt bánt akár csak szóban is, az elég kicsinyes tud lenni, mind a zenekarra, mind az egész koncertre nézve. A vélhető indíttatásról nem is beszélve. Ettől eltekintve a közönség helyett Dan Smith mozgott eleget, lendületben tartva így a koncertet is. A Pompeii-re azért már közönség is megérkezett, kár, hogy ezzel véget is ért a fiúk fellépése, de legalább a Quarter Past Midnight idén kijött számukat is eljátszották, így valami újat is lehetett hallani. (Hajnal Valentina)

Everything Everything

2103-ban fellépett már a Szigeten az Everything Everything, és ha jól emlékszem, azóta nem jöttek vissza. Mintha egy másik zenekar játszott volna azon a bulin – összesen két olyan szám van, ami öt éve is, és tegnap este is elhangzott. Ilyet nem nagyon szoktak a zenekarok csinálni, de az ő esetükben végül is érthető, azóta ugyanis kihoztak két új lemezt, amiből főleg a 2015-ös Get To Heaven elég slágeresre sikerült. Erre, és a tavalyi A Fever Dreamre épült a koncert, és ez így teljesen rendben is volt, a sátornak talán a kétharmadát is megtöltő közönség nagyon lelkesen fogadta a dalokat, és a szövegeket is tök jól együtt énekelte a zenekarral. Időnként még a katartikus élmény közelébe is sikerült kerülniük, de az az igazság, hogy ahhoz azért még egy fokkal jobb számok kellenének.

Nem rossz zenekar az Everything Everything, csak nem elég jó. Nem elég karizmatikus. Nem elég lehengerlő. A legnagyobb számaiból hiányzik valami plusz. Na meg az sem segített, hogy Jonathan Higgs énekest néha már annyira elkapták az érzelmek, mintha a koncert alatt tudta volna meg, hogy egy meteorit kiirtotta az egész családját nagymamától kiskutyáig. Na de nem fanyalgok tovább, mert alapvetően ez egy jó koncert volt, csak sajnos közben eszembe jutott, hogy tavaly ugyanitt mondjuk Interpolon is voltam. (má)

Mumford & Sons

Teltházas lett a szombati nap a Szigeten, és ez nagyban köszönhető négy nyugat-londoni srácnak, akik most először léptek fel magyar fesztiválon. A Mumford & Sons egy korosztálynak egészen biztosan fontos zenekar volt: a 2010-es évek elején népszerű folk rockos vonal legnépszerűbb és egyben talán legpoposabb előadói voltak, sok fiatal élte meg a szerelmet, a csalódást, a boldogságot az ő zenéjük segítségével. A zenekar azóta kicsit eltávolodott a folktól, utolsó albumán a nagybőgőt basszusgitárra, az akusztikus bendzsót elektromosra cserélte, de ettől még az I Will Wait-es korszak az, ami meghatározza őket.

Sajnos viszont az új időszaknak egyáltalán nem működnek jól a dalai élőben. De szombat este a Szigeten igazából még az elsőnek sem működtek, és ennek a szomorú helyzetnek a következménye egy nagyon unalmas koncert volt. Na nem mindenkinek, a zenekarnak láthatóan rengeteg rajongója van, és ők örültek, mikor meghallották a kedvenc dalaikat, táncoltak, és énekelték a szövegeket. Semleges nézőként viszont eszméletlen lassan és hervasztóan telt el a másfél óra. Pedig Mumfordék mindent megpróbáltak, már az elején lementek mindannyian a kifutóra, eljátszottak több új számot is, amit korábban még sosem lehetett élőben hallani, az Awake My Soul-ra pedig Lianne La Havas-t is felhívták a színpadra, aki rövid időre egyébként érdekesebbé is tudta tenni a koncertet. Igazából azt sem tudom, hogy mi segített volna. Úgy tűnt, hogy ezekből a dalokból ennyit lehet kihozni. (má)

Hartyga

A tuvai Hartyga egyrészt sokat ígért lemezről, másrészt a hírek is egy remek bandáról tudósítottak, harmadrészt pedig a végletekig alul gondolt szigetes metal koncertek számát növelte egyről kettőre. A zeneiségükben nem is kellett csalódni, ami persze nem purista metal, messziről sem, de azok a riffek, amik igen, azok valódiak. Egylemezes világzenei csodáról beszélhetünk, még a kultikus ex-Yat-Kha frontember, Albert Kuvezin is beszállt a stúdiómunkálatokba torokénekkel és gitárral, de a turnéra már nem kísérte el a fiatalokat. Persze a tuvai folk emblematikus exportcikkére, a torokénekre azért számíthattunk, az énekes (és tradicionális tuvai pengetőst-vonóst is megszólaltató) frontember, Nachyn Choreve perfekt a műfajban. Szóval ez a banda legalább annyira folk, mint metal, és éppannyira progresszív rock, mint jazz. Hátsó sorban egy komplett rockfelállás adja a szilárd alapokat dobbal, basszussal és gitárral, elől pedig az énekes és a szaxofonos igyekszik erre építeni. Minden adott lett volna egy húzós rockbulihoz, és mondanám, hogy nem a zenekaron múlott a dolog, mert ők tudásuk és lelkük javát beleadták, ám valahogy az egész mégsem jött le a színpadról, sajnálatosan statikus maradt a koncert. Talán egy klubban, egy kisebb színpadon, ahol ez a majdnem odacövekelt bemozgás a kellő energiasűrűséget kiköpülhette volna, ebben a délutáni szellős térben pont a nézőtér felé nem igazán áramlott ki. (rm)

Jewish Monkeys

Csak hogy pontosítsuk: szombaton, 20 órai kezdettel megtörtént a csoda a Világzenei Színpadon, mégpedig az izraeli Jewish Monkeys celebrálta azt a showt, amire tudtom nélkül vártam, azt hiszem évek óta. Náluk is a rockfelállásé a hátsó sor (bobossal, basszerossal és gitárossal), elől pedig a harsonás, a harmonikás és a két énekes játssza el a zenebohócok markáns szerepét. Persze itt ez a jelzős műfaj valami egészen mást jelent, mégpedig a kabarék punkjait, aki egyrészt tökéletesen urai a hangszereiknek és a dalszerkezeteknek, valamint az előadói szerepről is legalább annyit tudnak, mint Woody Allen a filmszatíráról, a Monty Python az abszurd tévéműsorról, vagy mint Jello Biafra a punk-showmanségről. Eleve, ízlelgessük csak a nevüket, és például képzeljünk el valami hasonló poént hazánkban, egyrészt hogy már látatlanban is értékeljük a bátorságot és az igyekezetet, másrészt pedig tudatosítsuk, hogy talán csak ilyen szinten érdemes humorbombákkal dobálózni.

jewismonkeys.jpgFotó: Kristóf Hölvényi /Rockstar Photographers

A Jewish Monkeys ugyanis azon felül, hogy tényleg olyan, mint egy klezmerbe öltöztetett punkzenekar, messze nem elégszik meg a szokásos zenei és szövegi klisékkel, itt minden dalban legalább tucatnyi poén hangzik el és váltás történik meg, amik egy része az élő előadás adta helyzetekre való azonnali és tűpontos reakciókból adódik – elsősorban is a két énekes frontember részéről. Szóval klezmer, pop, jazz, rock és punk a java, de ez szinte mellékes, mert mindig épp az történik, ami pontosan akkor és odavaló, itt szó nincsen sem alibizésről, egyetlen felesleges vagy fals hangról. sem konkrétan, sem pedig gesztusban. A zenekart alapító páros (Jossi Reich és Ronni Boiko) már harminc éve együtt énekelt egy frankfurti zsinagógában, majd Izraelbe költözésük után hozták össze ezt a páratlan bandát, ami ahogy hallom, épp utolsó koncertjét adta a Szigeten szombat este. Mondanám, hogy nyilván méltó lezárása lehetett ez egy kivételes banda életművének, de hát csak most kezdtem belejönni, azaz egyáltalán felfogni, hogy épp a világ jelenleg létező legjobb és leghitelesebb punkzenekarát láttam. A közönség is remekül szórakozott, azaz ugrált önfeledten a lehengerlő tempóra, de láthatóan senkit nem érdekelt, hogy mindeközben valójában a világ egyik legjobb kabaréjában van, ahol is kíméletlen görbetükröt tartanak eléje. (rm)

Canzoniere Grecanico Salontino

A dél-olasz salentoi Canzoniere Grecanico Salontino harmadjára járt a Világzenei Színpadon, így a rákészülést idén az új lemez adta, ami ráadásul tán a legjobbjuk, némileg lazább, oldottabb és nem egészen találó szóval poposabb mint a korábbiak. Mindenesetre a purista folkos pizzica lemezeknél hallgatóbarátabb. Ez a zene elsősorban a közösségi megmozdulások eksztatikus talpalávalója (a hiedelem szerint a mérges taranta pók csípését is erre a zenére történő akár órákig tartó tánc semlegesíti legjobban), így élőben az igazi. A 75-ben alapított, de 2007-ben apáról fiúra testált zenekar teljesen megújult akkor, és a hagyományokat úgy folytatja, hogy fel sem merül, ne a mának szólna, miközben mindent tudni vélünk a koncertjeiket átélve a testközelbe hozott dél-olasz kultúráról. A kézben tartott dobokkal, hegedűvel, basszussal, buzukival, harmonikával és némi rejtett effektekkel előadott muzsikát a hat zenész (akik mindegyike remek énekes is) a csúcson indít, olyan berobbanással és letaglózó erejű megszólalással, ahonnan bár az elején nem is sejthető, hová lenne innen még feljebb, mégis simán fokozzák – az előadás végéig. Az elképesztően profi, halálpontos és az egész rendelkezésre álló teret kihasználó banda úgy lendít egyre közelebb a belső tűzhöz és a zsigeri eksztázishoz, hogy az előre elképzelhető és ilyenkor szokásos álomszerű önkívülethez semmi köze sincs ennek az állapotnak, pont ellenkezőleg: végig a jelenben és észnél maradunk. És talán ez a lényeg és a legjobb az egészben, nem hasonlítható az előidézett tudatszint semmiféle bódultsághoz és ajzószeri hatásához. A hosszan kitartott és (érzelmileg is) végletekig fokozott dalok alatt, blokkonként belibben tündérien légies táncosnőjük, és hagyományos stílusban előadott forgótáncai alatt végleg leszámolhatunk az illúzióval, miszerint lehetne teljes életet élni a valódi és jelenben zajló közösségi együttlétek nélkül. (rm)

És még pár kép:


fesztivál sziget sziget2018



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.