Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A mai beszámoló során valószínűleg sikerült ellőni néhány szélsőértéket, hiszen szó lesz benne a Sziget idei tinisztár fellépőjéről, Shawn Mendesről, akinek már a mosolyától is egy generációnyi fiatalkorú bugyi nedvesedett át, szólunk MØ, a La Femme, és a Little Dragon koncertjeiről, a végén egy világzenei kitérővel a Bukahara, a Kries és a Griot Blues fellépéseiről. Mindez (Mendes) a hajtás után. (Fotók: Kozmári Attila, Juhász Dorottya, Artlasso.hu)
Shawn Mendes koncertje előtt már teljesen egyértelmű volt, hogy miért is lett ilyen gyorsan teltházas a hétfő, ugyanis minden rajongó elhozta legalább egy törvényes képviselőjét is a koncertre. Az eléggé lagymatag pompom party után kezdetét vette a cérnavékony sikolyok órája. Mendest azonnal ellátták a közönségből néhány közérdekű információval a tömegben kitartott táblákon a rajongók miszerint “Csak miattad jöttem, Shawn”, “Az első sorban a helyem” vagy hogy “Ma van a születésnapom”. Gondolom, Mendes nyugtázta az információkat, bosszankodott egy sort, hogy a várható időjárást miért nem írta ki senki, annak legalább haszna is lett volna, de aztán belekezdett a feltehetően tükör előtt elpróbált műsorába. Innentől kezdve ugyanis bármit csinálhatott volna, a közönség nőtagjai imádták, amire rá is játszott, és mosolygott, kacsingatott, csábosan nézett, meg néha beletúrt a hajába. Ugyanez néhány napja mondjuk Lana Del Rey-nek is bejött, szóval a recept működött most is.
A közönség másik fele, fogalmazzunk úgy, hogy a vele nagyjából egy idős férfiak pedig vagy próbáltak semlegesen tekinteni rá, és ismételgetni magukban, hogy a barátnőjük rájuk is így szokott nézni, vagy sűrű gyűlölködésekbe ágyazták, hogy kissé féltve érzik a férfiúi mivoltjukat. Az első síró lányt nagyjából a második szám után láttam, majd a kivetítő alapján onnantól kezdve, hogy a főhős egy szál trikóban lement a közönség közé, és próbált minél több embert megérinteni, az első sor egy siratófallá változott, és hosszú métereken keresztül nem lehetett látni olyanokat, akik nem a könnyeiket nyelve énekelték a számokat.
Igazából úgy tűnik, hogy a tinisztárság receptje évek óta ugyanaz: legyen egy szép, vakító fogsorú főhős, aki elsőre úgy tűnik, hogy rosszfiú, de aztán a dalaiból kiderül, hogy érző lélek, aki csak az igaz szerelmet keresi, legalább két hangszeren játszon, melyek közül egyik sem a dob, a gitár és zongora kombó tökéletes. Sokáig gyakorolja a mosolyokat, kacsingatásokat, a csábos nézést, zeneileg pedig valami olyat alkosson, ami nem rossz, nem is túl kreatív ugyan, de nem zavar senkit, tök jól el tudja játszani és énekelni, és zeneileg megfelel a kísérő szülőknek is. Na ebben Shawn Mendes igazán profi, a zenei élménybe nem igazán lehet belekötni, a tinibálványok pszichológiájára meg kár rácsodálkozni, eddig is működött, és Mendes kiöregedése után is működni fog. (edicsek)
Két évvel ezelőtt annyira jó hangulatú, őszinte és sallangmentes koncertet adott az A38 sátorban MØ, hogy azt írtuk a beszámolónk végén, reméljük, hogy legközelebb a nagyszínpadra jön vissza. Sok időnek nem kellett eltelnie, hogy ez így is legyen, a dán énekesnő ezért legalább háromszor annyi embernek mutathatta meg, hogy mit tud. Ez viszont most kevésbé sikerült, mint a legutóbbi alkalommal.
Egyrészt MØ egy kicsit enerváltabban viselkedett, mint amit megszoktunk tőle. Most is beugrott a közönség közé, és nagyon sokat énekelt konkrétan az emberek között sétálva, ami egyénként a jófejség csúcsa, de valahogy a táncai, mozgásai nem voltak olyan magával ragadók. Mondjuk lehet, hogy csak arról van szó, hogy ezt a nagy színpadot nehezebb bemozogni, mert egyébként nagyon jó kedve volt az énekesnőnek, akinek pont tegnap volt a születésnapja, és ezt a közönség rendesen meg is ünnepelte.
A másik gond, hogy a koncert túl hosszú volt. Egyszerűen nincs annyi jó száma az énekesnőnek, hogy abból egy jó hússzámos setlistet össze lehessen állítani, a közepére pedig így elég unalmassá váltak a dolgok. Nagy baj azért nem volt egyébként, igazából csak annyi történt, hogy egy jó és szimpatikus előadónak most egy kevésbé jól sikerült koncertjét láttuk.
Bevallom őszintén, hogy La Femme-ügyileg nem vagyok túlságosan képzett. Igazából annyit tudtam róluk, hogy franciák, van egy pár jó számuk, és hogy főleg a szintire épül a zenéjük. Régen volt már ilyen, és örültem is neki, hogy ennyire kevés prekoncepcióval megyek el egy koncertre, és így teljesen új benyomást tud rám tenni a zenekar. Főleg, hogy még ebből a kevésből sem jött be minden.
Az nagyon bejött, hogy franciák. Mondjuk ez alapvetően nem nagy meglepetés, inkább úgy értem, hogy mennyire látszott is rajtuk, hogy franciák. Én még nem láttam olyan koncertet, ahol nem sör vagy víz, esetleg egy kis rövid van bekészítve a zenészeknek, itt viszont a szintiken ott állt szép talpas pohárban a vörösbor, már csak valami sajt hiányzott. A szintis tippem viszont csak félig-meddig vált be: volt ugyan négy is a színpadon, és általában ezek a hangszerek vitték a dallamokat, de a zene lényege talán inkább a dob-basszus kombó volt. Ezeken pedig sokszor punkos, vagy indie rockos témákat játszottak, aminek az lett a következménye, hogy igazi ugrálós-táncolós zenét játszott a zenekar. A sátor nagyjából felét megtöltő közönség pedig abszolút vette a lapot, és végig is bulizta a koncertet. Tipikus szigetes élmény volt ez: egy nem sztenderd külföldi zenekar, nagyon színes közönség, és hatalmas buli.
Annyira kevesen talán még soha nem voltak az A38 sátorban, azaz a Sziget második számú helyszínén egy esti koncert előtt, mint Little Dragonon. De tényleg egészen megdöbbentő volt a látvány, öt perccel a kezdés előtt vidáman oda tudtam sétálni az első sorba, a negyedik környékén pedig már konkrétan nem állt senki. Ez sok jóval nem kecsegtetett a koncertre nézve, és szegény zenekar az egész fellépésen küzdött is azzal, hogy feltüzelje a közönséget. A Little Dragon egyébként mindenféle elektronikus zenét játszik a trip hoptól a dream popig, és leginkább két meghatározó karakterre épül. Az egyik Yukimi Nagano, aki egy félig japán származású, különleges kisugárzású énekesnő, a másik Erik Bodin, aki egy szőrös svéd, és dobon kíséri végig a számokat. Az előttük fellépő La Femme-hez hasonlítva ez egy kicsit elvontabb, meghittebb koncert volt, de ennek ellenére szinte ugyanúgy lehetett rá táncolni, mint a franciák zenéjére. Olyan igazán jó hangulatot mégsem tudott csinálni a zenekar, hiába próbálkoztak sok mindennel, Yukimi még egy zöld-piros szúnyoghálót is magára húzott, amitől valami furcsa Lego-figurának nézett ki, de ez sem segített. Talán majd legközelebb. (Magyar Ádám)
Bukahara
A kölni konzervatórium(ot övező bulinegyed) szülte Bukahara négytagú legénységéből mindössze a harsonás német származású, az énekes-gitáros tunéziai gyökerű, a bőgős-darbukás palesztin, a hegedűs meg svájci, így első körben adódott a dolog, ha már egyébként is megtanultak zenélni, hogy a közös nevezőt mindenféle ethno hatásokkal övezett folk-popban találják meg. Mielőtt legyintenénk, már megint valami elcsépelt multikulti, ne tegyük: a Bukaharánál nem sok lazább és természetesebben megvalósult zenei fúziót találunk. Bár van benne reggae, folk, swing, arab és nyugati popzene, a végeredményt hallva nem ez számít, csak a magukkal ragadó dalok, amelyek mindegyike valójában óda az életszeretetről. Mivel számukra egyébként is mindegy, hogy egy valódi színpadon vagy egy kerti partin tolják a mezítlábas zenélést, itt is olyan természetességgel randalíroztak, mintha az előbbin lennének. Fel is köszöntöttek valami születésnapos havert, aki az első sorokban bulizott társaival, a hegedűs srác pedig mesélte, mekkora élmény neki ezen a színpadon muzsikálnia, pár éve még közönségként bulizott itt Besh o droM-ra és The Skatalites-ra. Az egy dolog, hogy tanult zenészekként príma hangszeresek és a fiatalság kifogyhatatlan energiáját is értem, de ahogy az énekes-gitáros (aki egyébként egy dobemelvényen csücsült és a lábdobot is ő lépte) Soufian Zoghlani dalol, arra mondják, hogy csalogány lakik a torkában: van benne a blues bíborából is árnyalatnyi, de még inkább mintha Bob Marley valamelyik fia lenne. Innen is üzenem a szervezőknek, a Bukahara ne legyen szimplán kipipálva, tessék visszahívni őket akár már jövőre.
Kries
Ami elsőre egyértelmű a horvát Kries műsorába cseppenve: őket aztán semennyire sem befolyásolja, hogy épp fesztiválon vannak, a hejehuja aktuális fővárosban, így nagy megelégedéssel veszem tudomásul, hogy véresen komolyan veszik a zenélést. Itt nincsenek kifelé gesztusklisék és művi örömködések, csak és kizárólag a pontosan összerakott atmoszféra és világépítés. Persze szó nincs róla, hogy bezárkóznának, csak pont annyira önmaguknak is muzsikálnak, mint nekünk. És bizony ez a valódi kölcsönösség, ez az elmélyült muzsikálás egyrészt párját ritkító, másrészt viszont azért a kevesek játszótere. Mert ennek ára van, a publikumból erre aránylag kevesen tudnak, főleg fesztiválkörülmények közt rácsatlakozni. Viszont van olyan bikaerős a produkció, hogy a koncert második felére mégis összeverődik aránylag szép számú és hálás közönség.
Az is rögvest kitűnik, hogy nem csak hangszeresként igen jók, de benne lehettek a jugoszláv undergroundban is korábban, annak a színtérnek is minden erénye érzékelhető. Hátul egy komplett noise-rock trió tolja a szilárd alapokat dobbal, basszussal és gitárral, erre még három zenész építkezik folkosabb hangszereléssel, lyrával, ütősökkel, furulyával és dudával, középen pedig az alig elmozduló énekes emeli egyre feljebb és beljebb az egyébként is magasan indított érzelmi szintet. A klasszikus hagyományőrzéssel nem bíbelődnek:
„Vannak, akik ezt megteszik helyettünk, és jobban is, mint mi. Élvezzük a szimbolizmust, a szavakat, a dallamokat. Azt akarjuk érezni, amit ténylegesen át is élünk.”
Nyers és vad kikelet ez, mondanám, hogy az archaikus belső rétegek feltárása síppal-dobbal-nádi hegedűvel, de épp annyira noise- és pszichedelilkus rock, mint folk. Nagy ívű folyamatzenéjük tényleg úgy szól, mintha a hegyek közt lennénk, távol a világ egyéb zavaró körülményeitől: egész egyszerűen egy másik dimenzióban keresik az élet minőségeit és lényegét. Megnyugtató, hogy léteznek még ilyen zenekarok, és nem haltak ki a főkorszak letűnésével a múlt században.
Griot Blues
Az is bebizonyosodott, hogy a hétfő az egyik legerősebb nap a Világzenei Színpadon, hiszen bulizhattunk mezítlábas fiatalokkal, majd a belső tereket is kitöltöttük érzelmi mélységekkel. Ahogy pedig a Griot Blues elindul, másodpercek alatt egyértelmű, hogy itt a bensőséges öleléssel kísért öreg lelkek bluesa lesz támaszunk egy röpke órára. A sztori nem mindennapi: a mali Baba Sissoko ngonis-énekes egy litván fesztiválon játszva szabadidejében belecsöppent Mighty Mo Rodgers koncertjébe, majd úgy adódott, hogy rögvest be is szállt a zenélésbe, aztán az egymásra találás örömében stúdióztak is rá egy jót, pár nap alatt felrántva egy nagylemeznyi anyagot. Ebből lett a Griot Blues, a mississippi és az afrikai blues találkozása pedig olyannyira közös nevezőként működött, hogy egymás szövegeit lefordítva kiderült, valójában ugyanazokról szólnak a dalaik, elsősorban is a hazatalálásról.
Mighty Mo orgonán tolja a soul-bluest, fehér szakállú öreg hippiként csak a szeretetről énekel, mellette pedig gyakran Baba Sissokot fényezi, aki persze siet ezt viszonozni. Baba azon az apró kis ősi pengetősön, a ngonin gitározik Hendrixi tehetséggel, és emellett ő számít az egyik legeslegjobb tama hangszeresnek is, ami talking drumként, azaz beszélő dobként híresült el a világzenében. Ezt a hónuk alá szorítják a muzsikusok és rögzítőzsinórjainak a feszítésével változtatják a hangszínét. Az olasz háttérmuzsikusokat se hagyjuk ki, a ritmusszekció és a gitáros elképesztő pontossággal és jelenléttel szolgálja a zenét, szinte többet figyelem őket, mint a két főhőst. Ráadásul a gitáros pont úgy muzsikál, a díszítő témái is pont olyanok, mint nagy kedvencemé, a Little Axe-szel és Tackheaddel elhíresült Skip McDonaldé. A Griot Bluesnál melegebb tónusú és barátságosabb muzsika nem volt, és nem is igen lesz a Szigeten idén, reggae, amerikai és mali blues, funk és soul az összetevők, a végeredmény pedig tökéletes tánczene rendkívül szórakoztatóan tálalva. Egyetlen hibával: túl kevés volt ebből a nagyon szerethető bandából egy órácska. (Rácz Mihály)
