2018.08.15. 18:15 – Lángoló

A vihar, és ami utána jött - A 2018-as Sziget utolsó napja

arctic_monkeys_artlasso_001.jpg

A Sziget utolsó napján megtörtént az, ami jöhetett volna kicsit korábban is vagy legalább elosztva napokra, nem ilyen intenzíven: leszakadt az ég. Szerencsére hideg nem lett tőle, így igazából felfrissülést hozott, még ha volt zenekar, ami emiatt kicsit meg is szívta. Alább azok a koncertek, amiket az utolsó nap megnéztünk. (Fotók: Artlasso, Juhász Dorottya)

Nothing But Thieves

A Sziget legszerencsésebb fellépője idén egyértelműen a Nothing But Thieves volt. Ha úgy vesszük, ez járt is nekik, hiszen a tavalyi fellépésük azért maradt el, mert a backstage-ben az énekes szemébe pattant egy késből letört kis szilánk, és kórházba kellett vinni. Idén viszont tényleg a másik végletet kapták, a Szigetet ugyanis pont akkor érte el a vihar, amikor az ő koncertjük kezdődött. Ennek köszönhetően az A38 sátor csordulásig megtelt, mozdulni is nehezen lehetett, nem hogy mondjuk sört venni, főleg, hogy egy időre a kártyás fizetés is leállt a vihar miatt. Ettől függetlenül a koncert sajnos egyáltalán nem volt jó. Bár sokan táncoltak még hátul is, ők látszólag már eleve a zenekarért jöttek. Úgy néz ki, hogy a Nothing But Thieves nem az az előadó, amelyik hangulatba tud hozni egy eső elől bemenekült tömeget, mert ehhez nincsenek elég jó számaik. Más kérdés, hogy nekem a zenekar stílusa sem tetszik, mert nagyon maníros, és így még a Led Zeppelintől eljátszott Immigrant Song is nyálasnak tűnt, ami nem kis teljesítmény. (má)

The War on Drugs

A War on Drugs viszont nagyon megszívta az időjárással. Az eső végig zuhogott nagyszínpados koncertjük alatt, és körülbelül öt perccel azután állt el, hogy a philadelphiai zenekar levonult a színpadról. Akár még azt is lehetne mondani, hogy ez az időjárás passzolt ezekhez a melankolikus dalokhoz, de persze ez szépítés lenne, hiszen egy szabadtéri bulihoz sehogy sem passzol az eső. Azért is nagy kár ez, mert a zenekar egyébként odatette magát, és nagyszerű, szép koncertet adott. Amit az időjáráshoz képest nem is hallgattak kevesen, és ahogy telt az idő, egyre többen is lettek, bár szerintem ez nagyrészt azért volt, mert az emberek jó helyet akartak maguknak az Arctic Monkeysra. Egyféleképpen egyébként talán meg lehetett volna menteni a bulit: a zenekar igényes pszichedelikus rockja amúgy is jobban szól szerintem zárt környezetben és éjszaka, az A38-on éjfélkor játszó Fever Ray pedig betegség miatt lemondta a fellépését. Persze gondolom technikailag megoldhatatlan volt már, és arra se számítottak a szervezők, hogy ilyen sokáig esni fog este, de mégis fantasztikus húzás lett volna áttenni a koncertet ebbe a sávba. Hát mindegy, így maradt egy szép koncert ronda időben, és a remény, hogy a zenekar hamarosan jobb körülmények között is megmutatja magát Magyarországon. (má)

Arctic Monkeys

Az Arctic Monkeys már régen nem csodagyerekek gyülekezete, de ahhoz, hogy megértsük, hogy hol tartanak most, fontos felemlegetni, hogy honnan jöttek. A zenekar punkos attitűddel indult, villámkarriert futott be, de a hozzáállásukban végig létezett a hanyag, kócos báj. Persze, profi a produkció, kiváló dalaik vannak, de végig érezni rajtuk, hogy a tervezettség kényelmetlenné teszi a koncertjeiket. Ezért érdekes látni őket egy olyan album után, ami a rétegzettsége, hangszerelése okán sokkal összehangoltabb előadásmódot igényel. Nem valószínű, hogy nem szeretik ezt az albumot, különösen a zenekarfőnök-dalszerző Alex Turner, de a dalok közti zajongás, kommunikáció, elszólások alapján szívesen tették volna adott pillanatban, hogy struktúrát váltanak, elkezdenek mást játszani, improvizálni. Erre azonban ezek a dalok kevés helyet adnak, és a zenekar érezhetően tartotta magát az előre eltervezett dalsorrendhez, mivel akkor a plusz zenészeket (a négy alaptagon kívül, még négyen zenélnek velük) is terelgetni kell, és bár a színpadképük nem túl bonyolult, azt is húzni kéne utána. Ettől a ki nem mondott feszültségtől nem volt rossz ez a koncert, de mégis furcsa ízt adott neki.

A zenekar amúgy tökéletesen hozta most a film noir hangulatot. A vetítőn fekete-fehérben mutatták a tagokat, a színpadi öltözék is fekete és fehér volt, és a zenészek is a füstös, komor színezetnek megfelelően játszottak. A Tranquility Base Hotel + Casino értelemszerűen felülreprezentált volt (öt szám is volt róla), ami csak akkor jelentett volna hátrányt, ha ezeket a bizarr hangulatú dalokat egymás után pakolták volna, de kicsit így is leült a hangulat néha a lassúság miatt, ami miatt a koncert második felére érezhetően szellősebb is lett a közönség. Egy még mindig fiatalnak számító és sikeres zenekartól viszont igazán karakán dolog, hogy ennyire kiállnak a vitatott lemezük mellett.

A főszereplő persze Alex Turner volt, aki vagy még mindig rajta lehet valami drogon, vagy annyira sokat nyomta, hogy az még mindig látszik rajta. A frontember úgy viselkedik, úgy beszél, mint aki a csajok megfellebezhetetlen vágya, ami akár még igaz is lehet, viszont férfi szemmel ez a beleszarós előadásmód kevéssé szimpatikus, mert azt üzeni, hogy neki nem is olyan fontos az, amit csinál, és mi a közönségben azért vagyunk ott, mert nekünk meg az. Ehhez pár koncerttalálkozás után már hozzászokik az ember, de valahogy mindig ott motoszkál benne, hogy lehetne ez a csávó lelkesebb, még úgy is, hogy a voltos fellépéshez képest a Szigeten maga volt a frontemberek gyöngye. De ezt leszámítva ez a zenekar ennél sokkal jobb már nem lehetne, mert így is a topon vannak. (dj)

Garmarna

A skandináv folk vagy világzene legkeresettebb exportcikke a Hedningarna és a Värttinä mellett mindig is a 90-ben alakult svéd Garmarna volt. Ők már a Világzenei Színpad létrejöttének második évében, 2001-ben felléptek itt, és rögtön padlót fogott, akit jó szerencséje oda vezérelt, másrészt fókuszba is hozták az egész színteret, az ember bőszen keresni kezdte a hozzá hasonlókat. Hatásvadász azt mondani, hogy ilyen viszont úgysincs, de nincs mit tenni, igaz. A Garmarna páratlan banda, saját berkeiben éppúgy, mint az egész world music színtéren: elsősorban is Emma Härdelin éterien szárnyaló orgánuma révén, ő a lassú balladákat éppúgy élettel és mélységgel tudja megtölteni, mint a rockos vadulásokat. Mert a Garmarna valójában rockzenekar, ebben semmit sem változott az évek alatt (nemsokkal a fent említett fellépés után leálltak majd 15 évre, és csak 2016-ban jelentkeztek új albummal), és ha felszínesen nézzük, főleg az új lemezt, több a technós elem. A szemplerezett hangminták néha kifejezetten elektronikus-tánczenés alapokat hoznak, és jártak ők már a drum 'n' bass felségvizein is, viszont a végeredmény, főleg élőben, tényleg egy folk-rock zenekar képét adja ki - mert valójában attitűdről, összképről beszélünk. Koncerten a gitárt gyakran basszus váltotta, az elektronikus dobszekvenciák mellett pedig az élő dobos lehengerlő játéka a domináns, ám ez igaz az összes hangszeresre, náluk nem csak a tekerővel szól úgy az egész mint egy hardcore bandában, de akár hegedűvel is. Megszólalásuk lényege tehát az összhatás, nem is érdemes valójában szétszálazni semmit, a hangkép úgy van tömbösítve, hogy bár az egész lavinaként zúdul ki a színpadról, mégis minden tisztán, érthetően és a legapróbb finomságokat is kiemelve szól. Egyszerűen ebben a műfajban tényleg ők a legjobbak. A bulit némileg szétcsapta a pont a kezdésükre időzített zivatar, de még így is beindult az esőtánc, és ha nem így alakulnak a körülmények a hét egyik legnagyszerűbb világzenei bulija jöhetett volna össze. (rm)


fesztivál sziget sziget2018



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.