2018.09.11. 17:05 – Kovács.Attila

Életem a Voivoddal - Szubjektív múltidézés a budapesti koncert előtt

voivod.jpg

Mókás belegondolni abba, hogy egyik kedvenc zenekaromat először egy feldolgozás formájában hallottam. Miskolcon a kilencvenes évek közepén működött egy Joint nevezetű klub, amely szerintem összesen egy évet ha megért, mégis, először ott láttam minden idők egyik legjobb, zenét tekintve simán világszínvonalú magyar zenekarát. Az Eclipse aznap az akkorra már Necksprainre átkeresztelt Szélhámosh, és az első lemezét turnéztató Strong Deformity előtt lépett színpadra a már formálódó Soft Orange album dalaival, meg néhány feldolgozással. Ezek között ott volt a Tribal Convictions a Voivodtól, amire egyből felkaptuk a fejünket, hogy aztán amilyen gyorsan lehet, megismerkedjünk a zenekar lemezeivel. A kanadai metálcsapat szombaton a Dürer Kertben lép fel a zenekar megalakulásának 35. évfordulóját ünneplő turnéján.

Szerencsére a kilencvenes évek közepén nem volt nehéz besatírozgatni a zenei ismeretek térképén mutatkozó fehér foltokat. Legalább négy-öt lemezbolt üzemelt a városban, ezekből persze mára mind kínai diszkont lett, illetve az egyikből egy nagyon jó ár-érték aránnyal dolgozó papír-írószer. Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz. A lényeg, hogy az említett koncert utáni héten az összespórolt uzsonnapénzből már meg is vettem az akkor aktuális Negatron albumot, és a baráti körben elkezdtem kutakodni, vajon kinek lehet meg egy-egy régebbi anyag. Így aztán csakhamar szert tettem a Killing Technology pár dalára, köztük volt a Ravenous Medicine, amely szintén a klasszikus korszak egyik meghatározó tétele.

Az első pár dominó eldőlt, és a folyamatot eszem ágában sem volt megállítani. Időközben elkezdtem órákat venni az Eclipse kiváló gitárosától, Barna Tamástól, akinek persze az összes jelentős Voivod-lemez megvolt, a Nothingface, az Outer Limits limitált, hologramos kiadásban, meg persze a Dimension Hatröss, amelyet meghallgatva végre eredetiben is megismerhettem a Tribal Convictionst, meg persze elmélyedhettem az egyéni képi világú borítókban. Megtudtam, mi az a szűkített kvint - vagy bővített kvárt, szebbik nevén tritónusz, még szebb nevén diabolus in musica - amelyre Piggy igen sok gitártémát épít. Ezekből később sokat átírtam saját célokra, az Angel Rat címadóját meg közös kedvencként többször is játszottuk első zenekarommal, amikorra már megtanultunk valamennyire bánni a hangszerekkel.  

Bár Tamás az Eric Forrest-féle felállásért nem lelkesedett annyira, nekem ez nem számított, az 1997-es Phobost már totális rajongóként hallgattam. A lemez iránti lelkesedésem a megjelenése óta eltelt huszonegy évben sem kopott meg, mai napig az egyik legjobb valaha kiadott metálalbumnak tartom, rajta minden idők egyik legnagyobb dalával: a visszahangosított hangokra épülő gitárriffen alapuló címadó elidegenedett sci-fi hangulatát soha egyetlen stílusbeli zenekar sem tudta megközelíteni, a minimalista túlvilági szóló pedig Piggy egyik titkos mesterműve. Ironikus módon az európai kiadás egyik bónuszdala, az M-Body egy bizonyos Jason Newsted közreműködésével már előrevetítette a jövőt.

Addig viszont még lezajlott egy legendás koncert az Almássy téren, 1999. október 25-én, ahol első zenekarom tagjaival úgy vártuk a Voivodot, mint a messiást. Szerencsére hiába söröztük végig a Miskolc-Budapest távolságot a vonaton, annyira azért nem sikerült berúgni, hogy leragadjunk valami csapszékben, bár bevallom,
az estét nyitó VHK másfél órás koncertjén én kis időre elszunyókáltam az egyik sarokban, hogy később újult erővel vessem magam a tömegbe. A Today is the Day koncertjéhez akkoriban még nem voltam elég extrém, szimpla zajkeltésként érvényesült Steve Austin zenekarának - amit mellett akkoriban a mai Mastodon fele alkotott - produkciója, megingathatatlan tizenéves arroganciával egy rakás szarnak tituláltam őket, hogy aztán ezt a kijelentést pár hónap, és pár lemez meghallgatása után nagyon szégyelljem. A Voivod meg hiába játszott kábé negyvenöt percet, nekünk ők voltak a főbanda, hatalmas élmény volt látni élőben őket, a koncerten készült, mindenféle hüvelykujjakat, beazonosíthatatlan árnyékokat tartalmazó, életlen fényképeket sok éven át őrizgettem.

Érthető módon nem voltam boldog, amikor nem sokkal később hallottam, hogy Forrest lelépett, a zenekar jövője pedig bizonytalan. Akkoriban jött a másik hír is, hogy Jason Newsted kiszállt a Metallicából, amit nem bántunk annyira. Ő volt a legjobb arc, dalt írni nem engedték, a zenekar meg egyébként sem legerősebb korszakát élte. A kettőnek nem volt köze egymáshoz, de igazából egy barátom sem lepődött meg, amikor 2003-ban már ő bőgőzött a Snake visszatérésével készült, a tervezett The Multiverse helyett végül egyszerűen csak Voivodra keresztelt albumon, ami ugyan kicsit földközelibb, mint a közmegegyezéses klasszikusok, de attól még jó bőven. Úgy tűnt, Jason csatlakozásával a zenekar előtt végre megnyílnak azok a lehetőségek, amelyeket bőven megérdemeltek hosszú évek kultzenekar státusza után. Játszhattak az Ozzfesten, és felfigyelt rájuk egy szélesebb közönségréteg is, de hamarosan a lehető legrosszabb dolog várt rájuk, amivel zenekar szembenézhet. Piggy-t, a Voivod gitárosát és fő dalszerzőjét alig több mint egy év múlva vastagbélrákkal diagnosztizálták, és 2005 augusztus 26-án meghalt.

Piggy zenei öröksége akkora volt, hogy a zenekar még két lemezt készített a hátrahagyott gitártémáiból. A Katorz és az Infini méltó tiszteletadásnak tekinthetők, de sokan, köztük én is, úgy gondolták, ez már a végjáték. Szerencsére nem így lett. Az Infini még meg sem jelent, amikor a megmaradt alapítótagok részt vettek egy Piggy tiszteletére rendezett emlékkoncerten Montreálban, ahol az eredeti basszusgitáros, Blacky egy bizonyos Daniel Mongrain nevű gitárossal és két másik zenésszel Voivod-dalokat játszott, hogy aztán a koncert végén Snake és Away is csatlakozzon hozzájuk. Innentől már nem telt el sok idő a tényleges újjáéledésig, és 2009-ben ebben a felállásban játszottak Budapesten.

2013-ban megjelent a Target Earth, amely egyértelműen a klasszikus sci-fi thrash hangzást idézte a Dimension Hatröss és a Nothingface metszéspontján. Garantált kedvencet avathattam abban az évben, a zenekar rajongói pedig megnyugodhattak: a Voivod megtalálta Piggy utódját egy olyan gitáros személyében, aki tökéletesen érti és érzi, miről is szól ez a történet. Azóta pedig szépen felpörgött a csapat, még Blacky ismételt kilépése sem vetette vissza őket. Rendszeresen jönnek az újabb kiadványok, EP-k, ha úgy tartja kedvük, split anyagot jelentetnek meg olyan zenekarokkal, mint az At the Gates vagy a Napalm Death, és persze folyamatosan turnéznak - az utóbbi hat év alatt legalább háromszor játszottak nálunk is, legutóbb 2016 novemberében az Entombed A.D. társaságában.

Szombaton a Dürerben a 35 éves jubileumi turné kapcsán igazi best of program várható, kiegészítve a jövő pénteken megjelenő új album, a The Wake néhány dalával. A két friss szerzemény határozottan jót ígér a lemez kapcsán, hiszen bár letagadhatatlanul hozzák a klasszikus korszak védjegyszerű hangzását, jó érzékkel adagolják a friss hangulatokat. Az Obsolete Beings címűben Mongrain olyan jazzes, Allan Holdsworth-ízű szólót enged el, ami eddig nem kifejezetten volt rájuk jellemző, az Always Moving pedig a pszichedelikusabb lemezek világát idézi vissza mai formában, helyenként kifejezetten meglepő harmóniákkal és hangszínekkel. Én pedig jóízűen mosolyodom el, meghallgatva ezeket, mert mindig öröm egy régi kedvencet ennyi idő után is jó formában tudni. Akinek kétségei lennének, győződjön meg erről a koncerten személyesen! 

További információk a kapcsolódó Facebook-eseményen


ajánló scifi szubjektív koncert metal voivod thrash dürer kert karriertörténet new beat



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.