2019.02.23. 13:42 – Kovács.Attila

Jól elvagyok azzal, hogy ilyen rugóra jár az agyam – Beszélgetés Márton Andrással nem csak a Szívgárda lemezről

ma_69_cut.jpg

Decemberben jelent meg Márton András szólólemeze, a Szívgárda. A KFT dobosának régebbi és új felvételeket egyaránt tartalmazó első önálló albumán változatos zenei megoldások és hangulatok hallhatók, ugyanakkor akik követték eddigi munkásságát, az anyagot meghallgatva azonnal ráismerhetnek arra az ízre, mely eredeti zenekarában írt dalaira is jellemző. Most következő interjúnkban a lemezzel kapcsolatos tudnivalók mellett szó lesz a határidő ösztönző hatásáról, különböző bátor zenészekről, és arról is, mi a legfontosabb teendő egy ötlet megvalósításakor. 

Miért pont most jött el az ideje annak, hogy szólóalbumot jelentess meg?

Eltelt pár évtized azóta, hogy megalakult a KFT. Szólólemezem lehetett volna akár ezalatt is, de sosem volt rá annyi szellemi és szabadidős kapacitásom, hogy megcsináljam. Ha évtizedekre bontom az életem azóta, akkor az első tíz évben a KFT-n kívül másra nem igazán jutott idő, az egy nagyon intenzív zenekari korszak volt. A következő tíz évben, amikor a KFT alig játszott – hiszen csak egy nagyobb koncertünk volt az évtized közepén a Sportcsarnokban, meg az azt követő turné –, rengeteg más dologgal foglalkoztam. Fordítottam a Beatles dalszövegeket a Yesterday című könyvhöz, ami a kilencvenes évek legelején jelent meg. ’93-ban feltaláltam egy számítógépes súgógépet, azzal töltöttem az időt évekig. Aztán Herskovits Iván felkért, hogy legyek társszerkesztője a Z magazin nevű zenei lapnak, emellett ’89 és ’97 között csináltam a történelemmel foglalkozó SzemTanú újságot. Létrehoztam egy multimédia stúdiót, megalapítottam a HFT zenekart Nátival (Laár András) és Lengyelfi Mikivel, emellett hét éven át szerveztem koncerteket a Zöld Pardonnak is.

Aztán a kétezres években ismét összehoztuk a KFT-t, azóta folyamatosan koncertezünk, illetve időközben megalakult a Sc.Art együttes, és már megint egy újabb évtized végén járunk. Egy csomó minden született meg a fejemben ennyi idő alatt, de mindig ott volt a háttérben az, hogy valamikor egy önálló albumot is készítsek. Aztán 2017-ben adtunk egy koncertet a Müpában, és akkor úgy éreztem, hogy a következő évet érdemes lenne egy kicsit lazábbra venni, koncertek, szervezés és minden más terén, hogy végre a szólólemezre is tudjak időt szakítani, mert ugye bizonytalan, később mikor lesz rá lehetőség?

Szerettél volna kicsit a saját kedvtelésedre dolgozni?  

Ez így nem feltétlenül igaz, hiszen a KFT már négy évtizede kedvtelés, és közvetlenül előtte, Kentaur együttesként is nagy kedvvel játszottunk együtt Nátival, meg Dránival (Bornai Tibor). Nátival osztálytársak voltunk a középiskolában, és pont a napokban emlegettük fel immár sokadszor, milyen szerencsések vagyunk, hiszen megvalósult az az álom, amit annak idején elképzeltünk magunknak a Teleki Blanka Gimnáziumban - hogy mi zenészek leszünk, és azóta ezt csináljuk. Ebben nagyon jól is érzem magam. Nyilván vannak olyan időszakok, meg tevékenységek, amik kevesebb örömet jelentenek, a szervezésnek is van ilyen vetülete, de én az egészet egyben nézem, és ebből a szempontból azt kell mondjam, jó helyen vagyok. Nyilván ez lehetne még jobb, ha mondjuk mi lettünk volna a Beatles, de azért így is egészen élvezetes. Tehát olyan aspektusa nem volt a lemezkészítésnek, hogy csak azért írjak számokat, és jelentessek meg egy albumot, hogy egy kicsit adjak a kedvtelésnek, mert eddig az hiányzott volna. Az volt a fontos, hogy szerettem volna végre rendesen megírva, fölvéve visszahallani azokat a dalokat, ami évek óta ott motoszkáltak bennem.

Mi inspirált arra, hogy 2018 decemberére elkészülj a lemezzel?  

Nagyon prózai dolgot fogok mondani. Az igazi hajtóerő egyetlenegy dolog, a határidő. Sok más ösztönzési forma is létezik, de semmi sem tud ilyen hatékony lenni.

Elmondok egy példát. Néhány éve ifj. Kurtág Györggyel és Lengyelfi Mikivel létrehoztam a Sc.Art – Science & Art – együttest, aminek az a koncepciója, hogy kozmikus eredetű felvételek mellett Gyuri hangszíneinek, Miki effektjeinek felhasználásával írunk zenét. Ennek eredménye hallható a Jól temperált univerzum című lemezen. A kozmikus alapok nem feltétlenül az emberi fül számára érzékelhető űrzajok, hiszen ha a Voyager űrszonda készít egy felvételt a Jupiter térségében, ott hallható hangok nincsenek. De léteznek ezeknek transzponált változatai, illetve különböző egyéb forrásokból is vettünk mintákat, felhasználtunk a hallható tartományból származó, elsősorban az Északi fényhez kapcsolódó hangokat is. (Abban a magasságban, ahol a Nap hatására felülről áramló részecskék nekiütköznek a Föld felszíne felől áramló töltésekkel, ott keletkeznek olyan zajok, amik a hallható tartományban vannak és mikrofonnal fölvehetők). Ezek mellett van olyan is, ami virtuális hang. Az úgynevezett mikrohullámú háttérsugárzásról a NASA űrszondája készített térképet, ami betekintést ad nekünk az Univerzum, Ősrobbanást követő nagyon korai állapotába. Egy barátunk, Szapudi István, aki Honoluluban, Hawaii-on csillagász, írt egy saját programot, ami pontról pontra végigmegy ezen a térképen, és a végén hanggá alakítja azt. Önmagában, mondjuk a melodikus zene iránt rajongóknak iszonyat volna végighallgatni, elvégre ez egy zaj. Viszont nekem intellektuális kihívás volt, hogy zenében felhasználjuk ezt az ősi frekvenciát, hiszen ez szinte – vagy talán tényleg? – a teremtés hangja. Ezzel indul az album.

Kicsit messziről közelítem az eredeti kérdést, de a lényeg, hogy az egész koncepciót nagyon régen kitaláltam már. Kurtág Gyurit 2004-2006 táján vontam be, nagyon egymásra találtunk, kiderült, hogy neki is voltak hasonló gondolatai. Rengeteget beszélgettünk erről, és egyszer csak felhívtam azzal, hogy alapítottam egy együttest Sc.Art néven, a fent részletezett koncepcióval, amiben ő a billentyűs, és persze zeneszerző is. Mikit utána kértem fel. Gyuri ennek nagyon örült, én még jobban, és onnantól kezdve éveken át ötleteltünk az első műsorról. Már mindent csináltunk, próbálgattuk a hangokat – ugye itt elektronikus zenéről, hangszerekről van szó, a hangok sem egyértelműek –, filmes forgatókönyvet írtam segítségként, Mikivel kiköltöztünk egy hétre Párizsba Gyurihoz, de sehogy nem akart megszületni az anyag. Végül úgy állt össze, hogy kaptunk a még nem létező műsorunk koncepciójára – ami akkor Intergalaktikus Konferencia címen futott – egy fellépési ajánlatot. Gyuri elmesélte valakinek, és ez annyira megtetszett az illetőnek, hogy azt mondta, meg vagytok hívva a jövő évi ilyen és ilyen rendezvényre. Riadtan hozzászerveztem még egy koncertet a semmire, így megvoltak a dátumok, nem volt mese, el kellett készülnünk. A határidő így egy komplett lemezanyagot inspirált, amivel végül Fonogram-díjat nyertünk.

Mondhatjuk, hogy ez a munkamódszer egyfajta ösztönzés is számodra?

Abszolút. A KFT számára szervezett összes nagy produkciónknál így volt, és mind jól működtek, még ha néha fel is merült, hogy miért van meg egy dátum hamarabb, mint maga a műsor. Ezért is találtam ki a saját lemezem, a Szívgárda esetében, hogy pályázni fogok az NKA-nál, mert ott van határidő a pályázat eredményének bemutatására. Ezzel a határidővel is kényszerítettem magam, hogy elkészítsem a lemezt. A demók között voltak olyanok, amiken már tizenéve elkezdtem dolgozni azzal, hogy majd megcsinálom. A címadó dalt egyszer, 2004-ben fel is vettük az akkori KFT-lemezhez, de nem fejeztem be. Nem volt semmi kötelező érvényű, hiszen ha lemarad, majd kerül rá más helyette, van két nagyszerű szerzőnk a zenekarban. Ezt egy szólólemeznél nem lehet megtenni, mert ott nincs mondjuk egy Laár András, esetleg egy Presser Gábor, hogy írjon helyette másikat, különben is nem az ő lemezük.

Milyen érzés volt ezeket újra meghallgatni, és végleges formában önteni őket?   

Ez attól függ, mit veszel elő. Volt, amiről azt gondoltam, hogy hallgathatatlan, nyálas vacak, bárcsak ne kapcsoltam volna be. De voltak nagyon izgalmas, experimentálisnak nevezhető felvételek, amikről akkor még nem lehetett tudni, mi lesz belőlük. Ezekben akadtak érdekes momentumok. És volt több olyan, ami megint felvetette azt a kérdést, hogyan mentsem át a végleges változatokra az eredeti hangulatot? A demókat általában egyedül pöntyögtem föl, és bár nem vagyok jó sem gitáron, sem szintetizátoron, de az otthoni stúdiómban sok mindent fel tudtam játszani. Ezeket hallgatva valahogy mindnek volt valamilyen jellegzetes kisugárzása, dinamikája, amit meg akartam őrizni, úgy is, hogy a végleges változatban profibban, ügyesebben játssza majd el valaki. Azért akartam különösen odafigyelni arra, hogy az alaplüktetés mindig megmaradjon és átjöjjön, mert az évtizedes KFT-s tapasztalat is azt mutatja, hogy bár lehetnek jók a számok a végén, de a demó hangulata és íze sokszor nagyrészt elvész. Én olyannyira törekedtem erre, hogy mindenféle apró hülyeségeket is benne hagytam a dalokban azért, hogy a lehető legtöbb megmaradjon az eredeti hangulatból.

Ezt a gyakorlatban hogyan kell elképzelni?

Háry Péter volt az első, akivel együtt dolgoztunk a stúdióban. Tőle is azt kértem, hogy csináljon bármit, ami eszébe jut, de az eredeti karakterek maradjanak meg, ne új számok szülessenek. Aztán amikor például a Csak alszom című dalra baromi jó motívumokat játszott fel basszusgitáron, valahogy nem akart úgy megszólalni, ahogy azt belül hallottam. Hiába volt jobb és profibb, mint a demó, akkor is hiányzott valami, úgyhogy végül összevágtuk. Az ő díszítései megmaradtak a sorvégeken, a sorok eleje meg az lett, amit én szintetizátoron feljátszottam odahaza még X évvel ezelőtt.

Ha nem mondod, nekem biztosan nem tűnik fel.

Szerintem senkinek sem. Annyi lehetőség van ma már, számítógépekkel, elektronikus hangszerekkel nagyon sok minden megvalósítható. De nem is kell, hogy feltűnjön, hiszen a végeredmény számít, a mögötte lévő technika csak eszköz.

Annak ellenére, hogy a dalok nem egy időben születtek, és zeneileg is sokféle hatást tükröznek, meglepően egységes a lemez hangulati íve és összképe. Te mit gondolsz erről?

Nem tudom. Megpróbáltam egy kívülálló fülével hallgatni, és volt egy olyan fázis, amikor összevetettem különböző általam szeretett, vagy nem szeretett, de támpontnak választott más dalokkal, nem feltétlenül csak popzenei környezetben, kizárólag azért, hogy elhelyezzem magamban az anyagot, hogy a hangképet illetően illeszkedik-e ahhoz, amit elképzeltem. Szerettem volna, ha a lemez megtalálja a helyét a fülemben és a fejemben létező zenei világban. Nem úgy, hogy hasonlítson valamire, hanem önmagában. Számomra egyfelől egységes, de ha meghallgatok egy olyan régebbi számot, mint a Hiányzó láncszem – ami valójában egy hangmontázs, amit egyedül játszottam fel otthon – az sok tekintetben eltér a Kérj bármittől, vagy a címadó Szívgárdától. Utóbbiak melodikusabbak, rockosabbak, szóval kicsit más világ. De számomra ezzel együtt az egész anyag egy gömbölyű kis labdában van benne.

Ebben szerepe van dalszövegeknek is, amiket kivétel nélkül egyfajta fásultságot tükröző, befelé forduló, szemlélődő aspektusból írtam. Vannak persze vidámabb pillanatok, de alapjában véve mégis egy kicsit fájdalmasabb világot közvetítenek. Legalábbis én így írtam meg őket, de lehet, hogy másnak mást fognak mondani. Ez a zenében és a szövegekben egyaránt tetten érhető, ami onnan fakad, hogy nagyon szeretem az olyan zenéket, amelyek egyszerre szomorúak, ugyanakkor dinamikusak, és mondjuk így, néhol kicsit fennköltebbek, nagyívűbbek. Ezekből az alapelemekből indultak ki a dalok, és több esetben úgy érzem, sikerült ezt az érzésvilágot átadni.

Lehet, hogy ezt mások is mondták már, de a nyilvánvaló különbségek ellenére számomra érezhető némi rokonság a KFT-s zenésztársaid, Laár András és Bornai Tibor dalszerzői megközelítésével.

Ezzel igazából nem nagyon tudok mit kezdeni. Kaptam már olyan megállapítást, hogy ez vagy az a dal olyan, mintha a KFT-nek íródott volna, mások szerint meg teljesen más ez a lemez. Nyilván adódik az összevetés amiatt, hogy én a KFT zenekar tagja vagyok. De számomra ez, mint munkamódszer nem merülhetett fel, hogy pont olyanok, vagy pont ne olyanok legyenek. Ezek jöttek, ahogy jöttek, és épp azért nem elsősorban a KFT tagjaival készült a lemez, ami kézenfekvő lett volna, mert akkor már nagyon nagy lett volna a hasonlóság, és az egészből elmúltam volna én. Épp ezért, meg a bennem élő zenei kép miatt másokat kértem fel a közreműködésre: Háry Pétert, Mohai Tamást, Szekeres Andrást, Premecz Mátyást, Kelemen Angelikát, Péterffy Mátét és a Csillag kórust.

A fejedben lévő zenei világ milyen inspirációkból áll össze?

Ezt néhol tudom, de általában inkább nem tudom. Az inspiráció olyan, hogy ha évtizedeken keresztül hallgatsz dolgokat, azok kavarognak benned. Ha mondjuk a KFT koncertjén a cintányér kúpját ütöm szinkópás, nyolcados ritmusra, akkor néha eszembe jut, hogy ezt azóta szeretem csinálni, mióta meghallottam Stewart Copeland játékát. Egy-egy ilyen dolog benne van a zenében, szerintem nagyjából mindenkinél. Én a Beatlest hallgattam nagyon sokat, mai napig nagyon szeretem. A Zumamma szövegében van is utalás a Day in the Life című dalra a „kátyús Lancashire” sorral. Zeneileg is vannak hasonlók, ebben a számban szerettem volna egy olyan levegős, súlyos dobhangot alapnak, amit a Led Zeppelin használt a When The Levee Breaksben, tehát bizonyos részeit távolról ez a dal inspirálta.

Nem zenei tekintetben, hozzáállás terén kik hatottak rád?

Mindig is tetszettek az olyan művészek, mint John Lennon, vagy David Bowie, és nyilván itt sokakat fel lehetne még sorolni, akik nagyon bátrak voltak. A hatvanas években, amikor tényleg elsősorban slágerzenék mentek, John Lennon a Beatles Fehér Albumára például fölvette a Revolution 9 című számot, ami tulajdonképpen egy rádiós hangjáték volt ugyanazon a lemezen, amelyikre felkerült az Ob-La-Di, Ob-La-Da. A többi dolgát nem is kezdem felsorolni. Bowie sem átallott bármit megcsinálni, ami az eszébe jutott. Kiállt mondjuk egy jazz zenekarral, a korábbi zenéjétől teljesen elütő stílussal, használt számítógépes programot a szövegíráshoz, alapelve volt az állandó változtatás, a jelmezeiről nem is beszélve. Az ilyesmit nagyon szeretem, körülbelül mióta felfigyeltem arra, hogy vannak ilyen bátor zenészek, és máig érzékeny maradtam erre.

A Hiányzó láncszemet azért mertem annak idején felvenni, és erre az albumra is feltenni, mert arra gondoltam, mit érdekel engem bármi? Egyszerűen tetszik. Felénekeltem rá tíz-tizenöt sávot, meg mit tudom én, milyen hangokat adtam még ki odahaza, a szobámban, csak azért, hogy valamilyen érzetet modellezzek. Aztán egyszer véletlenül bekapcsolva hagytam az összes sávot, és baromi jól hangzott az egész együtt. Nagyon érdekes lüktetése, fájdalmas kisugárzása lett. Mondtam, hogy kész, ez így lesz. Nem is akartam, hogy bármivel kibővítsük utólag.  

Ez a féle öntörvényűség az egész KFT-re jellemző? Ebből a szempontból ti nagyon megtaláltátok egymást.

Eléggé. Kire jobban, kire kevésbé jellemző, de az öntörvényűséget nevezhetjük foglalkozási ártalomnak. Amúgy tényleg elég jól megtaláltuk egymást. Amikor még csak terveztük a zenekart Laár Andrással és Bornai Tiborral, történt egy érdekes eset, Németországban játszottunk egy nemlétező Fonográf együttesként. A szálloda éttermébe együtt mentünk le Tolcsvay Lászlóval. Valami gyufás szellemi játékot akart megmutatni nekünk, de előbb elment a söréért. Ezalatt mi hárman összedugtuk a fejünket és mire visszajött kitaláltuk, mit fog megmutatni és mi a megoldása. Tágra nyílt szemmel mondta: gyerekek, nektek zenekart kell alapítanotok! Nagyon egy húron pendültünk.

A lemezre kapott visszajelzések mennyire foglalkoztatnak?

Érdekelnek mindenféleképpen. Persze az az elsődleges, hogy én elégedett legyek vele, hiszen ezért fogtam hozzá, de hazudnék, ha azt mondanám, közömbösek a visszajelzések. Egyelőre nagyon jó a visszhang. Hozzá kell tenni, olvastam olyat a Facebookon, hogy „azért nem kell mindenkinek szólólemezt csinálnia”. De akik érdemben nyilatkoztak a zenéről és a szövegekről, azok eddig kellemes megnyilvánulások voltak.

Sokaktól megkérdeztem már az utóbbi időben: szerinted van még létjogosultsága az albumformátumnak?

Jogos a kérdés, én is sokat gondolkodtam rajta. Ha ez a CD-re vonatkozik, talán úgy fogalmaznék, attól függ, kinek. Ha például Ed Sheeran előáll egy új albummal, neki érdemes azt megjelentenie CD-n, meg mindenféle technikai formátumban, ami csak létezik. Ha ezt én csinálom, nekem már nem biztos, hogy érdemes CD-n kihozni. A kérdés egyrészt, hogy kik hogyan hallgatnak zenét, másrészt hogy mit érdemes üzletileg megcsinálni. Nekem például CD-t kiadni üzletileg nem érdemes. Viszont szeretem, ha kézzelfogható formátumban jelenik meg a zene. Be lehet tenni, fel lehet mutatni, meg lehet nézni, milyen a grafika, mi van rajta, kik játszanak, és nem a neten kell megkeresni mindezt. Ez egy szubjektív szempont volt.

Ezzel együtt ma már legtöbben streaming formában hallgatnak zenét. Még az online dalvásárlás is alábbhagyott, a CD eladás szintén. Az Egyesült Királyságban a vinyl eladása nagyobb bevételt generál, mint a letöltéses zeneeladás. Ezek folyamatosan változnak. Ezért aztán kitaláltam mindenféle alternatív fizikai kiadást, amelyek eltérnek a CD-től. Ezeket sajnos a lemezmegjelenésig nem sikerült kivitelezni, most kicsit komplikáltabbnak is tűnnek, mint ahogy először gondoltam, de egyelőre nem akarom elmondani az ötleteimet, mert lehet, hogy még sikerül megvalósítani őket. Bízom benne, hogy tudok majd valami mást is hozzátenni az egészhez, mint amit az online, vagy a szokásos CD-s zenehallgatás ad, legalábbis a Szívgárda esetében.

Persze ha az albumformátum a dalok gyűjteményére vonatkozik, akkor is előadófüggő, és nincs mindig értelme egyszerre több számot megjelentetni.

Ha jól emlékszem, volt egy közösségi kampány is ezzel kapcsolatban a lemez megjelenése előtt.  

Az pont az előbb említettek miatt mondhatni félsikerrel zárult. Szerettem volna ezeket az alternatív hordozókat nagyobb számban gyártani, egy tesztváltozat el is készült, de nem voltam elégedett vele, így azt a részét a kampánynak, amiért az egészet igazából meghirdettük a producertársammal, Kovács Leventével, nem sikerült még megvalósítani. Maradt a CD előrendelése, dedikálva, vásároltak kézzel írt dalszöveget, be lehetett jönni a stúdióba a keverésre, tehát nem volt kidobott idő és energia, de többet szerettem volna megmutatni és elérni.

Ez utóbbiak mind személyes kontaktust jelentenek a közönséggel. Fontos ez számodra?

Fontos, igen. Most úgynevezett „elő-lemezbemutató esteket” szervezünk.  Azért hívom így ezeket, mert nem zenekar lép fel a lemez anyagával, hanem én beszélgetek különféle dolgaimról, vetítéssel és hasonlókkal kísérve. Erre már volt példa a lemez elkészülése előtt is, több helyre meghívtak, és ezek olyan élvezetes alkalmak voltak, hogy most a lemezhez kapcsolódóan felújítjuk a sorozatot. Lesznek tehát beszélgetős estek, ezt szervezzük most, az elsőre márciusban, a Béterv lakásétteremben kerül sor.

Meglehetősen formabontó ötleteid vannak, nemcsak a lemez felvezetését illetően, akár a KFT egyes koncertjeit, akár az életed más területeit nézzük, vagy elég, ha csak az általad feltalált súgógépre gondolunk.  

Nem erény és nem hendikepp, ha valaki ilyesmikkel foglalkozik. Van ismerősöm, aki egy bizonyos tudományágban világszinten is jegyzett névnek számít, elsősorban az tölti ki ez életét, és nagyon el tud mélyülni benne. Én ezt egyik területen sem mondhatom el magamról. Dobosként nem vagyok olyan, mint Stewart Copeland vagy Borlai Gergő, akik kb. mindent feltesznek a dobolásra. Feltalálóként a súgógéppel sem lettem Marie Curie, és a SzemTanú újsággal sem lettem Németh György szintű történész. Magyarán a felszínesnél kicsit jobban foglalkozom mindezekkel. Amikor a könyvemhez lefordítottam a Beatles dalszövegeket, ott az angol nyelvről valamit azért megtudtam, de ha elmegyek Angliába, lehet, hogy nem fogok annyira magabiztosan beszélgetni bárkivel bármiről. Ez kelthetne egyfajta hiányérzetet, de szerencsére akkorát azért nem kelt. Inkább egyfajta adottság, és jól elvagyok azzal, hogy ilyen rugóra jár az agyam.

Viszont nagyon sok ötleted megvalósítod.  

Nagyon fontos, ha az embernek jár a fejében valami, amiről azt gondolja, nagyon jó lenne megvalósítani, akkor ne arra várjon, hogy jöjjön valaki más, aki majd segít neki, netán helyette elvégzi a feladatot, és aztán mégis az övé marad. Egyetlen megoldás van, hogy nekiállsz te, és lehetőleg azonnal. A súgógép esetében, amikor megláttam az ihletadóként szolgáló Guns N’ Roses koncertfelvételt, már másnap megkerestem egy programozót, és egy hét múlva el is kezdtük a munkát. Így valósult meg, ellentétben nagyon sok ötletemmel, amik nem valósultak meg, vagy amiket mások valósítottak meg, mert vették hozzá a fáradtságot. De összességében nagyon egyszerű: hozzá kell kezdeni.

Várható-e a Szívgárda színpadi bemutatója valamikor?

Tervezem. De hogy ebből mikor, hogyan és mi lesz, azt még nem tudom. Amit biztosan nem akarok, hogy vagyok én, vannak ezek a számok, felkérek négy zenészt, és azt mondom, gyerekek, ezeket tanuljuk meg, és aztán játsszuk el. Amit szeretnék, egy picit eltér ettől, és még nagyon sok mindent át kell gondolnom, elő kell készítenem ezzel kapcsolatban. Nem stúdiószinten, vagy a számok hangszerelését illetően. Elég, ha azzal kezdem, hogy én nem voltam még frontember. A KFT koncertek végén eléneklek egy dalt, voltak már különböző Police- vagy Beatles-számok is, amiket előadtam, de ez nem elegendő ahhoz, hogy frontemberként komfortosan érezzem magam a színpadon. Tudom, mit szeretnék elérni, és azt is, min kell változtatnom, hogy ez létrejöjjön. Ha sikerül, akkor megyek koncertezni, ha nem sikerül, akkor nem.

A teljes album meghallgatható a Youtube-on. További információk Márton András honlapján és Facebookján


interjú magyar pop rock new wave kft márton andrás szólóalbum



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.