2019.04.28. 14:00 – Rácz Mihály

Ha már tavasz… - friss világzenék, második rész

babra.jpg

Folytatjuk a pár napja megkezdett sort. Legutóbb három mesterművet tárgyaltunk ki, és most sem adjuk alább. Az alábbi négy kiadvány a Fonó kiadónál jelent meg a közelmúltban.

A 2014-ben Budapesten alakult Babra zenekar (nyitóképünkön) most debütált, külön címet sem adva az albumnak, és jól is áll nekik ez definitív tömörség. Ez a fajta délszláv muzsika általában felerészben játékos pörgés szokott lenni, másik felében pedig drámaibb lüktetés, szívbe mélyülő dallamokkal. Ez alól a Babra sem kivétel, a pontosabb arányok belövése pedig nem életbevágó kérdés. Annál inkább elkötelezettségük, amit szerencsére nem csak a belső borító szövege alapján kell bemondásra elhinnünk („Az öttagú zenekart a balkáni kultúra iránti rajongás és családi szálak fűzik a Duna mentén letelepedett déli szlávok zenéjéhez, melynek eredetiségét és lelkületét megőrizve hoznak létre a tradícionális dallamokból új zenei formákat, egyéni hangzásvilág és stílus kialakítására törekedve.”), profin megszólaló zenéjükből pillanatok átjön ez a lelkesültség és odaadás.

A táncházazásban is érdekelt banda a klasszikus, tambura-klarinét-harmonika összhangjára épít, és sajátos megszólalásuk kialakítása sem eredményezett kidekázott matekot, az lenne ugyanis az élvezhetőség halála; a lényeg ugyanis a felkészültség, a természetesség, és a kreativitás tengelye mentén értelmezhető leginkább. Van az a pillanat, amikor egy-egy váltással megtörténik az átbucskázás, amikor is megszűnik szolgáltató muzsikának lenni a népzene, és a forma feloldódik az érzésben. Az érzéssé válás tehát kulcspillanat, az a kérdés, hogy a Babra hogy áll ebben, van-e benne annyi spiritusz, ami elég a sima továbbélésen túli valódi élethez? Van-e benne elég szabadság és bátorság? El merik-e felejteni, legalább néha, amit tanultak, azaz mernek-e igazán élni mindazzal, ami már ott van a kezük ügyében?

Akkor válaszolok: a Babrát ezen első kör után rakjuk oda nyugodtan arra a (magas) polcra, ahol a jó bandák laknak. Így az elején ennyi majdnem elég is. Úgy látni innen a távolból, egyetlen album többszöri meghallgatása után, hogy helyén a közös szív, és folyik át rajta némi kutyavér is. Ha egy picit még többet engednek átáramlani ebből, akkor a továbbiakkal sem lesz gond. Ehhez például olyan apró (technikai) trükkök is hozzáadnak, mint például egy kicsit koszosabbra, élőbbé keverni az anyagot, hogy az visszafelé is hasson. A végén még visszautalnék az elején mondottakra, mégis csak több van itt a drámai, sűrű menetekből. Néha a határok semmivé foszlanak, áttörnek az illedelmesség gátjai, és lakhatóan életszerűvé válik ez a világ, amihez tehát a Babra is hozzátette a magáét. Tisztán látni, nem kell ehhez semmi csavaros fortély, csak pár percnyi valódi muzsika.

(A zenekar tagjai: Koller Dániel - tamburák, szamica, baglama, ének, Pozsonyi Dávid – tamburák, darbuka, tapan, ének, Babcsán Bence - brácsatambura, klarinét, ének, Varga Veronika - tamburabőgő, ének, Réti Benedek  - harmonika)

A hazai világzenék döntő többsége a környéki, azaz a kárpát-medencei népzenére alapoz (ideértve még persze az előbb is beidézett balkáni hagyományokat is). Ez egyértelmű, hiszen elképesztően gazdag és kimeríthetetlen kultúrkincs ez, sok irányba lehet elmozdulni mindettől. Itthon tehát nem dúskálunk az olyan produkciókban, amelyek más folkzenéket és hagyományokat vennének alapul, így kiváltképp érdekes, ha néha mégis születik olyasmi, mint amivel most az öttagú Meybahar kísérletezik. Marilia Pilti (görög szantúr) és Kopcsik Márton (hegedű, és saját fejlesztésű zengőhúros brácsa) duójából született a zenekar, hozzájuk csatlakozott három ütőhangszeres: Krolikowski Dávid (dobok), Varga Merse (doholla és keretesdob), valamint Takács Péter (tabla).

Abyss című alig félórás bemutatkozó minialbumuk olyasféle megközelítést kíván, amit a nagy ívű alkotásoknak szoktunk előkészíteni magunkban, színpadi darabokká írt etnozenéknek és elmélyült jazzeknek. Az Égei-tenger világában, és kisázsiai kultúrkörben járunk, és az már a felütéssel egyértelmű, hogy itt és most nem a popzenei attitűd dominál. Az öt nagyobb lélegzetű darab mindegyike kizárólag hangszeres utazás, átdolgozott tradicionális mű és saját szerzemény, persze az utóbbiak is hasonló hangvételben. Ez a hangvétel pedig a teljes embert érintő átszellemültség szövedéke, egyszerre serkent érzéseket és gondolatokat, és talán az a célja, hogy járható hidat képezzen az értelem és a szív között. De talán mégis inkább az érzelmi, azaz lelki területek vannak itt elsősorban megszólítva, és ebben mindegy, hogy épp szellősen, éterien rezdül, vagy besűrűsödik a dráma, mert egyértelmű, hogy semmi sem történik lényegét tekintve kívül. Ez a fajta muzsika főleg ettől annyira más, mint a lazább popzenék, vagyis az érzelmi és gondolati rétegezettségtől.

A Meybahar nagyszerű muzsikát csinál, és az előbbiekhez gyorsan hozzátesszük: nem kell ehhez sznobnak lenni, és nagyon értő arcot vágni, a megmunkáltság és elmélyültség egyáltalán nem jelent feldolgozhatatlan lilaságot, sem pedig a túllihegettség unalmát. Pont ellenkezőleg: felettébb élvezetes utazás ez, ráadásul nagyon lüktető, életszerű, érzékeny és barátságos kicsengésű. A sok, remekül egymásra rímelő ütős használata pedig minden irányba kiterjedő hálóvá duzzasztja az amúgy is tágas terű, belső képeket előhívó hangzást.

Szászcsávás magyar és cigány lakosságú kis falu az erdélyi Kis-Küküllő völgyében, hírét pedig a nagyvilág felé a sokat turnézó Szászcsávás Band vitte a 90-es évektől. Speciális helyzet alakult itt ki, a falu magyar lakossága egyházi eredetű többszólamú énekkultúrát őriz a XVIII-XIX század fordulója óta, és ez beépült a mulatságokba is, azaz folklorizálódott. A XX. század elején a faluba betelepedni hívott cigány muzsikusok pedig a zenés-táncos szórakozáshoz húzták a talpalávalót, így ezek a dimenziók ott speciális módon olvadtak össze. A modern világ persze nem kedvez ezeknek a szokásoknak, odahaza már 1-2 generáció óta nincs igény erre a fajta a vonós tánczenére, így a korosztályonként megújuló, és a hagyományokat továbbörökítő Szászcsávás zenekar is a 90-es évek után Erdélyen kívül lett igazán népszerű, beturnézták többször Európát, de jártak Amerikában és Japánban is. A Fonó 2016-ban már megjelentetett egyszerre 4 CD-t a banda különböző felvételeiből és korszakaiból, azokról itt írtunk. Most pedig két, egymástól erősen eltérő jellegű albummal bővült a sorozat.

A Szászcsávási Dalárda „Szászcsávási többszólamú kórusfelvételek 1992-94, Dézsi Ferenc, a Szászcsávási Dalárda karnagya emlékére” alcímű albuma magáért beszél, a jelzett időszakban helyben készült digitális felvételekből lett válogatva. A 25 tétel vegyes tematikájú, hallhatók köztük egyházi énekek, bordalok, kurucnóták, mulatós dalok, és három felvételen a vonósbanda is közreműködik. A válogatásban szerepel 6 fős kisebb és 30-40 fős nagy-kórus, és van rajta óvodában, kultúrházban, templomban, és utcán készült felvétel is, így együtt pedig valóban jó képet ad erről a sajátos kultúráról. Ez a hagyomány még létezik valamennyire saját környezetében is, bár már erősen kopik, az itt hallható énekesek nagy része nem él már, az ezen az albumon hallható dalos-minőséget manapság nemigen lehetne reprodukálni sem. Persze ez az egész elsősorban a különlegességek iránt érdeklődőknek lehet vonzó, mert egyébként messze nem a modern popzenéhez szokott fül ajzószere, kultúrtörténetileg viszont felbecsülhetetlen dokumentum, nagy öröm, hogy kiadásra került.

A Szászcsávás Band 6. című lemeze viszont újra klasszikus vonószene, 1996 és 2007 között, a szászcsávási óvodában készült felvételekből lett válogatva. Az itt hallható banda egyébként direkt a helyi zenészek legjavából verbuválódott a szűk pátrián kívüli koncertezéshez, ők járták be a világot is. Ez a 15 tétel a falu és vonzáskörzete magyar, román és cigány népességének azon táncdallamait mutatja be, amik korábban elmaradhatatlan részei voltak az élet jeles pillanatainak és ünnepeinek, vagy épp az önfeledt szórakozásnak. Ezek a hagyományok ezekkel a paraméterekkel természetesen ma már szinte nem is léteznek, az egylélegzetű, a többszínűséget is kerek egésszé formált szokásvilág gyakorlatilag a múlté, így ezek a kincsek a néprajzos anyagokon, leírásokon, filmeken, családi és történeti emlékezéseken kívül az ehhez hasonló albumokon őrződnek meg. A modern folklór inkább a városok hagyományőrző együtteseiben és a táncházazásban él tovább, ami pedig már egy új fejezet a történetben. A Szászcsávás Zenekar hatlemezes sorozatából szinte mindegy melyiket választjuk, ha eredeti népzenére vágyunk, ez a legújabb több okból is az egyik legjobb mégis: príma minőségű, de helyi felvételeket tartalmaz, az autentikus népzenével való ismerkedéshez éppúgy alkalmas, mint a komolyabb szintek tanulmányozásához.


lemezkritika ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.