2019.06.12. 12:27 – Lángoló

Hiányozni fogtok! - Slayer-búcsúkoncerten jártunk

slayer_artlasso_001.jpg

Hatan mentünk a Lángolótól Slayer-koncertre. Egyikünk fotózott, a többiek nézték a fellépést. És egyikünknek sem jutott eszébe az, hogy ez rossz lett volna, vagy bármilyen hiba lett volna benne. Hogy mik jutottak eszünkbe? Itt van alább! (Fotók: Artlasso)

Mikor a Slayer bejelentette, hogy abbahagyják, akkor úgy gondoltam, hogy milyen menő, nyilván nem lehet papiként ezt tolni, és nem baj, úgyis láttam őket eleget. Most rájöttem, hogy nem lehet őket eleget látni, mert egészen egyszerűen nem lesz soha még egy ilyen zenekar. A Slayer brutálisan kemény lemezen, és még durvább élőben. Ahogyan a keresztek megfordulnak a koncert elején, ahogyan berobban az egész koncert, az egészen hátborzongató. Nincs még egy olyan zenekar, ahol lángol a fél színpad, és az énekes a fordított keresztet mintázó tűzcsóvák előtt mosolyog, és ettől sem tűnik pszichopata tömeggyilkosnak. A Slayer annak ellenére, hogy a világ legdurvább zenekara, egyben a világ legcukibb zenekara is. Lehet azt mondani, hogy az egész életművük gyakorlatilag ugyanaz az alapdal máshogy eljátszva és más szöveggel, de a budapesti búcsú egyszerűen tökéletes volt. Jöttek, legyalulták a közönséget, és aztán a világ legkeményebb zenekara a világ legcukibb módján állt a színpad szélén, és percekig csak nézte a tömeget, a tömeg pedig őket, és ott egyértelmű volt, hogy most valami olyannak lett vége, aminek a helyét jelenleg el sem tudom képzelni, hogy ki töltheti be. (Juhász Edina)

slayer_artlasso_002.jpg

Sosem voltam slayeres. Akkor miért írok most én bármit ide? Az a helyzet, hogy baromi sok Slayer-koncerten voltam, és minden alkalom ünnepszámba ment. Nekem a Slayerből általában ennyi elég volt. Néha hallgattam lemezen is, de baromi ritka alkalom volt, hogy egy szoba magányában rá tudtam hangolódni. Aztán azt is gondolom, hogy a Slayer a világ legjobban dalt kezdő zenekara. Akkora dráma van a dalkezdéseikben, hogy attól seggre ül az ember, még ha aztán jön is az egyen tikatika. Aztán azt is gondolom, hogy a Slayer talán legjobb lemeze az Undisputed Attitude, pedig ugye azon saját szám egy kivételével nincs is (erről többet később). És az utolsó gondolatom a Slayer életműről, hogy szerintem Paul Bostaph a jobb dobosa a zenekarnak, nem lekicsinyelve, amit Lombardo tett hozzá a Slayer-jelenséghez. Szóval ezek után itt volt az utolsó Slayer-koncert, aminek az elején a felkészületlenek döbbenettel fogadták, hogy nincs Marshall-torony, csak egy vonalban két oldalra lerakva, viszont azokra hatalmas pirotechnikai állvány került, amit a zenekar a koncert elejétől használt. Amúgy a Slayer-koncertek látvány tekintetében sosem voltak kispályások, de eddig csak fényekkel értek el nagy hatást, most viszont ugyanezt a színvonalat kaptuk tűzzel megspékelve. Az egészről csak annyit, hogy fordított keresztet és pentagramot lőttek tűzzel. Soha nem lesz még egy zenekar, aki ilyet fog csinálni. A dallistában semmi meglepő nem volt, egyetlen kivétellel, ez pedig az Undisputed Attitude saját száma, a Gemini, amit ha jól emlékszem és a net sem hazudik, 1998-ban játszottak utoljára. Ebben a dalban minden benne van, amiről korábban beszéltem. A hatásos kezdés, Bostaph zseniális dobolása, és az, hogy ez a kibaszott feszes dal élőben tarol igazán, és utoljára. Amikor az Angel Of Death végén szinte az egész színpad égett, majd a zenészek hosszasan integettek, abban volt valami ünnepi, abban benne volt a zenetörténet egy kitörölhetetlen darabja. Bennem nincs hiányérzet, és nem is sajnálom a búcsút. Ez így volt kerek. Örülök, hogy a része lehettem, ahogy az összes Slayer-koncertnek az életemben. (Dankó János)

slayer_artlasso_008.jpg

Néha a kemény férfiak is meghatódhatnak. Állítólag a Slayer is meghatódott Budapesttől, de Tom Araya öccse, a turnén technikusként részt vevő John biztosan. Nem tudom Araya (az énekes) minden állomáson azt csinálja-e a koncert végén, hogy áll a színpadon, nézi a közönséget némán, mintha minden egyes ember arcába belenézne, majd annyit mond, hogy

Hiányozni fogtok!

és lemegy, hogy soha többet ne lássuk, de itt ezt csinálta. És ilyenkor a kemény férfiak is elérzékenyülnek. Vége lett, nem látok soha többet ilyen tökéletes koncertet, visszavonul a világ legjobb és legkeményebb zenekara. De ha búcsú, így kell búcsúzni. Ugyan már látszódtak a Slayeren a megfáradás jelei, de erre az utolsó körre úgy felszívták magukat, hogy csak annyit lehet mondani, ezaz bazmeg, így kell ezt csinálni, emelt fővel, keményen. De azért ti is hiányozni fogtok! (Dankó Gábor)

slayer_artlasso_006.jpg

Bármennyire is egzotikus dolog könnyeket hullatni a villamosszék felé lépdelő sorozatgyilkosért, a Slayer esetében nincs ennél természetesebb dolog. Ezen a másfél órás feketemisén utoljára is bizonyítást nyert a nyilvánvaló tény: közvetve ők felelnek minden olyan zenei kísérletért, melyben a torzított gitár valamiféle brutalitással találkozik. A setlistbe gyakorlatilag lehetetlen volt belekötni, a Born Of Fire, a Hell Awaits és a Dead Skin Mask közben pedig konkrétan megnyílt a föld, és a Sátán készpénzes fizetést követően itta ki az összes pult tartalmát. (A Geminiért külön jár a pont, egyben megragadnám az alkalmat, hogy megjegyezzem: az Undisputed Attitude a diszkográfia legméltatlanabbul mellőzött darabja.) Araya exhibicionizmusa ezúttal is az Aréna karbantartóival vetekedett, ám az a néhány perc, mikor az Angel Of Death után némán vigyorgott az egybegyűltekre, többet mondott minden szónál. Hattyúdal nem szólt még ennyire gyilkosan, köszönet mindenért! (Kirsch András)

slayer_artlasso_012.jpg

Beszélhetnék a színpadképről, a hangzásról, a folyamatos tekerésről, vagy akár arról, hogy talán annyira erős koncertet, mint amilyen az utolsó óra volt, még a büdös életben nem láttam, de ezt megtették előttem mások. Én inkább elmesélném, hogy amikor 2001-ben megjelent a God Hates Us All, épp 15 évesen küszködtem az első középiskolai osztályfőnökömmel, aki bevallottan eléggé utált, és bevallott célja volt, hogy kirúgasson onnan. Ezért aztán elég zaklatott életű tini voltam, ráadásul úgy is néztem ki, mint egy heroinista. Szóval akkor mi sem volt annál jobb program, mint a CD-ről kazettára másolt God Hates Us Allt hallgatni reggelente, és belül kicsit bosszút állni azért, mert már megint egyest kaptam fizikából, és kicsit úgy éreztem, hogy ez a zenekar tényleg a saját dühömről és gyűlölködésemről szól. Azóta eltelt 18 év, amit kisebb-nagyobb kihagyásokkal végigkísért a Slayer, én nagyjából elégedett lehetek az életemmel, az osztályfőnökömről pedig megtudtam, hogy az állandóan követendő példaként felhozott lányát felcsinálták középiskolában. Szóval végül is nyertem, de Slayer nélkül szerintem nem nyertem volna. (Fekő Ádám)


slayer



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.