2019.06.17. 13:38 – KirschAndrás

Friday I’m in Love - Ez volt a Nova Rock 2019 pénteki napja

A Nova Rockot szervezői munkáját már sokan, sok helyen méltatták, az eddigiekhez csupán annyit fűznénk hozzá, hogy a posztapokaliptikus Hortobágyot idéző környezet kifejezetten illik a zenei közeghez, a fák úgyis csak kipusztulnának a fesztivállátogatók kisugárzásától. Annyi kritikával viszont hadd éljünk, hogy a szervezők így sem folytatnak elég intenzív háborút a hőség elleni védekezéssel szemben, legközelebb például rakhatnának tábortüzet, és osztogathatnának forralt bort és usánkát a vendégeknek. Most, hogy túl vagyunk az ingyenjegyes magyar zugfirkász kötelező picsogásán, lássuk, mit tartogatott számunkra a fesztivál pénteki napja! (Fotók: Máté Éva)

A New Model Army ma is úgy él sokak emlékezetében, mint a 90-es évekbeli Sziget-fellépők, akiket azért hívtak meg évről-évre, mert P.J. Harveynál olcsóbban is elvállalták a 17 órás műsorsávot. (Rosszabb esetben: valami alternatív gány, akik feldolgozták a The Hunt c. Sepultura-szerzeményt.) Ez pedig egyike a világ legméltatlanabb jelenségeinek. Bár nyilvánvaló alapműveiket valóban 20-30 éve írták meg, a NMA ma is simán a legjobb koncertzenekarok egyike. Délután ötkor 40 perces játékidővel viszont annak dacára sem lehet megváltani a világot, hogy a Stormclouds és a Winter című újabb szerzemények hajszál híján tökéletesen passzoltak az időjárási viszonyokhoz. A klasszikusok közül előkerült viszont a Here Comes The War, a Wonderful Way To Go és az I Love The World, melyek közben a jól ismert ausztrál bozóttüzek lobogtak Justin Sullivan szemében. Élmény volt, de dupla dózisban sokkal jobban esett volna. (Ja, és egy építő jellegű kritika a roadoknak: a setlist elhelyezése során legközelebb vegyék figyelembe, hogy az eseményt ún. kamerák veszik, így esetleg a kivetítőn is meg-megjelenik a lejátszandó dalok listája.)

Trve körökben a Behemothra csak úgy szokás hivatkozni, mint a black metal Jonas Brothersére. És bár tény, hogy a produkciónak van némi Disney-sátánizmus jellege, a trió zeneileg fényévekkel jobb, mint a kályhacsőhangzású alakulatok túlnyomó többsége. Más kérdés, hogy a masszív UV- és D-vitamin dózis a minimális átszellemülést is teljesen ellehetetlenítette, így hiába zúztak meggyőzően és szólt kurvajól a cucc, a koncert elsősorban a színpad előtti spontán farsangi freakshow miatt bizonyult emlékezetesnek. A body surfölő kistérségi Jézus Krisztus, a Bud Spencer-Terence Hill vádlitetkós ezüsthátú viking vagy a plüsskardhallal hadonászó hawaii-inges IT-s sajnálatos módon ellopta a show-t a lengyelek elől. (Ami annak fényében, hogy a Behemoth-frontember Nergal először szopóálarcos druidaként, majd rothadó pápaként jelent meg a színpadon, nem kis teljesítmény.)

A Dropkick Murphys ezzel szemben több mint kiválóan működött az adott környezetben, a bostoni kocsmapunkok a tőlük megszokott házibulit abszolválták többezer ittas vendég részvételével. A műsorban egy másodpercnyi üresjárat nem volt, a Boys Are Back, a Caught In A Jar, az Irish Rover és a Rose Tattoo-kaliberű ökölrázós slágerek mellett az együtt éneklős Until The Next Time is telitalálatnak bizonyult. Az I’m Shipping Up To Boston taktusaira pedig az utolsó angol legénybúcsúst is lerugdaltuk a képzeletbeli beerbike-ról. Soha rosszabb partit senkinek!

A Smashing Pumpkins papíron az „illik szeretni”-kategóriás 90’s zenekar prototípusa, én viszont csak a Háttérzajként nem zavar-életműdíjat tudnám odaítélni Billy Corganéknek, így inkább egy héten belül másodszor is megnéztem az Anthraxet. Scott Ianék - az Efilnikufesint leszámítva - kb. hangról-hangra ugyanazt játszották, mint a Slayer előtt, csak éppen jóval összeszedettebben. (Mert ugye az mégiscsak beszédes, ha egy keményvonalas Ramones-szimpatizánsnak feltűnik, hogy Charlie Benante képtelen tartani a tempót.) Ezt az összhangot pedig a konstans katatónia állapotában leledző osztrákok is érzékelték, és már-már szürreálisan intenzív circle pitbe kezdtek. Ami annak ellenére is szívderítő látvány volt, hogy Ice-T-től legutóbb megtudtuk: a circle pitnél kevés buzisabb dolog létezik a világon.

Ha valaki pár éve azt meri állítani: egyszer annak tudatában veszek részt egy (The) Cure-koncerten, hogy a szomszédos színpadon a Slayer mészárol, takonyba mártott búvártappancsal pofozom fel az illetőt. Normális esetben nem lett volna kérdés, hogy utóbbit választom, viszont Arayáék arénás koncertje annyira tökéletes lezárása volt a történetnek, hogy felesleges lett volna megbolygatni. Ugyanakkor a Cure mégsem a Goran Bregovic Orchestra, hogy ötpercenként koncertezzen magyarlakta településen. És kevés jobb döntést hozhattam volna, Robert Smith alakulata ugyanis még azt a nyilvánvaló tényt is kitörölte tudatunkból, hogy a gruftik már jó ideje a dodó madár és az erszényes farkas sorsára jutottak. A libabőr első jelei Crow-filmzenealbumról elővett Burn alatt jelentkeztek, majd a Pictures Of You-tól kezdve a High-on át egészen a Forrestig kitartottak. A tökéletes best-of műsor alatt Smith olyannyira volt kommunikatív, mint Michael Myers a Halloweenból, ám a zenekar játékából (túl)áradó feeling feleslegessé tett mindennemű kommentárt.

A showman szerepét egyértelműen a bőgős Simon Gallup töltötte be, aki úgy festett, mint egy jobb kondiban lévő és fényévekkel rokonszenvesebb Gene Simmons. (És végre sikerült lelesni róla a Fascination Street basszustémáját.) A valóban amerikai származású Reeves Gabrels ellenben leginkább a 60 feletti Judas Priest-tagok horgászpartnerének tűnt, de Imre bácsis külsejével is jól mutatott a színpadon. Robert Smith pedig megmaradt annak a tupírozott hajú kertvárosi néninek, aki a Szécsi Pál-bakelitekről szívja fel a porrá tört Xanaxot. A ráadásblokkra azonban ő is oldottabbá vált, a Close To Me alatti táncbetétjét pedig barátok közt sem tudjuk másként aposztrofálni, mint minden idők legcukibb színpadi produkciójaként.

A Cure jó kétórás műsorával maximálisan elfeledtette, hogy a szomszédos színpadon valaki a „However far away, I will always love you” sor totális antitézisét üvölti torkaszakadtából.


the cure nova rock dropkick murphys behemoth new model army



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ember A Hold On 2019.06.18. 09:30:26

Ki az a Mészáros? Kúrát neki!

gigabursch 2019.06.18. 09:59:28

Na, csak vissza lett hozva a normális kommentelés és erről a f@szom fácséről végre kezd megszabadulni az index bloggerek értőbb része.

NMA: szerintem ökológiai zsákutca...

Trottervoltam 2019.06.18. 16:02:26

Sikerült kihagyni a nap legjobb koncertjét. A NMA előtti Idles olyat adott, amiből szívesen kérnék még, tulajdonképpen, bármikor bármennyit. mivel a NMA utánuk következett, hozzájuk hasonlítva nagyon harmat volt, bár ők tényleg a körülmények áldozatai voltak.
Megemlítendő még, hogy egy A38-s félházas koncert is sokkal jobb tud lenni, mint egy félháromkor, negyven fokban, de nagyszínpadon lenyomott 30 perc. Erről az Uncle Acid tudna mesélni...
A Mother's Cake kellemes meglepetés volt, hozzájuk kifejezetten illett a napfény és a meleg.
A Tesseract-ba pedig annyi karizma szorult, mint köröm alá piszok. Lemezen biztos jobbak.
Ami a Smashing Pumpkinst illetti, nem vártam tőlük semmit, de nagyon jó kis koncertet adtak. Kellemes meglepetés volt. Bár Bily Corgan konkrétan úgnézett ki mint Fenster Addams.

radnaughty 2019.06.18. 19:58:47

Józsikám, miért olyan nagy baj az, ha látható a setlist? úgyis fent van a neten az előző napitól kezdve visszafelé az összes. Nem mindegy?