2019.06.17. 16:37 – Rácz Mihály

A csillagos ég magasából a mélység forgatagába - Három kiváló magyar lemez

meszencsikalive.jpg

Igazából jó lenne már megszabadulni uniformizálva szűkítő és szürkítő műfaji kalickáktól. Ilyen például a népzenés crossoverekre gyakran alkalmazott világzene, de a pop a jazz és bármi más is. Az ember állandóan hallja és olvassa ezeket, és gyakran anélkül kukázza a felhozatal nagy részét, hogy rendesen belehallgatna, vagy egyáltalán odafigyelne. Oké, így működik a média, és mivel a mindennapi kommunikáció is, ezért nagyjából ezek kikerülhetetlenek, de ne gondoljunk beléjük többet, mint amik: iránymutató táblák, semmi több. Fussunk is egy kört ezek után, néhány príma hazai albummal lettünk beljebb, hátha sikerül kedvet csinálni hozzájuk. Megérdemlik. (Meszecsinka-fotó: Breith Etele-Ákos)

Kováts Kriszta legutóbbi lemezét már csak azért is szerettük, mert a tőle megszokott átgondolt, minden apróságra figyelő megvalósítás mellett az álomtéma mindnyájunkat érint, és felettébb öröm, ha némi álomfejtésért elég egy jó és okos poplemezhez fordulni. Most egy szintén sokunkat foglalkoztató popkultúrális jelenség felé kanyarodhatunk: közösen rajonghatunk Krisztával (és persze bandájával) a klasszikus filmművészetért! A tematika lényegét röviden össze is foglalja énekes-színészünk a kísérőszövegben: „A mozi, legalábbis a mozi első évszázadának filmjei – a mi kollektív emlékezetünk. A mozisztárokra akartunk hasonlítani, olyan szerelmeket kerestünk, amilyenek ők voltak. A moziból tanultunk történelmet, a moziból ismertük meg a távoli országokat, sőt, néha az egészen közelieket, olykor a saját városunkat is.”

A Zenemozi (Gryllus, 2019) album tehát főleg a mozi első száz évének azon krónikája, ami mindezekért a megbonthatatlan és felülírhatatlan befolyásokért felelős impressziókat veszi végig. Ráadásul olyan alkotók szemén keresztül láthatunk rá, akik amellett, hogy résztvevői a show-biznisznek, maguk is rajongók. És nyilván vagyunk jó páran, akik teljes szívvel tudunk osztozni ebben a nagy, sőt halálos szerelemben. Olyan filmes nagyságok idéződnek meg, mint Bergman, Antonioni, Marylin Monroe, Woody Allen, Garas Dezső és Chaplin, valamint sarkallatos műfajok: a road movie, vagy a vadnyugat világa, a zárás pedig az egyik legikonikusabb mozihősé, James Bondé. Szerencsére nincs szó a klasszikus filmzenék felhasználásnak olcsó és megúszó újrahasznosításáról, saját zenék és szövegek születtek - apró utalásokkal persze az eredetiekre, de azok csak ízfokozó tuningok. Hangulatok, képek és jelenetek idéződnek meg, de még inkább az esszenciák, ahogy összegződik bennünk minden, amit életünk során felszívtunk a moziból, és amit beépítettünk magunkba és világlátásunkba. Zeneileg remek popzene született, dzsessz, rock és sok egyéb műfaji árnyalat simul Kriszta remek énekesi-elbeszélői kvalitásaihoz, nincs mese, továbbra is az ő albumai mostanában a legjobb régi vágású poplemezek. Kár, hogy az ilyen jó értelemben vett retró is félreérthetően hangozhat a minden pillanatban valami „újat” óhajtó korunkban. Mindegy, élvezze ki ezt a remek utazást legalább az, akit nem zaklatnak a kor ilyetén túlzásai.

Kováts Kriszta szövegírója most is Fábri Péter, de miért is lenne más, ha egyszer ért hozzá, a zenét pedig László Attila gitáros szerezte. Rajtuk kívül pedig Farkas Gábriel és Foki Veronika énekesek, Schneider Zoltán gitáros, Jónás Rezső billentyűs, Ludányi Tamás fúvós, Takács Donát basszusgitáros és Kaszás Péter dobos közreműködött.

Várnai Dániel gitáros-muzsikus nagy fába vágta… Illetve nem vágott semmibe semmit, sokkal inkább az emberi élet teljességét és színességét szimbolizáló kerten át vezet a címben foglalt Két út (Gryllus, 2019), ha már hasonlatot keresünk. Saját bevallása szerint fő hatásai Hendrixtől a jazzen és a népzenén át Bartókig terjednek, és ezeket nem is tudná titkolni, mind hallhatók is a játékán. Azért sem jó a fejszés szólás, mert az gyakran a kudarcra utal, amikor valaki belebukik a nagy vállalásba. Hősünk nem így járt, neki sikerült, pedig a vállalás tényleg nagy: a kárpát-medencei kultúra teljességéből merítve jazz és folk-rock formákkal körülölelve valami újat és korszerűt hozott létre, valahol a kortárs popzenétől némileg odébb, de ami attól még simán lehet populáris.

Manapság már elavultnak tűnhet „a mindenséggel mérd magad” költői felütése, de ha jobban körülnézünk, köztünk vannak, akik mégis ilyen útra lépnek. Igazából csodásan egyszerű a dolog, a kulcs ugyanis ott van mindnyájunkban, ez pedig az önazonosság. Persze a megvalósítás már nehezebb játék, mert elég sok munkát kell elé fogni: tanulást, gyakorlást, önismeretet. Úgy hallani viszont ebből az egyáltalán nem szokásos és meglepően jól összerakott folk-rock lemezből, hogy ezt az utat választotta Várnai Dániel. Jobban mondva kettőt, a hagyományost és az újat igyekszik egységbe boronálni. Mielőtt továbbmennénk, tisztázzuk, hogy a folk-rock itt nem valami poros, népzenei témákat elriffelő ósdi valami, épp ellenkezőleg, ahogy muzsikusunk tolja, az inkább gitárprímási hozzáállás: ötletekkel és gazdag rétegezéssel való világépítés. Ráadásul összességében tényleg több itt a jazz és a népzene, mint a rock. És néha megnyerően minimalista. Jellegénél fogva viszont át kell ezt-azt állítani magunkban, mert ritkaságszámba megy az olyan népzenés fúziós zene, ahol ennyire a gitár tölti be a központi szerepet: kísér, alátámaszt, felvet, megmagyaráz, csúcsra ugrik, és ha kell, tán még kérdőre is von – viszont ha megvan az áthangolódás, az élmény sem marad el.

Három különválasztható felállásban készültek a felvételek, egyik jobb, mint a másik, de a másik tán még jobb: Folksz zenekar, Várnai Dániel és ütős-vonósbandája, és a Gyimesi zenekar. Úgy tűnik, mostantól rájuk is külön figyelni kell; mindenesetre olyan muzsikusok közreműködnek többek közt a hazai folk élet legjavából, mint Bognár Szilvi, Szalóki Ági, Cszimadia Anna, Baló István, Fekete Márton, Pénzes Géza, Kerekes Enikő és Annus Réka.

Közel három éve a csillagos ég magasságában randevúztunk a Meszecsinkával a legutóbbi lemezüket méltatva, felmerül tehát a kérdés, onnan hova tovább. Aztán belefogtunk az Állj bele a mélybe (NarRator, 2019) című új album rendes meghallgatásába, amúgy alaposan, az olyanoknak kijáró figyelemmel, akiktől valami igazán erőset remélünk - akár felkavarót -, és a válasz hamar meg is szőtte éles kontúrjait: a csillagos ég magasából a mélység forgatagába merültünk szinte percek alatt. Mondanám, hogy a mélységi mámor gyönyörével, de ez azért nem ennyire egyszerű. Egyrészt azért sem, mert itt most az álmok megfejthetetlen útvesztője, a kiútkeresés gubancai, a küzdés és vívódás, az elvesztés kétirányú fájdalmai, és az elmúlás halálfélelme a körkörös érzelmi és gondolati örvény kellékei; és azért sem egyszerű, mert mégis csak van mindebben gyönyör mégis: minimum a közös átélésé, hogy innen kívülről belehallgatva máséba, kiderüljön, nem vagyunk egyedül mégsem a zűrzavarban. És ha ezt egy zenekar ilyen szinten tudja tálalni, ha létezik az úgynevezett popzenében, a popkultúrában ekkora kifejezőerő, akkor mi is baj?

Ez a lemez majdnem Oláh Annamária énekesnő szólólemeze, mert bár a tíz dalból hatnak a zeneszerzőjeként a Meszecsinka van feltüntetve, mégis: Annamária világa van itt középpontban, az ő megélési, küzdelmei, meglepően nyílt megvallásai jönnek zavarba ejtően közel. És nem csak azért, mert a szövegek megírása mellett a zeneszerzésbe belefolyt, de ez a fajta kitárulkozás ilyen természetes módon, hogy ne csak elviseljük, de a legbelsőnkbe is be merjük engedni férfiként is, ez bizony női minőség. És milyen jól tud esni a női oldalban időzni néha – még úgy is, hogy tényleg fájdalmas, néha kíméletlenül az. Talán az sem véletlen, hogy a zenekar Facebook oldalán a névjegyben a nemük nőként van bejelölve, miközben Annamárián kívül (ő most két dalban sazon is játszik) három srácból áll a zenészgárda: először is ugyebár Biljarszki Emil gitáros-billentyűs, aki szerzőként és külső-belső társként a Meszecsinka alapítóduó férfi fele; aztán Krolikowski Dávid, a remek és tapasztalt dobos, valamint Somogyi Ferenc, az új basszusgitáros. Egy dalban pedig közreműködik Bakai Márton hegedűs is.

Ez az album zeneileg már az előzőn is egyre markánsabbá váló pszichedelikus rockos vonásokat és tereket tágította tovább – beemelve inuit torokéneklési és szibériai sámánzenélési technikákat is a korábbról ismert folkelemek mellé -, az első anyagaikra jellemző buborékfinomságú hangzás már csak nyomokban van jelen, de azért abból is maradt valami, mégpedig a bensőségesség. Egyszerűen a Meszecsinka akkor sem tud elidegenítő lenni, amikor olyan karcos, hogy az már szinte nyomot hagy és kiserken egy kis vér. Talán azért van ez így, mert ez a fajta folyamatzene lehetővé is teszi, hogy mire az érzelmi elviselhetőség határához érjünk, már nincs hová bújjunk. Talán csak magunk elől. De ezek persze a csúcspontok, közben van itt álomba ringatás és olyan meseszép dal is az egyedüllétből való bátorságmegtalálásról, amiben líraiságuk úgy csillan, mint csörgedező tavaszi patak reggeli csendességében. Mestermű.


ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.